IVANICS ISTVÁN, a Fidesz képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Olyan törvényjavaslatot tárgyalunk, melynek fejlődéstörténete tükrözi köztársaságunk 13 éves gazdaságtörténetét is.

(10.20)

A több mint ötven alkalommal történt módosítás is jelzi a közteherviselés megteremtésének igyekezetét, a piacgazdaságba történő beilleszkedés rögös útját. Helyes értelmezése minden adózó számára egzisztenciális kérdés is, ezért az adózók és az adóhatóság kapcsolatrendszerét szabályozó, az adózás rendjéről szóló törvény újraírása, egységes szerkezetbe foglalása már időszerű, fontos feladat volt. Nekünk, képviselőknek most az a tisztünk, hogy megvizsgáljuk, ez a munka jól lett-e elvégezve.

Mielőtt erre rátérnék, talán érdemes egy gondolat erejéig mérlegre tenni, hogy milyen eredményt értünk el a legújabbkori adóigazgatás, az adózás területén. De mivel is mérhetnénk az eredményességet? Esetleg az adózás kultúrájával vagy a kivetés és a behajtás szaldójával? Véleményem szerint az egyenlő teherviselés megteremtéséért tett eredmények minősítik hasznosságát, mert ez egyben a társadalmi igazságosság felé tett lépéseket is jelzi. Vagyis kivetettük-e és befizettük-e az egyenlő teherviselés megteremtéséhez szükséges adókat, járulékokat?

Sokat tettünk, és folyamatosan fejlődtünk, de tudjuk, ettől az ideától messze vagyunk, sőt indokolatlan vagyoni aránytalanságok jöttek létre a magyar társadalomban. A rendszerváltás előtti törvényhozás is segédkezet nyújtott az aszimmetria kialakulásához, leginkább a korlátlan felelőtlenségű társaságok 1988-as törvénybe iktatásával, az új törvényhozás a piacgazdasági követelmények teljesítésének terhe alatt pedig hátrányba került az adóelkerülőkkel szemben. Becslések szerint a Horn-kormány utolsó évében az eltitkolt adótömeg elérte a 40 százalékot. A Fidesz-kormány alatt 25-30 százalékra csökkent ez az eltitkolt adótömeg. Ez is segített az adóterhelés csökkentésében és a minimálbér emelésében.

A Medgyessy-kormány az egész adókérdést beszűkítette a bevallást készítőkre, hiszen a be nem vallott adót, az abszolút feketejövedelmet nem kezeli a számítógép, nem lehet a pártdokumentumok közé menteni. Nyugodtan mondhatjuk, hogy a pénzügyminiszter utasítására elvégzett adatmentés, a magyar adófizetői társadalom átvilágítása a jóhiszemű joggyakorlás elleni merénylet volt. A magántulajdonra épülő társadalom ilyen mértékű megsértése súlyos következmények nélkül nem képzelhető el egy hosszabb ideje szabadságban élő országban. Ehhez képest semmi megbánás vagy legalább önkontroll, hanem a beépítés a módosított törvénybe. Úgy látszik, ez a cél.

És akkor nézzük meg, miként is végezte a kormány az egységes szerkezetbe foglalást! A 11. § (1) bekezdés d) pontja ugyanis szó szerint: “A pénzügyminiszter az adóhatóságok vezetőitől jelentéseket, beszámolókat kérhet, bármely adózó ügyéről tájékoztatást kérhet.ö Figyelem! Ez sokkal többet takar, mint általánosságokat. Az indoklás csak úgy átsuhan ezen az enyhén szólva pontatlan és visszaélésre tökéletesen lehetőséget adó bekezdésen. A pénzügyminiszter milyen tájékoztatást kérhet az adózókról? Nincs konkretizálva. Így, a törvényjavaslatnak ebben a formájában bármilyet. Melyik adózóról kérhet a pénzügyminiszter tájékoztatást? A javaslat írja: bármelyikről. És már ott is tartunk, hogy az összes adózó összes adata a pénzügyminiszter rendelkezésére állhat törvényesen.

Pestiesen szólva: ügyes. Minek bajlódni az adatmentéssel, úgyis csak belekötnek, vizsgálóbizottság és a többi. Inkább egy kiskaput nyitni, van ebben már rutin, jól ment ez a brókerbotrány esetében is.

