LEZSÁK SÁNDOR (MDF): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Tisztelt Államtitkár Úr! A törvény-előterjesztés indoka az Európai Unió számviteli gyakorlatához történő alkalmazkodás. Az érdekeltek véleménye szerint az előterjesztés az alkalmazkodási cél megfogalmazásánál nem veszi kellő mértékben figyelembe azt, hogy az Európai Unió vállalkozásai jobban felszereltek, számítógéppel és üzletviteli programokkal jobban és olcsóbban ellátottak, mint az itthoniak. Az adminisztráció növekedését emiatt ott jobban elviselik a vállalkozások, mint nálunk.

Megváltozik például az exportszolgáltatások fogalma. A még hatályos törvény csak a külföldön végzett szolgáltatásokat tekinti exportszolgáltatásnak; az előterjesztés 19. §-a kihagyja a hatályos törvény szövegéből a külföldet mint területet, azaz a jövőben a hazai területen, de külföldieknek végzett szolgáltatásnyújtást is exportnak kell tekinteni. Az érdekeltek véleménye szerint ez az előírás a jelenleginél lényegesen bonyolultabbá teszi az export kimutatását. Például a légi közlekedésben viszonylag könnyen kimutatható a külföldi megrendelő kiléte, talán a szállodaipari szolgáltatások és a pénzügyi szolgáltatások nagyobb részében is, de jóval bonyolultabb a külföldi megrendelések összegének kimutatása például a vasúti közlekedés vagy a vendéglátás területén.

Változna a bérmunka exportmegítélése is a megrendelő székhelyétől függően, holott nagyon gyakran a bérmunka révén előállított termék nem hagyja el az ország területét. Az ipari termékek értékesítése esetében feltehetően nem is követelnék meg ennek az előírásnak a betartását, mert lehetetlen a kiskereskedelmi árueladások értékének nyilvántartása a belföldi és a külföldi vásárlók szerint. Ilyen esetben szerencsésebb lenne már a törvény szövegében megengedni az ilyen kimutatás elhagyását, és nem zaklatni majdan a kereskedelmi elárusítókat azzal a követelménnyel, hogy miért nincs kimutatásuk a külföldieknek történő árueladás értékéről.

Tisztelt Ház! Most pedig kérem szépen az államtitkár úr megkülönböztetett figyelmét, ugyanis érthető az előterjesztőnek az a számviteli változtatása, miszerint a jövőben nem szabad értékcsökkenést elszámolni a műemléki védettségű épületnél, mert annak az értéke csak nőhet, ugyanakkor ez a változás nem idomul a hazai lehetőségekhez, ugyanis nagyon gyakran ez az értékcsökkenés nyújt fedezetet a szükséges állagmegóvó kiadásokra. Ha a jövőben a műemlék-tulajdonos vállalkozások csak az eddig nyereségként kimutatott jövedelem rovására találnának forrásokat a szükséges állagkarbantartó munkák elvégzésére, akkor félő, hogy a jelenleginél lényegesen kedvezőtlenebb eséllyel őriznék meg állagukat a műemlékvédelem alatt álló épületek.

Egyet kell értenünk a 9. § ama előírásával, amely szerint a jövőben hosszú lejáratú kötelezettségként kell kimutatni a lízingbevevőnél a pénzügyi lízingbe vett, beruházásként elszámolt eszköznek a lízingbeadó által számlázott ellenértékének megfelelő kötelezettséget. Ez a számviteli előírás is egy közérthető példa arra, hogy amit az államhatalom megkövetel másoktól, annak betartását nem érzi kötelező erejűnek önmaga számára.

Ezzel a törvényben leírt lízingkonstrukcióval lényegében azonos az úgynevezett public private partnership, rövidítve a PPP-program, amelynek keretében már jelentős kötelezettséget vállalt például az oktatási tárca, de ennek a kötelezettségnek az összege mindeddig nem jelent meg az államadósság tételei között. Hogy felidézzük a vita tárgyát, a PPP lényege az, hogy a befektetők az egyetem vagy a főiskola telkén építenek új kollégiumot, oktatási épületet, vagy az intézmény egyik meglévő épületét alakítják át, az intézmények az így létrejött infrastruktúra beruházási költségeit és kamatait 20 éven keresztül bérleti díjként fizetik vissza a befektetőnek, és a szaktárcával kötött megállapodások értelmében ennek a felét a minisztérium átvállalja.

Ha az államra is érvényes lenne a számviteli fegyelem, akkor a PPP-konstrukció keretében létrejött összes, az állammal és a felsőoktatási intézményekkel szembeni követelés az államadósság összegét kellene, hogy növelje. Mind az Európai Unió ajánlásaival dacolva, amelyek az állami intézmények és az állami tulajdonú vállalatok adósságállományát is államadósságnak tekintik, mind az Állami Számvevőszék intelmeit figyelmen kívül hagyva a költségvetés jelenlegi készítői ezeket a távlati kötelezettségeket nem szerepeltetik az államadósság összegében. A számviteli törvény idézett 9. §-át a jövőben mindenki köteles betartani - nagyon helyesen -, csak épp az államhatalom nem mutat példát saját törvényeinek a betartatására.

(12.40)

Itt kell elmondanom, hogy nemcsak az államadósság területén hiányos a törvények követése, hanem az államháztartási törvény vagyonkimutatást megkövetelő előírásai tekintetében is. Minden gazdálkodó szerv, minden önkormányzat - nagyon helyesen - köteles számot adni vagyonának alakulásáról, csak az állam nem teljesíti ezt a kötelezettségét a gyakorlatban immár több mint 15 esztendeje.

Szomorú aktualitást ad ennek a mulasztásnak az, hogy az államhatalom arra hivatkozva ellenzi például a népszavazást a privatizáció leállításáról, hogy az állami vagyonmérleg a költségvetés része, és a költségvetés nem lehet a népszavazás tárgya. Arra a hiányzó beszámolóra hivatkozik, amit egyébként nem teljesít, nehogy láthatóvá váljon az állami vagyon alakulása.

Tehát de jure valóban része a költségvetésnek a vagyonmérleg, de facto azonban nem része, mert évek óta ezt nem készíti el a Pénzügyminisztérium.

A 2003. évi költségvetés tárgyalásánál kértem a pénzügyminiszter urat, hogy a következő esztendő költségvetésének készítésekor mindenképpen készüljön vagyonmérleg. Erre ígéretet is kaptunk, ez az ígéret azóta sem teljesült.

Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps az MDF soraiban.)

Forrás: parlament.hu