DR. HORVÁTH JÁNOS (Fidesz): Köszönöm, elnök asszony. Tisztelt Országgyűlés! Milyen jó, hogy a törvényeket nem véssük kőbe, hogy aztán a következő évszázadon vagy évezreden át a társadalmat vagy az emberiséget az vezesse! Mondom ezt a bevezetőt annak nyomán, ahogy Domokos és Józsa képviselő urak utaltak a négy évvel ezelőtti tapasztalataikra. Bizony alaposan vitattuk akkor, és én is részt vehettem vagy részt vállaltam az akkori vitában. A vita jó szó, de inkább egy hangosan gondolkodásban, együtt gondolkodásban vettünk részt - jól emlékszem - többen, akik itt ülünk.

Számomra akkor is az volt a refrén, a fő gondolat, hogy amikor csak lehet, egy társadalomban - legyen az üzleti, vállalkozási, politikai, társadalmi vagy bármilyen - önkéntesség legyen, amikor az emberek maguk döntik el, hogy milyen intézménynek kívánnak tagjai lenni és azt hogyan kívánják igazgatni, vagy nem kívánnak tagjai lenni. Az a téma, hogy az önkéntes tagság, az a rezsim, amiben élünk az elmúlt években, úgy hallottuk, olyan jelek érkeznek a törvényhozók felé, e felé a törvényhozó felé - magamra mutatok -, hogy ez úgy működik, ez egy olyan valami, amit nem kell adjusztálni. Nem is azért foglalkozunk most a témával, a törvényjavaslat nem is ezért került elénk. Hiszen a költségvetési és pénzügyi bizottságban meghallgattuk a kamarai képviselőket, a Gazdasági Kamara elnökét, és ő is inkább dicsekedve - talán nem ez a jó szó -, megelégedve mondta azt, hogy a kormányokkal a kamara olyan viszonyban van, ahogy kívánatosnak tartják, tehát beszélgető és közlekedő viszonyban. Elmondják a kormánynak a gondolataikat, a kormányt meghallgatják, a kormány nem ad utasítást, ukázt, és a kamarák sem várnak el olyasmit a kormánytól, ami nem volna ésszerű.

Ez az a civil magatartás, amit én üdvözlök. Azért is szólok hozzá, hogy aláhúzzam, hogy nem mindig csak panaszkodunk és kifogásokat mondunk az Országgyűlésben, hanem időnként regisztrálunk valamit, ami működik. No, ez olyasmi, ami működik. Teljes mértékben? Nem, mert módosításnak, javításnak, egyengetésnek helye van. Éppen amit Domokos László képviselő úr részletesebben elmondott, amiről ő meg én és néhányan beszélgettünk az elmúlt hónapok vagy esztendők során: nevezetesen a függőség. Az önkéntesség vagy kötelező tagság már a függőség témáját érinti.

De aztán még inkább érinti a függőség vagy függetlenség témáját a pénz, a költségvetés, hogy a maguk tagdíjaiból élnek, adminisztrálják, mondjuk úgy, tartják el magukat, vagy pedig elmennek, és a kormányból, a költségvetésből. Ha a költségvetésből támogatást - ez egy jó szó, hogy támogatást, appropriációt - kap valamilyen intézmény, akkor akárhogy is vesszük, és akárhogy is mondjuk, hogy nem úgy van, de vannak elvárások. Ha a kormány finanszíroz valamilyen intézményt, akkor remélem, az a kormány el is vár valamit attól az intézménytől, és nem vesztegeti az adófizető pénzét. Ebben az esetben ne vesztegesse, ne fizesse az adófizetők pénzét a kamarának, mert a kamara csinálja a maga dolgát, a maga bölcsessége, tagjainak részvétele, igénye szerint. Azt, hogy milyenképpen, milyen mértékben járulnak hozzá a tagok, a tagság, hogy a tagdíj hogyan állapítódik meg, nem kell nekünk kitalálni, erre vannak jó intézményi tapasztalatok szerte a világon.

A „
támogatásö szó jó, ha újból és újból előkerül az Országgyűlésben. Majdhogynem érezzük, amikor kiejtjük újból és újból, hogy mit is jelent az, hogy támogatás. Az egy nemes, szép dolognak hangzik, hogy megtámogatunk valamit. Ugye, milyen jók vagyunk? Megtámogatjuk. De azért ha a közgazdasági analízist is meghívjuk, akkor kiderül, hogy a gazdaságpolitikában és elméletben is elég sok olyan dolog idekerül, amikor bizony a quid pro quo elmélet működik; aki támogat, az valamit kíván ellenében. Szoktam mondani, hogy ha esztendőkön át valakinek küldök karácsonyi ajándékot, aztán ha már nem küldenek soha, éveken át, akkor már én sem küldök többé.

