KÓSÁNÉ DR. KOVÁCS MAGDA (MSZP): Köszönöm szépen, elnök asszony. Előre elnézést kérek öntől, képviselőtársaimtól és a biztos uraktól, hogy - már több előttem felszólaló példáját követve - nem választom szét a mondanivalómat, hiszen az ő tevékenységük is ezer ponton érintkezik, át- meg átszövik a problémák egymást, és hadd vessem fel a gondolataimat úgy, hogy egyszerre mind a négyükhöz szólok.

Én magam is bírálattal kezdeném, de a saját házunk táján szeretnék seperni. Az országgyűlési biztosok főnöke a népfelséget megtestesítő parlament, amely megválasztja őket, megbízza őket a feladatukkal, és évente elszámolásra kötelezi az általa megválasztottakat. Nem tudom képviselőtársam szolid optimizmusát osztani, amikor a tegnapi késő esti vitával magyarázza a ma itt lévő csekély létszámot, hiszen az országgyűlési biztosok beszámolója iránti parlamenti érdeklődés évek óta csökken, emiatt én szégyellem magam, és a biztos urak szempontjából, az általuk végzett munka súlya, nemzeti súlya szempontjából ezt megalázónak tartom.

Az is vissza-visszatérő sérelme sokunknak - elmondtam az emberi jogi bizottság ülésén -, hogy néha úgy tűnik, az országgyűlési biztosok hiába üzennek annak a parlamentnek, amelytől a felhatalmazásukat kapták, hiába tesznek ajánlásokat a parlamentnek, ezek az ajánlások évekig elfekszenek, és ezek mögött a hiába megfogalmazott ajánlások mögött emberi jogi sérelmek maradnak orvosolatlanul. Nézzünk szét a saját házunk táján, és nézzük meg, hogy a mi kötelességünket mi magunk hogyan teljesítettük!

Azt gondolom egyébként, és kérem az elnök asszonyt, hogy ezt majd jövőre képviselje, hogy valószínűleg a tárgyalási renden is változtatni kellene. Más volt a logikus tárgyalási rend akkor, amikor heurisztikusan rácsodálkoztunk egy új jogintézményre, és más a logikus tárgyalási rend akkor, amikor most már egy rutinszerűvé váló feladatban kell megkeresni az itt és most aktuális elemeket és arról beszélni.

Az állampolgári jogok országgyűlési biztosának beszámolója felveti azt a kérdést, amelyhez Eörsi Mátyáshoz tudok kapcsolódni, hiszen természetesen az állampolgárt védi a közhatalommal szemben. Nem tudjuk megmondani, hol vannak a köz hatalmának a határai, hiszen az a hatalom, amely az állampolgárral szemben ellenséges hatalommá válhat, ma már beszivárog a közhivatali működésből vagy a köztestületi működésből a magánszférába is; és ha velem egy hitelt nyújtó bank úgy viselkedik, mintha közhatalom volna, ha nem tagadhatom meg, hogy a férjem személyes adatait megadjam - még abban az esetben sem, ha ő nem adóstársam -, akkor hol vannak határok. Persze tudom, hogy a példám nem igazán szerencsés, mert az adatvédelmi biztos vizsgálhatja a magánszférát is, de biztosan lehetett volna szerencsésebb példát is találnom.

Egyetértek azokkal a képviselőtársaimmal, akik nyomatékkal hangsúlyozták, eljött az ideje annak, hogy nézzünk szét a törvényi felhatalmazás körében is, és nézzük meg, hogyan lehet az állampolgárok érdekében továbblépni.

Lenkovics Barnabás jelentése rendkívül hasznos kézikönyv. Majtényi László évente benyújtott jelentéseit azért ünnepeltem évről évre, mert azt mondtam, hogy szakmai és politikai esszét olvasok, ami számomra rendkívüli élvezetet jelent.

(15.30)

Ezt az élvezetet most Kaltenbach Jenő jelentésében találtam meg, amely nemcsak pontos, korrekt, hanem olvasmányos is, nemcsak tudásanyagot ad, hanem kérdez, vitatkozik, figyelmet kelt, figyelmet ébreszt, és válaszadásra kényszerít. Nem hiszem, hogy túl optimista lenne, legfeljebb ahogy haladunk az időben előre, egyre több dologról, amit korábban sejtettünk, bebizonyosodik, hogy valósággá válhat, majd öt perc múlva valósággá is válik. Ami a közelmúltban történt, az bizonyítja, hogy a korábban csak sejtett feszültségek most valódi társadalmi problémaként hullanak vissza a fejünkre.

