DR. KELEMEN ANDRÁS (MDF): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Tisztelt Államtitkár Úr! Engedjék meg nekem, hogy elsősorban a határokkal megosztott nemzet szempontjából kíséreljem meg áttekinteni az előttünk fekvő törvényjavaslatokat, annál is inkább, mert küszöbön áll az úgynevezett státustörvény kérdése a közeljövőben.

Ezt azért is érzem fontosnak, mert a tervezetekben nem szerepel sehol sem a nemzettagsági igazolvánnyal rendelkező magyar, aki tehát nem magyar állampolgár. Ezt teljesen értem ugyan, hogy egy, még meg nem hozott törvényre hatályossá váló törvényszöveg nehezen vonatkoztatható, de ha valahol, akkor ennél a törvénycsomagnál tekintetbe kell venni, hogy a szomszédos államokban élő magyarokról szóló törvényjavaslat, mely már megérkezett a képviselőkhöz, így a Belügyminisztérium előtt is jól ismert és átvitatott, milyen módon érinti a hozzánk külföldről érkezőkre vonatkozó jelen törvénycsomagot.

Jó példa erre az állampolgársági törvény 4. §-ának módosítása, mely kedvezményeket ad a honosításnál azoknak a legalább öt éve folyamatosan Magyarország területén élő személyeknek, akik az ország területén születtek, avagy kiskorúságuk idején kerültek országunkba, avagy egyszerűen hontalanok. Vajon nem kellene-e felvenni a kedvezményezettek közé olyanokat is, akiket nem véletlenszerűen sodort ide a sorsuk, hanem egyszerűen magyarok, nemzetünk tagjai?

(13.40)

A nem itthon élő magyarok számára furcsának tűnik majd az állampolgársági törvénynek az a fajta szabályozása, amely szerint a leszármazás elve alapján adott esetben még olyan külföldit is magyar állampolgárnak kell tekinteni, akit esetleg már semmi sem köt az országhoz, a nyelvünket nem beszéli, és lehet, hogy valamelyik ősének magyar állampolgársága igazolható, de ez már nem igazán ad neki kötődést. Ugyanakkor azonban azok számára, akik a párizsi békeszerződés erőszaka lévén lettek más ország polgárai, e lehetőség kizárt. Ez a szülőföldön maradás mint elv különben sem lehet irányadó a most tárgyalt kérdésben, hiszen a bürokratikus szabály milyen alapon tekinti inkább szülőföldnek egy magyar számára a szomszéd ország többségek lakta területeit, mint például az anyaországot, márpedig a tényleges szülőföldről való elvándorlásba nincs is eszköze beleszólni.

A külföldiek beutazásáról és tartózkodásáról szóló törvényjavaslat világossá teszi azt, hogy a szigorú vízumkényszer korszaka is beköszönthet az úgynevezett későbbi külső határok mentén. Számomra és az utódállamokban élő magyarok számára nagy kérdés, hogy hogyan alakul a vízumkiadás rendje. Lesz-e politikailag lehetőségük a magyar külképviseletek megfelelő megerősítésére a vízumkiadás és az idegenrendészeti feladatok ellátása érdekében? A csíkszeredai konzulátus körüli vonakodást tekintve engedjék meg, hogy a magam részéről nagyon szkeptikus legyek ez ügyben. Félek, hogy rövidesen megtapasztaljuk most esetleg Schengen-tünet formájában azt az óriási adminisztrációs terhet, ami Trianon után egyszer már észlelhető volt, és amiről a konzuli védelemről szóló vitában már felszólaltam: 80-100 főnyi személyzetnek adott munkát Magyarországon az a tény, hogy a szétszakadt családok igyekeztek egymáshoz utazni, most pedig ha rossz esetben a határon túli magyaroknak adandó vízum kiállítása válik ügyintézési feladattá, hasonló helyzet alakulhat ki.