Úgy gondolom, itt meg kell állni, és kicsit mélyebben és komolyabban el kell gondolkodni, hogy mi is a célja, feladata az adózás rendjének. Úgy gondolom, abban egyetértünk, hogy biztosan nem a pénzügyminiszter mindenhatóságának a garantálása. Az adózás és a rend fogalomkörének szisztematikus kifejtése természetesen nagyon bonyolulttá teheti a kérdést, de szigorúan a törvényjavaslattól elvárt szabályozó szerepet tekintve a legfontosabb célok tömören megfogalmazhatóak.

A méltányos és igazságos arányok kialakításának elősegítése a közteherviselésben. Az adózó megbecsülése, szolidaritási deficitjének feloldása, ezzel az adózásban megvalósuló adási kultúra elismerése, illetve elismertetése. Arányos és méltányos beavatkozás a természetes személyek és szervezetek autonómiájába, rendeltetésszerű joggyakorlás, az adókikerülés korlátozása, magas fokú objektivitás, minimális adóhatósági mérlegelés, az adóbejelentés korrekt szabályozása és feltételrendszerének megteremtése, valamint az Európai Közösség adóügyi együttműködési szabályainak alkalmazása. A mindezen feltételeknek történő megfelelés vizsgálata természetesen sokkal több időt igényel, de nem árt, ha állandóan látómezőnkben tartjuk ezeket a kérdéseket.

Nézzük egyszerűbben a feladatot! Adva vannak az adózók, akik, amelyek megtermelik az állam által elkölthető összeget, és adva vannak az adóhatóságok, amelyek felügyelik ennek a megtermelt adónak a bevallását, befizetését. Nem vonhatjuk kétségbe, hogy ebben a háromszereplős körben - az adózó, az állam és az államot képviselő adóhatóságok - a megkülönböztetett szerep az állami bevételeket biztosító adókat megtermelő adózóké kellene hogy legyen. A törvényjavaslat áttanulmányozása azonban sajnos nem erősít meg ebben a várakozásunkban. Sőt, a törvényjavaslat újraírt formájában is kőkeményen megtartja a hatályos törvényből mindazt a szigorítást, szankciót, amelyek többségét a 2002. évi módosítás helyezte hatályba, ami az adózókat regulázza, sőt az előttünk fekvő javaslat túlmegy ezen, és újabbakat, olykor elképesztőket hoz javaslati szinten.

Elismerve annak szükségességét, hogy az állam a működése során nem nélkülözheti az adóbevételeket, hangsúlyozni kell azt, hogy a javaslat a hatályos törvényből átvett előírásokkal együtt mindenáron és feltétel nélküli engedelmességet vár el az adózótól. Válogatás nélkül szigorú a mulasztókkal szemben, és az adóhatóságok mérlegelési jogkörét állandóan hangoztató törvényjavaslati indoklás ellenére az a benyomásunk marad, hogy a törvényjavaslat célja nem más, mint olykor erkölcstelen szankciókat alkalmazni a mulasztókkal szemben, de elnézően kezelni az adóhatóságok nem ritka túlkapásait.

A javaslat néhány, megítélésem szerint kritikus pontja a következő.

A törvényjavaslat 25. §-a - egyébként elismerésre méltóan - bevezeti az adóhatósági adómegállapítást mint új és adminisztrációt csökkentő adómegállapítási lehetőséget. Igen ám, de figyeljük csak meg a 28. § előírásait az adóhatósági adómegállapítás esetén! Az adómegállapítás határideje május 15-re, az adómegfizetés vagy -visszafizetés határideje június 15-re tolódik ki. Emlékezzünk csak rá, ha ugyanezt a magánszemély teszi, akkor a határidő március 20-a, és ennek elmulasztása bizony kemény szankciókkal jár. Amit észre kell vennünk, az az, hogy ha egy bevallással nem az adózó dolgozik, hanem az adóhatóság, akkor arra már a törvényjavaslat egy hosszú, kényelmes határidőt ír elő. A hosszú-hosszú törvényi indoklás nem győz meg a határidő ilyen mértékű kitolásának indokoltságáról.

