DR. SZABÓ ZOLTÁN (MSZP): Köszönöm szépen, elnök úr . Tisztelt Ház! Tisztelt Vizi Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Mindig ünnep, amikor a tisztelt Ház a magyar tudomány helyzetéről szóló beszámolót napirendjére tűzi. Ünnep, mert hiszen mindenki szeret szépet és jót mondani, és lássuk be, a magyar tudomány alkalmas is arra, hogy sok szépet és jót mondjunk el róla. Ilyenkor tehát az történik, hogy mindenki díszbe öltözteti a lelkét, feláll a parlamentben, ünnepi beszédeket mond, amelyek szépek, emelkedettek, csak megvan az a hátrányuk, hogy egy idő után lecsengenek, az élet meg visszatér a mindennapi kerékvágásba, mintha mi sem történt volna.

Ha most a hozzászólásomban egy picit disszonánsabb hangot ütök meg, az nem azért van, mert ünneprontó akarok lenni, hanem azért, mert azt szeretném, hogy a mai igazán emelkedett légkör, amikor valamennyien egyetértünk abban, hogy a magyar tudomány támogatásra méltó, a magyar tudomány támogatása létérdekünk, ne múljék el a napirendi pont elmúltával, hanem tartson ki legalább a 2005. évi költségvetés vitájáig.

Mindenekelőtt, tisztelt képviselőtársaim, nagyon örültem, amikor Vizi elnök úr a pulpitusról elmondta, hogy valóban távoznak az országból a cipőfelsőrész-készítők, a hátizsák-összevarrók és más egyéb üzemek, azonban ezzel szemben olyan “jelentéktelenö cégek hozzák ide a kutatási-fejlesztési kapacitásaikat, mint mondjuk az Ericsson. Ez jó, hiszen hozzájárulhat annak az ugyancsak Vizi elnök úr által említett legalább 14-15 ezer - vagy egy része - kutató-fejlesztői hely létrehozásához, amelyre Magyarországnak oly égetően szüksége volna.

Az azonban már kevésbé jó, hogy ezen a, mondjuk, 14 ezer munkahelyen túl az itt végzett eredmény nem Magyarországon teremt további 140 ezer munkahelyet, hanem szerte az Európai Unióban. Magyarországnak az volna az érdeke, hogy az itt keletkező tudományos kutatási-fejlesztési eredmények legalább egy része itt váljék munkahellyé, itt váljék termelő kapacitássá és - beszéljünk nyíltan - itt váljék végül is profittá. Ez ma nem igazán folyik az elvárt és kellő ütemben, legalábbis én úgy gondolom.

Szorosan kötődik ehhez az a kijelentés, amely ma itt többször is elhangzott, hogy a tudomány, a tudományos kutatás közvetlen gazdasági eredményekkel jár. Én vitatom ezt az állítást. A tudományos kutatásnak nincs gazdasági haszna, nem is ez a célja. Kedvenc példámmal élve: ha a XX. század elején Otto Hahnt megkérdezték volna, milyen nemzetgazdasági hasznot remél abból, hogy a héliumba rádiummorzsákat dobál, és figyeli a felvillanásokat, akkor szegény Otto Hahnnak szét kellett volna tárnia a karját és azt mondani, hogy semmilyent. És ha erre a tudományos kutatásokat támogató alapítvány képviselője azt mondta volna, hogy akkor talán ezt tessék abbahagyni, és inkább azzal foglalkozni, hogyan lehetne jobb hatásfokú gőzgépeket tervezni, akkor lehet, hogy ma már az elméleti 8 százalékot is megközelítő hatásfokú gőzgépeink lennének, de nem volna atomenergiánk.

A tudománynak közvetlenül tehát nincs hatása a gazdaság növekedésére, a tudomány közvetlenül nem lendíti előre a gazdaságot. Ahhoz nagyon sokat kell tenni, hogy ez a tudományos eredmény az alkalmazott kutatások, fejlesztések, befektetések, beruházások árán valóban beépüljön a mindennapi életbe, és ahogyan ugyancsak Vizi elnök úr mondta - akire most már harmadszor hivatkozom -, a világban nagyon lerövidült az az idő, amely idő alatt ez megtörténik. Ez az, ami Magyarországon komolyan hiányzik. Ha ma azt mondjuk, hogy az Európai Unióban a K+F források mintegy egyharmada származik a központi költségvetésből, kétharmada pedig vállalati ráfordításokból, és jó lenne, ha ez nálunk is így lenne, akkor nem azért mondjuk, mert majmolni akarjuk a Nyugatot, és Nyugaton sem azért mondják, mert ez a szám valahol kőbe van vésve, hanem ezt ott azért csinálják, és azért volna jó, ha nálunk is így volna, mert ez az, ami garantálhatja, illetve biztosíthatja azt, hogy a közvetlen gazdasági érdek elérje, előmozdítsa a tudományos eredmény termeléssé, gazdasági erővé, profittá és végül adóvá - amikor mi itt a költségvetésről beszélünk, akkor azt az adóbevételt szoktuk elosztani, amit nagy nehezen kipréselünk az állampolgárokból és a gazdaságból - válását.