Tisztelt Ház! Kétségtelen, hogy a törvénytelen bevándorlások feltartóztatása egész kontinensünk számára egyre élesedő gond, ez az oka annak, hogy a harmadik pillérbe tartozó normák közösségivé tétele folyik. A menekültügyi és bevándorlási politika az EU-ban mindmáig egymástól eltérő nemzeti szabályokon alapult, mert korábban a társországok nem akartak lemondani arról a jogukról, hogy maguk bírálják el, ki léphet a területükre. Az Unió fejlődésével, a belső mozgás akadálymentesítésével és a külső népesedési nyomás fokozódásával a beléptetés, a menekültstátus megadása, a menekültek ellátása, a letelepedés, a tartózkodás, a mozgásszabadság mind egységes szabályozást igényel, és ez az amszterdami szerződésben megszabott határidő erősen közeledik. Mindebből az is következik, hogy az utódállamokban élő magyarok és Magyarország közti kapcsolatok rendezésének további lehetőségeit nem az idegenrendészeti szabályok alakításával kell megkísérelnünk, hanem sokkal inkább az állampolgársági törvény keretein belül.

Miniszterelnökünk épp a szomszédsági törvény kapcsán szögezte le, hogy ez nem lehet akadálya a kétoldalú megállapodáson alapuló kettős állampolgárság létrehozása megalkotásának. Ezért feltűnő az, hogy amíg a szomszédos államokban élő magyarokról szóló törvénytervezet megteremteni kívánja az érintett személyi kör jogi állapotát, státusát, és utal is idegenrendészeti, valamint az állampolgársági törvényre több helyen, például az állampolgárság elvesztéséről lemondással, az állandó magyarországi lakóhelyről mint kizáró tényezőről, a beutazási és tartózkodási tilalomról és kiutasításról beszél, éppen ezért a már említett kapcsolatot és összefüggést a mostani törvénycsomag és a szomszédsági törvény között olyan szervesnek vélem, amelyiket még együtt kell átgondolni. Erre azért is érdemes gondolni, mert lehet, hogy rövidesen újra módosítások igénye merül fel e tekintetben, ennek a most vitatott törvénycsomagnak az anyagában.

Ugyanis mi akadályozza azt, hogy ha majd az igazolvánnyal rendelkező magyar közöttünk kíván élni, felmentést kapjon a letelepedési engedély megszerzése alól, és ha az állampolgársági vizsgát eredményesen letette, várakozási idő nélkül nyújthassa be állampolgársági kérelmét? Hiszen a várakozási idő célja kettős: módot nyújt a hatóságoknak az alaposabb ellenőrzésre, valamint a külföldi személy beilleszkedésére. Az a nemzettársunk viszont, aki megkapta a magyar igazolványt, már korábban a magyar hatóságok látókörébe került az igazolvány kiállítására irányuló eljárás során. Szeretném hinni, hogy amennyiben egy személy a Magyar Köztársaság érdekeit sértő tevékenységet folytatott a korábbiakban, akkor az igazolványt eleve nem kaphatja meg. Ám a beilleszkedéshez szükségtelen várakozási időt elrendelni ez esetben, miután az illető magyar kultúrához kötődik, azt ismeri... - a magyar társadalomba való beilleszkedéséről, a mindennapi életben való eligazodás képességéről, a magyar nyelv ismeretéről, valamint az alapvető társadalmi ismeretek megszerzéséről állampolgári ismeretek formájában vizsgát is tesz.

Ugyanígy ajánlhatónak vélem, hogy amennyiben az igazolvánnyal rendelkező magyarral együtt élő nem magyar nemzetiségű házastársa, nem magyar nemzetiségű kiskorú gyermeke Magyarország mai területén kíván élni, letelepedési kérelmét, kérelmüket az állampolgársági törvény 4. § (2) bekezdése, illetve az idegenrendészeti törvény 18. § (2) bekezdésében meghatározott kedvezményeknek megfelelően nyújthassák be. Úgy vélem, ezek a könnyítések nem gerjesztenék a szülőföldről történő elvándorlást, és különösen akkor nem, ha a szomszédos országokban élő magyarokról szóló törvény eléri célját, és valóban alternatívát jelent a vízumkényszer bevezetését követően is a letelepedéssel vagy az állampolgársággal szemben. Hiszen az állampolgárság kérvényezésével az érintett személy máris kikerül a szomszédsági törvény hatálya alól, valamint az állampolgárságnak és letelepedésnek továbbra is feltétele maradhat a magyarországi lakhatás és megélhetés biztosítottságának igazolása. Sőt, további biztosítékot jelenthet az a körülmény is, hogy amennyiben valaki csalárd módon szerezte meg a magyar állampolgárságot vagy letelepedést, akkor lehetőség van annak visszavonására, mint ahogy az idegenrendészeti törvény 23. §-a, az állampolgársági törvény 9. § (1) bekezdése biztosítja ezt.

