MÉCS IMRE (SZDSZ): Köszönöm, elnök úr, nem fogom kihasználni ezt az időt. Figyelemmel kísértem a vitát, és engedjék meg, hogy nyolcgyermekes családapaként hozzászóljak ehhez a kérdéshez.

Bár nem voltam soha pedagógus, de úgy gondolom, hogy van néhány kérdés, ami sarkalatos. Az egyik a gyermekek túlterhelésének a kérdése. Amikor én jártam gimnáziumba, akkor napi öt óra tanítás volt. A nyolcadik osztályban, az utolsó osztályban volt hetente egyszer hat óra, amikor a filozófiát tanították. A tankönyvek vékonyak voltak, és amit akkor megtanultunk, alaposan megtanultuk.

Vekerdi és mások is, jeles tudósok bebizonyították, hogy a gyermek befogadóképessége ciklikus, és csak rövid időre élesíthető. Óránként körülbelül tíz percre tudnak odafigyelni, naponta 5-6 órát tudnak intenzíven tanulni. Sajnos, a mai iskolarendszerek egy ilyen furcsa eszkaláció következtében erről megfeledkeznek. Hihetetlen információmennyiséggel öntik le a gyermekeinket, és ezekből bizony nem mindig az marad meg, aminek kellene. Úgy gondolom, hogy oktatási kormányzatunknak erre oda kellene figyelnie, és nem kellene megijednie attól, hogy határozottan csökkentik a tananyag mennyiségét, mert egyszerűen redundáns az, amit kapnak. Tehát rendkívül vastag könyveik vannak a gyerekeknek, néha egyetemi tananyagot is tartalmaznak, aminek körülbelül az 5 százalékát fogadják be, és nem mindig azt az 5 százalékot, amit kellene.

A másik kérdéskör, amiről itt nagyon sok szó esett, az évismétléssel kapcsolatos. Úgy gondolom, a probléma ott van, hogy ehhez valami rendkívül negatív képlet, képzet társul, tehát a bukott gyerek, aki évismétlő, akit kigúnyolnak az iskolában. Holott nem erről van szó. Arról van szó, hogy a gyermekek fejlődése különböző ütemű, és bizonyos idő kell ahhoz, hogy utolérjék magukat. A nyolc gyermekem közül az egyik öt év alatt végezte el a négy gimnáziumi osztályt, utolérte magát, és kitűnően tanult az egyetemen. De ehhez azt kellett megoldani, hogy a környezet és a család ne tekintse őt bukott diáknak. Úgy gondolom, hogy ezt országosan is meg kellene tenni.

Számtalan eset van, amikor a gyerekeknek utol kell érniük magukat. Vekerdi mutatta ki azt a közismert tényt, hogy a gyerekek idegrendszere és a mozgásszervei 7-8 éves kor körül érnek el oda, hogy kisebb vonalakat is tudnak húzni, kisebb betűket is tudnak írni. Tudom, hogy hányan kínlódtak azzal, hogy a három vonal közé be kellett az a betűt, meg a b betűt erőltetniük, holott egyszerűen fiziológiai jelenségről volt szó, kellett volna várni egy évet, és akkor be tudta volna írni. Nem véletlen, hogy a nagyapáink idejében palatáblákra írtak, szép nagy betűket írtak, és így gyakorolták a betűvetést.

Hadd mondjam el, a családból nagybátyám, Mécs László költő, és apám volt az öccse, a nagyapám Hernádszentistvánban volt kántortanító. Hernádszentistván Kassa fölött északra egy kis szlovák falu, és nagyapámék körülbelül öten voltak magyarok abban a faluban, az állomásfőnök, a postamester, a plébános és a kántortanító.

Osztatlan iskolában tanította gyerekeit, és amikor elvégezték a négy osztályt az ő felügyelete alatt - akkor mesternek hívták még a tanítót -, akkor beíratta a gyerekeit Kassára, újból járják a negyedik osztályt. Mind a kettő színjeles tanuló lett utána a premontrei gimnáziumban, kitűnően tanultak az egyetemen is, de ő tudta azt, hogy szükségük van még egy évre, hogy megérjenek.

(23.30)

Ezt a mentalitást kellene elérni és biztosítani, hogy a bukás nem bukás, az évismétlés nem negatívum, hanem egyszerűen a gyereknek időt kell adni, hogy utolérje saját magát, hogy az érése befejeződjön, és a legjobbat tudja magából kihozni.

A harmadik dolog, amit meg akarnék említeni - takarékoskodva az idővel -, hogy skizofrén helyzet alakult ki a tanári testületek és a diákok között. A tanároknak az a feladatuk, hogy a gyerekeket megtanítsák, és ugyanakkor ők osztályozzák a gyerekek tudását. Ez egy abszolút ellentmondó állapot, hiszen az önmaguk munkáját minősítik saját maguk, és ezzel ilyen mini hatalomra tettek szert, amivel nem minden pedagógus tud tisztességesen élni. Valamikor, az ősidőkben az iskolamester év végén vizsgát tartott, és bemutatta a falunak vagy a közösségnek, a szülőknek, hogy a gyerekek mit tudnak. Írtak, olvastak, számoltak, elmondták a földrajzot, elmondták a rigmusokat, énekeltek és így tovább, és ezzel a közösség előtt tulajdonképpen a pedagógus munkája is megmérettetett és a gyerekek tudása is. Tehát egy irányba mutatott a pedagógus és a gyerekek tudása. Ez a mi modern korunkban megváltozott.

Ma nagyon sok tanár van, és mondom, nyolc gyerekem kapcsán elég sok keserű tapasztalatom is volt azzal kapcsolatban, hogy sok tanár rosszul adja elő a dolgokat, nem tanítja meg rendesen a gyerekeket, ugyanakkor megsanyargatja őt az osztályzásokkal és a minősítésekkel. Valamit ki kellene találni ezzel kapcsolatban, hogy ne legyen ez az ellentmondásos helyzet.

Úgy gondolom, a legfontosabb mondanivalómban az volt, hogy nagyon túlterheltek a gyerekeink, és a tudomány adatait figyelembe véve nem kellene őket ilyen mértékig túlterhelni, a kevesebb több lenne, a kevesebb, lényegre törőbb oktatás többet jelentene.

Köszönöm szépen. (Taps.)

Forrás: parlament.hu