A javaslat 49. § (1) bekezdés utolsó mondata a hatályos törvénnyel azonosan a következőket írja: “Az adózó az adókedvezményt utólag önellenőrzéssel érvényesítheti, illetőleg veheti igénybe.ö Ez így korrekt is lenne, ha nem olvasnánk hozzá az indoklást, és ha nem ismernénk az adóhatóság gyakorlatát. Az indoklás már szigorúbban fogalmaz: “Az adókedvezmény akkor önellenőrizhető, ha a törvény másként nem rendelkezik.ö Melyik törvény rendelkezik másképp? Nos, az APEH konkrét ügyben talált olyan törvényt, amelyet erősebbnek ítélt, mint az Art.-t, és az adott esetben nem ismerte el az önellenőrzés jogosságát.

(10.30)

A részletes ismertetést azért mondtam el ennél a pontnál, hogy érzékeltessem: ha a törvény vagy annak indoklása nem kőkeményen konkrét, akkor az adóhatóság kivétel nélkül az adózóra kedvezőtlenebb változatot érvényesíti. Lehet, hogy van kivétel, nekem itt nincs róla információm.

A sok kritika után egy dicséretes módosítás, ami szerint az ellenőrzési jegyzőkönyvre az adózó az eddigi nyolc nap helyett a javaslat szerint már tizenöt napig tehet észrevételt. A 110. § azonban már ismét egy, a valóságtól elvonatkoztató előírást tartalmaz, amikor a bizonylatok elvesztését kizárólag természeti, illetőleg az adózó érdekkörén kívül álló okokból bekövetkező katasztrófa esetén ismeri el úgy az adóhatóság, hogy a következmény nem becsléssel történő adómegállapítás lesz. Elismerem: száz eset közül csak párszor fordul elő, de előfordul, és az adózó teljesen vétlen abban, hogy a kocsijával együtt valóban a bizonylatait is ellopják. Márpedig a vétlen adózót a törvénynek védeni kellene. Az Art. sem ebben a paragrafusában, sem máshol nem teszi ezt.

A javaslat olykor indokolatlan előírásokat is tartalmaz. A 115. § (4) bekezdése szerint az ismételt ellenőrzés eredményeként feltárt tényállás alapján adóhatósági határozat nem hozható, ha a korábbi ellenőrzés eredményeként hozott adóhatósági határozatot a bíróság felülvizsgálta. Nem lenne egyszerűbb azt írni, hogy ilyen esetekben nem lehet ismételt ellenőrzést végezni? Miért végezzenek az adófizetők pénzén a jól fizetett revizorok ismételt ellenőrzéseket akkor, ha úgysem hozhatnak határozatot? Vessük össze a vámszabad területek országos méretű és a határainkon is túlnyúló botrányt kiváltó áfaellenőrzésével, ami egyetlen fillért sem hozott az államnak, elvont viszont sok-sok tízezer revizori munkaórát az értelmes munkától.

A 141. § (3) bekezdése már törvényi szinten, vizsgálat nélkül kívánja visszadobni azt a felügyeleti intézkedés iránti kérelmet, amelyikből “megállapíthatóan a határozat, intézkedés jogszabálysértő volta nem valószínűsíthetőö - vagy miért nem valószínűsíthető? Ki az a nagyon okos ember, aki a felügyeleti intézkedést kérő levélre csak ránéz, és vizsgálat nélkül megállapítja, hogy a bepanaszolt adóhatósági intézkedés abszolút, de abszolút törvényes volt?

A javaslat olykor életszerűtlen és ésszerűtlen. A 161. és a 162., valamint a 163. §-ok a végrehajtásról intézkednek. Itt a végrehajtandó összeg alsó határát ezer, a végrehajtási költség alsó határát kétezer forintban határozza meg a javaslat. Úgy gondolom, hogy ezek az értékhatárok megmosolyognivalók.