Nincs lehetőségem arra, hogy a három választás alkotmányosságáról véleményt nyilvánítsak, de azt tudom, hogy az eredeti törvényi célkitűzéseknek a kisebbségi választások mai rendszere nem felel meg, és azt is tudom, hogy közjogi autonómia helyett ez a választási rendszer lehetőséget ad a többségi társadalom manipulációjára a kisebbségek rovására. Ha ez így van, márpedig láttuk, hogy így lehet, akkor nem késlekedhetünk a változtatásokkal.

Abban a tekintetben én magam kevésbé vagyok optimista, hogy a kisebbségi önkormányzatok mai rendszere alkalmas-e annak az integrációs funkciónak a hordására és kiviselésére, amelyet éppen Kaltenbach Jenő tekint kulcsfogalomnak az európai uniós csatlakozásban. Hiszen ez a rendszer ma már kezd megszilárdulni, mondhatnám azt is, megkövesedni, és ebben a megkövesedett kisebbségi önkormányzati rendszerben ott bújhat meg a szegregáció maga, hiszen minden, ami elválaszt, az egyben szegregálhat is, és hogy valóban szegregál, arra a közelmúlt eseményei is példát mutattak.

A szóbeli bevezetőben feltett kérdések közül nem lehet kikerülni a diszkrimináció, a hátrányos megkülönböztetés tilalmának kérdéskörét, az egyenlő bánásmód követelményét. Az igazán nagy kérdés az, amit Kaltenbach Jenő egy külföldi konferencia angol előadójától idéz, hogy tudniillik hogyan látják a Magyarországon élő emberek magukat mint Európa fejlődéséhez hozzájáruló nemzetet: egy olyan nemzetként, amelynek bőrszíne fehér, amely közép-európai származású, egy bizonyos kultúrával és nyelvvel, vagy olyan nemzetként, amely évszázadokon keresztül többféle nemzet keveredéséből jött létre, és büszke sokszínű kulturális örökségére, többnemzetiségű múltjára és jelenére. Ha erre a kérdésre nem adunk jó választ, akkor természetesen nem tagadhatjuk azt, hogy bennünk lakik, bennünk is lakik a megkülönböztetésre, a diszkriminációra, a rasszista előítéletekre való hajlam.

Meg vagyok győződve arról, hogy a törvényi szabályozás elkerülhetetlen, és azt gondolom, nincsen Kaltenbach Jenő és köztem elvi vita, legfeljebb annyi él, hogy én személy szerint nem szeretnék külön rasszizmusellenes törvényt, amely óhatatlanul cigánytörvény lenne, de azt sem szeretném, ha egy általános antidiszkriminációs törvény általánosságai mögött eltűnnének a valódi különbségtétel konkrét esetei, és elmosódnának a lehetséges szankciók.

Ezért azt gondolom, hogy nem általános, hanem egységes antidiszkriminációs törvényre van szükség, hogy ne kelljen később külön törvényeket gyártani az életkor szerinti, a nemek szerinti vagy a vallás szerinti megkülönböztetés tilalmáról és az egyenlő bánásmód kötelezettségéről. Ami a nyelvtörvénnyel kapcsolatos vitát érinti, rendkívüli módon élveztem, és most az államtitkár úrnak kell azt az egy mondatot mondanom, hogy ennek a nyelvtörvénynek az a szépsége, hogy még azoknak a problémáknak a megoldására sem alkalmas, amelyeket maga a törvény hozott létre. Meg kellene egyszer nézni ezt a törvényt, hogy ebben a formában érdemes-e megőrizni.

Végül őszinte köszönetet szeretnék mondani azért a mértéktartásért és korrektségért, amelyet Péterfalvi Attila tanúsított ebben a nem könnyű helyzetben. Engedjék meg, hogy az ő szakmai munkáját ne egy ilyen fura év jelentése alapján tartsam rendkívül ígéretesnek és a jövő szempontjából a jogintézmény sorsát előrelendítőnek, hanem azoknak a cselekedeteknek, írásoknak és szóbeli megnyilvánulásoknak az alapján, amelyeket a beszámolási időszakon kívül tőle kaptunk, amelyekért a megfelelő fórumokon köszönetet mondtunk.

Én magam is hadd fejezzem be azzal, hogy az alapkőletevők közül most már Kaltenbach Jenő beszámolóját hallhattuk csupán, de az alapkő le van rakva. Azt hiszem, mindannyiunk közös kötelezettsége, a felhatalmazó parlamenté és a felhatalmazással élő országgyűlési biztosoké, hogy Gönczöl Katalin és Majtényi László szelleme is velünk maradjon mindaddig, amíg ez a jogintézmény él és működik - remélem, hogy nagyon sokáig.

Köszönöm szépen. (Taps a kormánypárti padsorokból.)

Forrás: parlament.hu