BALOGH LÁSZLÓ (MDF): Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Államtitkár Úr! Szégyellem magam mint képviselő, mert jogokat veszünk el az elszakított magyar nemzettársainktól. Mindezt úgy, hogy a kormány egy olyan időpontra teteti ezt a tárgyalást, hajnalra, hogy még ne is tudjuk követni, hogy a határon túl magyar állampolgáraink se tudják követni a vitát.

Csak arra szeretném kérni kormánypárti képviselőtársaimat, hogy látogassanak el a román parlamentbe, amikor mondjuk a határon túli románok kedvezményéről tárgyalnak, vagy látogassanak el a szerb parlamentbe, vagy a horvátba, vagy a szlovákba, amikor az ő határon túli nemzettársaik jogairól tárgyalnak, hogy hajlani hat óra van-e, vagy hogy milyen az érdeklődés.

(22.00)

Szégyellem magam mint újságíró, mert üres a sajtópáholy. Szégyellem magam, hogy olyan kormányunk van, aki nem becsüli annyira a határon túli magyarjainkat, hogy legalább protokolláris szempontból egy minisztert megkér, hogy üljön ide. Egyébként sajnálom az államtitkár urat. Sajnálom azért, hogy minden fölszólaló után saját magának kell szinte kétpercesként megvédenie a kormány álláspontját, mert a saját frakciója sem áll, illetve ül mögötte. (Göndör István: Melyik módosító indítványról beszél a képviselő úr?)

Úgy gondolom, azzal, hogy egyetlen módosító javaslatnak az érdemi tárgyalását sem volt hajlandó a kormányoldal végigvinni, hibát követ el, ezért én megpróbáltam a saját véleményemet összefoglalni a módosító javaslatok fényében, hogy én hogy látom ezt az ügyet. Úgy, hogy aki nemcsak hivatalos beszélgetéseket folytat a szomszédos államokban élő magyar emberekkel, az tudja, hogy az utóbbi évtizedekben két alkalommal érezték, hogy nem felejtették el őket, büszkék voltak magyarságukra és magyar mivoltukra. Az első örömteli érzés akkor érte őket, amikor Antall József első szabadon választott miniszterelnök több évtizednyi hallgatás után először szólt 15 millió magyarhoz, határozottan, előre megfontoltan, félreérthetetlenül vállalva a lelki közösséget azzal a kisebbséggel, akivel korábban senki nem vállalt szolidaritást. Egyenesedő gerinccel, emelkedő fővel tért vissza akkor egy magára hagyott nemzetrész. A magyarigazolvány átvétele jelentette a második katartikus élményt külhoni magyarjainknak. Volt, aki már ott a hivatalban elsírta magát, volt, aki gyorsan zsebre csúsztatta, és csak az utcán csókolta meg a szentkoronás könyvecskét, és volt persze, aki otthon, családi környezetben örült. Átéltem ezeket az örömöket. Két legmagasabb csúcsa rendszerváltás utáni nemzeti politikánknak. Innen készülünk most éppen leszállni. Lecsúszni újra oda, ahol a másodrangú nemzeteket szokták számon tartani, akiknek nincs szava, beleszólása a történelem folyamataiba, csak örök elszenvedői annak. Az első magaslatról való visszacsúszás a Horn-érában még feldolgozható volt, nemzeti balesetnek gondoltuk, négy éven belül gyógyuló könnyű, piros-kék folt a nemzet testén. Orbán Viktor kormányának kellett megtapasztalnia először, hogy a határon túli magyarok ügyét nem lesz könnyű újra magasra emelni nemcsak Románia és Szlovákia kormányaival szemben. Némely visszahúzó hazai politikai erő össztüzében kellett megtenni, de látni kellett már akkor, hogy Európa egyes élbürokratái is idegenkednek a magyar nemzeti kisebbségek problémáinak felvetésétől. Ennek ellenére törvényt tudtunk alkotni a határon túli magyarok státusáról, majdnem konszenzussal, az SZDSZ nélkül, az MSZP-vel. Bevallom, fennállása óta először reményt láttam arra, hogy az MSZP-ből esetleg idővel kialakulhat egy, a nemzeti kérdés iránt is fogékony párt. Sajnos nem így lett.

Ez a mostani törvénymódosítási tervezet, ahogy vitázunk róla, ahogy érvelünk mellette vagy ellene, közös nagy csődünk, a magyar politikai és pártélet agóniája, beismerése annak, hogy ez a Magyarország gyenge, nem képes megvédeni össznemzeti érdekeit, még jelképes szinten sem. Egyszerű európai és alapvető emberi jogi normák eredményes követelése gondot okoz. Az SZDSZ-től természetesen nem várható más. Egyébként példamutató volt, ahogy következetesen végigcsinálták kampányukban is, és annak idején is, ők nem változtattak véleményükön. Harsogó libertin alapelveikkel minden létező kisebbségért képesek kiállni, egyedül a határon túli magyarok esetében szoktak tekintettel lenni az ottani többség érzékenységére. Az MSZP esetében nem a csalódottság jut eszembe, inkább a szánalom. Akikkel jóleső érzéssel még együtt szavaztam 2001. június 19-én a kedvezménytörvényről, most szemrebbenés nélkül érvelnek ellene. Ismét meghasonulnak, mint történelmük folyamán annyiszor, mert képtelenek a saját belső hangjukra hallgatni, szolgai módon csak külső sugallatra tudnak cselekedni. Még jó, hogy mára már nem Moszkvára figyelnek.

Forrás: parlament.hu