(19.30)

Szóval van valamilyen fajta ilyen elvárás, nem azért, mert smucig lettem vagy megharagudtam rájuk, de hát azt mondom, ez már nem része a civil magatartásnak, hogy egymásnak jó napot köszönjünk vagy küldjük a disznóölési kóstolót. A kormányzat és a civil intézmények között is, engedtessék meg, hogy ilyen hétköznapi példával próbálom illusztrálni, de talán jó volna, ha a kormány ennek tudatosan tudatában lenne, hogy ha valamit megtámogat, akkor várjon el tőle valamit, és ha nem vár el tőle valamit, akkor ne támogassa meg. Ilyen gondolatok, azt hiszem, jók lesznek a gazdasági kamarák fejlődését figyelve.

Engedtessék meg, hogy egy másik témát még röviden megemlítsek. Azoknak a kamaráknak az ügyét, amelyek missziót töltenek be a köz érdekében, az Orvosi Kamara, az Állatorvosi Kamara, az Agrárkamara. Nos hát, az előbb Józsa képviselő úr és mások is előhozták az Agrárkamarát; ó, én tudom, sokunknak van az Agrárkamaráról véleménye.

Igen tisztelt Ház! Hadd mondjam el, bevalljam vagy dicsekedjem vele, hogy 1946-ban az agrárkamarákról törvényjavaslatot nyújtottam be ebben a Házban. Mert akkor nem volt agrárkamara, és akkor azt kívántuk, hogy az agrárium, a földreform utáni Magyarország kisparaszti ország volt, erősödjön meg szövetkezeti és kamarai réven. Nos, nem kívánom ezt most részletezni, csak megemlíteni, hogy az a kamarai rendszer egy önkéntes kamarai rendszer lett volna, amely nem igényelt volna támogatást a kormányzattól. Ez körülbelül olyan szemlélet, mint ahogy most a kereskedelmi kamarát látjuk és hagyjuk jóvá.

Ugyanakkor továbbra is fönnáll az a kérdés, hogy mi legyen az Állatorvosi Kamarával. Az állatorvosok, nem tudom, miért, engem szeretnek, időnként felkeres sok állatorvos, hogy ők mennyi közfeladatot végeznek, és azért nem kapnak kárpótlást. Ezt nyilván más képviselőtársaim is nagyon jól tudják. Ez számomra egy megoldatlan kérdés, és gondolom, hogy az Országgyűlés ezzel valahogy, valamiképpen foglalkozni fog. Azután vannak azok a szakmai kamarák, mint az orvosi és az ügyvédi kamara, azt hiszem, rendben való dolgok, és nem is szükséges vagy kívánatos itt említeni. Csupán egyet hadd említsek még. Tagja vagyok különböző közgazdasági egyesületeknek és szövetségeknek Magyarországon, a világban másutt is. Mi, közgazdák mindig azzal dicsekedtünk, hogy nem csinálunk kamarát, érdekképviseletet, mert büszkén azt mondjuk, hogy a szabad verseny hívei vagyunk. Ezt a büszkeségünket időnként megbánjuk, legalábbis én időnként azt mondom, hogy jobb volna talán, ha volna valami szakmai diszciplína, mert legyen büszke az a kereskedő vagy iparos, aki tagja kamarának. Rakja a boltjának az ajtajára vagy a levélpapírjára, hogy ilyen meg ilyen kamarai tag vagyok, vagy ha ezt nem is teszi, de eldicsekedhessen vele.

Szóval, valami ilyen civil társadalmat képzelek én el, és azt hiszem, hogy jó úton vagyunk e tekintetben. Azok a módosítók, amiket már láttam, és több is jön, kívánatosak, és remélem, hogy azok fényében még több pozitív dolgot hallunk a kamarákról. Én eredetileg tartózkodtam, és jelenleg is tartózkodó állásponton vagyok, de szeretném, ha pozitívabban láthatnám annak fényében, amilyen viták most itt folynak.

Köszönöm szépen. (Taps az ellenzék padsoraiban.)

Forrás: parlament.hu