Mindezekre a felvetéseimre persze lehet azt mondani, hogy a külföldi magyarok jogállását rendező törvény meghozatala után térjünk vissza rá, van azonban olyan további kérdéscsoport, amely mindenképpen a jelen joganyagban tisztázandó. Az egyik ilyen a hazatelepülők nyugdíjának kérdése. Van nálam olyan panaszlevél, melyben arról számol be írója, hogy számára külföldön állapították meg nyugdíját, és nem található olyan hazai szerv, mely az ő nyugdíjas státusát megállapítaná. Továbbmegyek: ha a nálunk letelepedett nem rendelkezik állandó magyarországi lakóhellyel, és így a lakóhelyét csak az idegenrendészeti hatóság tartja nyilván, és emiatt nem kerül a személyi adat- és lakcím-nyilvántartás hatálya alá, akkor nem fognak részére az érvényes jogszabályok szerint nyugdíjat megállapítani, bár a szomszédos államok többségével szociálpolitika terén kötött egyezményeink vannak - az 1962. évi 5. törvényerejű rendelet 5. §-ára utalok. Ezzel az idősek áttelepedése elé súlyos akadály gördül, mert Magyarországon élő gyermekei gyakran nem rendelkeznek olyan jövedelemmel, hogy itteni nyugdíj nélkül is eltarthassák szüleiket. Ebbe a körbe tartoznak olyan nyugdíjasok, akik egyébként még voltak is magyar állampolgárok, sőt akár harcoltak is magyar hadseregben.

A másik kérdés, mely az előttünk lévő joganyagban méltánytalanul hátrányba hozhat határon túlról érkező magyarokat, az a tény, hogy mind az idegenrendészeti törvény, mind az állampolgársági törvény egyaránt kedvezményezi azt a külföldit, akinek felmenője volt magyar állampolgár. A kedvezmény igénybevételére való jogosultságot ebben az esetben a felmenő magyar állampolgárságát igazoló vagy valószínűsítő okirat alapozza meg. Hölgyeim és Uraim! Ha ez a szabályozás így marad, akkor például a csángók egészében kimaradnak a kedvezményezettek köréből, miután ők a történelmi határon túl élnek, esetükben a magyar felmenőre vonatkozó okirat beszerzése gyakorlatilag lehetetlen.

Végül, az előbbihez hasonló megjegyzés kínálkozik az állampolgársági törvény 20/A. §-ához, mely a névmódosítással foglalkozik, eszerint a névmódosítási kérelmet okirattal vagy szakvéleménnyel kell alátámasztani. Ha meggondoljuk, hogy amilyen könnyen ferdítették és fordították le vagy át a magyar neveket a szomszéd államokban, ugyanolyan nehézkesen, érthetetlenül és bürokratikusan viselkednek hatóságaink itthon e kérdésben. Miért kell e kérdésben bármit is igazolni vagy szakvéleményeztetni? Talán mégiscsak a személyi szabadságában kéne álljon, önazonosságához kéne tartoznia, hogy úgy szólíttassa magát, ahogy együtt élő közösségében kapta nevét. Ha külső erőszakkal ezt elferdítették, joga legyen helyesbítést kérni legalább az anyaországban. Az erőszakkal fenntartott, ráerőltetett idegen név végül is az illető magyar voltának kétségbe vonása, rosszabb talán még annál az érzéketlen gyakori kérdésnél is, ami gyakran elhangzik az ő esetében, hogy honnan beszél magyarul. A szomszédsági magyarokról szóló leendő törvényünkben épp azt az alapelvet kívánjuk kinyilvánítani, hogy mindenki maga dönti el identitását, azt, hogy hova kíván tartozni, még akkor is, ha a békeszerződések ezt nem vették tekintetbe.

Köszönöm figyelmüket.

Forrás: parlament.hu