A javaslat 172. §-a foglalkozik a mulasztási bírsággal, nagy többségében a hatályos törvényből átvett előírások alapján. A szándék még érthető is, de gyakran kitűnik az előírásokból, hogy a mulasztási bírság intézménye nemcsak a jogkövető adózói magatartás kikényszerítésére, hanem egyre inkább az állami bevétel mindenáron történő növelésére irányul. Például a (6) bekezdés szerint a hibásan benyújtott bevallás esetén a magánszemély tízezer, más adózó százezer forintig terjedő mulasztási bírsággal sújtható. Abszolút adóhatósági mérlegelés dolga, hogy büntet vagy nem büntet. De ő büntet, akkor is, ha a hiba teljes mértékben elhanyagolható, költségvetési bevételt egyáltalán nem érintő hiba.

Az Art. 178. § 13. pontja szerint ugyanis az a bevallás is hibás, amelyik bevallás “adóhiányt nem eredményező hiányosságát az adóhatóság tárja felö - tehát itt ismét büntet. De figyeljük csak meg az említett paragrafus adózóbarát (11) bekezdését is: “Az adóhatóság az e törvényben, adótörvényben, illetőleg e törvények felhatalmazásán alapuló más jogszabályban megállapított kötelezettségnek az e paragrafusban nem szabályozott megszegése miatt a magánszemély adózót 50 ezer forintig terjedő mulasztási bírsággal sújthatja.ö - és sújtja is, akkor is, ha van kalapja, és akkor is, ha nincs. De megteheti, hiszen ilyen a törvény háttere.

Vagy nézzük a (13) bekezdést: “Ha az adózó az adóhatósági adó megállapításához kapcsolódó adatszolgáltatási kötelezettségét nem teljesíti, az adatszolgáltatása késedelmes, hibás, valótlan adattartalmú vagy hiányos, 300 ezer forintig terjedő mulasztási bírsággal sújtható.ö Emlékezzünk csak, a javaslat bevezeti az adóhatósági adómegállapítás intézményét, mert ez Európában már elvárás, de rögtön majdnem két hónappal több időt is kap az adóhatóság az elkészítésre, mint a pár millió önadózó adóalany. És hogy az adóhatóság többletmunkája megtérüljön, rögtön lehetővé is tesz a javaslat 300 ezer forintig terjedő bírságolást azokkal a szerencsétlen adatszolgáltatókkal szemben, akik esetleg tévednek.

A biztos felháborodást kiváltó rész azonban megítélésem szerint a (14) bekezdés lesz. “Az adózó a szokásos piaci ár meghatározásával összefüggő nyilvántartási kötelezettségének az (1) bekezdés f) pontja szerinti megsértése, illetve e nyilvántartással összefüggő iratmegőrzési kötelezettségének megsértése esetén 2 millió, azaz kétmillió forintig terjedő mulasztási bírsággal sújtható.ö Érzékeljük, ugye? Az adóhatóság képtelen megakadályozni, hogy a multik az itt megtermelt nyereségüket az áraikon keresztül szivattyúzzák ki az országból, ezért egy végrehajthatatlan nyilvántartási kötelezettség hibás teljesítésének 2 millió forintos szankcióiból szedik be az elvárt összeget. Ez az előírás az adóhatóság olyan mértékű önkényére ad lehetőséget, ami feltehetően egyedülálló lesz Európában.

Az említett nyilvántartás csak annál az adózónál lehet hibátlan, aki, amely azt el sem készíti, és annál az adózónál lenne a legtöbb hibával rendelkező ez a nyilvántartás, tisztelt hölgyeim és uraim, akinek az az ember készítené el, aki az ezzel kapcsolatos PM-tervezetet megírta. Állíthatjuk ugyanis, hogy ennek a tervezetnek a kiagyalója vállalkozást kerítésen belül még nem látott.

Tisztelt Képviselőtársaim! Úgy érzem, hogy az említett, a felhozott példák és a pénzügyminiszter mindenhatóságának biztosítása kizárja annak a lehetőségét, hogy ezt a tervezetet elfogadjuk, illetve elfogadásra javasoljuk. Tehát kérem képviselőtársaimat, hogy a kormánypártok és az ellenzék is a magyar adókultúra javítása, megőrzése érdekében ezt a tervezetet mindenképpen sokkal kritikusabban szemlélje, a magunk részéről pedig ilyen formában az elfogadást nem is javaslom.

Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps a Fidesz és az MDF soraiban.)

Forrás: parlament.hu