(15.30)

Magyarországon ez ma igen gyenge. Azt gondolom, az a fordított arány, hogy tudniillik Magyarországon a központi költségvetés alkotja a K+F ráfordítások kétharmadát és a vállalati ráfordítások az egyharmadát, mindennél világosabban mutatja ezt a gyenge pontot.

Amikor tehát a Magyar Országgyűlés vagy annak oktatási és tudományos bizottsága - aztán később remélhetőleg az egész Országgyűlés - állást kíván foglalni amellett, hogy a miniszterelnök úr ígéretével összhangban gyorsabban nőjön a tudomány támogatottsága a következő években, akkor egyúttal amellett is állást kell foglalnia, hogy ennek a többlettámogatásnak csak egy része lehet központi költségvetési támogatás. A másik részét - és valószínűleg a nagyobbik részét - arra kellene fordítani, hogy ösztönözze a vállalati, a gazdasági egységek hozzájárulását - adókedvezmények formájában vagy más, nyilván már sok helyen kitalált formában, éppen annak érdekében, hogy ne csak megszülessenek ezek a világraszóló tudományos eredmények, ne csak az legyen igaz, hogy Magyarország termeli ki egymillió dollárból a legtöbb nemzetközi publikációt a világon, hanem az is igaz legyen, hogy a tudományra fordított egymillió dollár Magyarországot legalább az élmezőny felé tolja, hogy abból milyen gazdasági haszon is származik, mégpedig belátható időn belül.

A harmadik mondandóm, tisztelt Ház, a ma itt többször hivatkozott lisszaboni folyamat. Éppen ma egy hete, hogy az Európai Parlament megfigyelőjeként módomban állt Strasbourgban felszólalni, és ugyanerről a témáról beszéltem. Arról beszéltem, hogy az európai munkaerő drága, és ezt elég gyakran szokták a versenyképességet hátráltató tényezőnek tekinteni, holott nem erről van szó. Hogy az európai munkaerő drága, attól válik lehetővé, hogy emberhez méltó életet éljen az, aki dolgozik, aki még, vagy már nem dolgozik, vagy aki átmenetileg kiválik a munkából. A versenyképességnek nemcsak a munkaerő ára, hanem annak a minősége is nagyon fontos összetevője. És éppen ezért volt nagy öröm, amikor 2000-ben a lisszaboni csúcsértekezleten az Európai Unió eldöntötte, hogy a munkaerő értékébe kíván erőteljes módon befektetni. Éppen ezért volt öröm, amikor 2000-ben elhatározta, hogy az éves jövedelme lényegesen nagyobb részét fogja oktatásra, képzésre, élethosszig tartó tanulásra, tudományos kutatásra és fejlesztésre fordítani.

Öröm volt ez, tisztelt képviselőtársaim, de most 2004 van, és most már az Európai Unió tagjai révén, hallathatjuk a kritikai hangunkat is. Azt kell elmondani, hogy bizony ebben a kérdésben az Európai Unió sem jár semmivel előttünk. Természetesen az 1,9 százalék lényegesen több, főként annak a GDP-nek az 1,9 százaléka, mint a mi GDP-nk 1 százaléka, de abban az erőfeszítésben, hogy 2000-hez képest 2004-re hová jutott a tudásalapú társadalom megteremtése Európában, hová jutott a világ legversenyképesebb gazdaságának megteremtése éppen a tudományos kutatás és fejlesztés, éppen az oktatás, a képzés, az élethosszig tartó tanulás támogatása révén, ebben sajnos, tisztelt képviselőtársaim, az Európai Unió egy helyben toporog.

Amikor tehát mi azt mondjuk, hogy fel kell zárkóznunk az Európai Unióhoz, akkor emellett még egy dolgot kell mondanunk, azt, hogy most már az Unió tagjaiként minden erőnkkel rá kell vennünk, rá kell kényszerítenünk az Uniót arra, hogy a 2000-ben elhatározott úton járjon. És ahogyan Jánosi bizottsági elnök úr mondta, a napi politikai érdekek és a napi politikai nyomások hatására ne térjen le arról a kijelölt útról, ami helyes út, amiről mindannyian tudjuk, hogy az egyedül célravezető út, de amelyet időnként bizony nagyon nehéz járni.

Akkor azzal fejeztem be, most is azzal fejezem be, hogy Petőfi Sándor az egyik versében azt mondta: “Ma jókor van, holnap késő / Lesz talán.ö A következő években az Európai Uniónak és nekünk már biztosan nem lesz jókor, de talán még nem lesz késő sem, csak akkor már végre cselekedni kéne. Köszönöm szépen. (Taps a kormányzó pártok padsoraiban.)

Forrás: parlament.hu