SZALAY GÁBOR (SZDSZ): Tisztelt Képviselőtársaim! A nyersolaj világpiaci árának utóbbi hónapokban tapasztalt emelkedése a hazai benzinár fogyasztói árának növekedését is eredményezte. Ezért azután sokan vannak ebben az országban, akik ezt a helyzetet a négy évvel ezelőttihez, a 2000. évihez hasonlítják. Látszólag hasonló a helyzet, azonban mégis jelentős eltérések vannak a kiváltó okok és a kormány reagálásának tekintetében. Legalább három ilyen jelentős különbséget tudnék elmondani önöknek a két helyzet különbözőségét illetően.

2000-ben egy kifejezett krízishelyzet állt elő. Krízishelyzet állt elő azért, mert 1999 januárjában a kőolaj hordónkénti ára 9 dollár 90 cent volt, és ez másfél esztendő alatt 30 dollár fölé emelkedett, pontosan 33 dollár 50 centre, azaz az emelkedés 330 százalékos volt. Ugyanennek a leképeződése magyar szinten azt jelentette, hogy ugyanezen időszak alatt itthon, nálunk a benzin ára 160 forintról emelkedett 246 forintra. Ez azt jelenti, hogy akkor valóban krízishelyzet volt, egy hatalmas erejű sokk érte a magyar gazdaságot.

A második igen jelentős különbség, amit megemlítenék, hogy ezt a nehéz helyzetet még súlyosbította az, hogy a magyar forint hihetetlen módon leértékelődött a dollárhoz képest: ugyanezen másfél év alatt 213 forintról 304 forintra csökkent a forint értéke a dollárral szemben. Most fordított helyzet van: a forint nagyon sokáig erősödött a dollárral szemben. Tehát azt lehet mondani, hogy 2000-ben a dollár erősödése még súlyosbította a krízishelyzetet, most pedig a forint erősödése mintegy enyhítette az előállt valóban kellemetlen helyzetet.

A valós helyzetek közötti különbözőség, ami a 2000-es és a mostani helyzet között fennáll, mégis különféle reagálásokra késztette az akkori kormányt és a mostanit. Jól emlékszünk, már '99 végén nagyon komoly jelek mutattak arra, hogy ez a krízishelyzet, amiről beszéltem, bekövetkezik, az Orbán-kormány mégis taktikázni kezdett. Emlékezzünk vissza: több mint fél éven keresztül ment a huzavona, hogy a kormány az előállt és egyre fenyegetőbb helyzet minden terhét egy magántársasággal, a MOL-lal kívánta megoldatni. Minden ötlete az volt, hogy ez a társaság alkalmazzon önkorlátozást, miközben maga a legkevesebb önkorlátozásra sem volt hajlamos.

Most, úgy látszik, az emlékek csalnak, de én jól emlékszem, tisztelt képviselőtársaim, hogy még 2000 nyarán is, a krízis csúcspontján, itt a parlamentben az aktuális pénzügyminiszter folyamatosan azt mondta, hogy a jövedéki adó karbantartó emelésére van szükség, 2001-ben 6 százalékkal kell emelni a jövedéki adót, 2002-ben 4 százalékkal kell emelni a jövedéki adót. Ez ment hosszú időn keresztül. Krízishelyzet volt, és az akkori kormány taktikázott, időt húzott, nem akart engedni.

Végül 2000 októberében valóban engedett. De miért engedett? Mert a belső társadalmi nyomás akkor már olyan feszültséget okozott az országban, egyrészt, másrészt Nyugat-Európában egymás után ütötték fel a fejüket a finomítókat és a benzinállomásokat blokád alá vevő mozgalmak. Nyugat-Európában, Franciaországban, Németországban, Belgiumban kiszáradtak a finomítók, kiszáradtak a benzinkutak. Ez a fenyegető rémkép ültette le végül az akkori kormányt a tárgyalóasztalhoz, és nagy nehezen, hosszú hónapok után, több mint fél év után hajlandó volt befagyasztani a jövedéki adó mértékét.

Most, igaz, nem nagy engedményről van szó, de mégis valami engedményről, és önök ezzel nincsenek megelégedve, mintha nem ismernék a költségvetés meghatározott helyzetét. Azt kérem, hogy ha komoly ellenzékiként viselkednek, akkor, ha nem is örülnek, de legalább támogassák és fogadják el azt a javaslatot, amit a kormány nem ostromlott helyzetében és állapotában, hanem önként, szabad akaratából (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az idő leteltét.) hozott ide elénk.

Köszönöm szépen a figyelmet. (Taps a kormánypárti padsorokban.)

Forrás: parlament.hu