KARSAI PÉTER (MDF): Tisztelt Ház! Tisztelt Elnök Úr! Október 15-én emlékeztünk újkori történelmünk egyik legsötétebb fejezetére, a nyilas hatalomátvétel 60. évfordulójára és az azt követő vészkorszak napjaira. És elkezdődött még valami ezen a hatvan évvel ezelőtti őszön, ami legalább ennyire vészjósló volt: 1944-ben a beözönlő szovjet katonaság razziái a megalakuló helyi kommunista pártszervezetek által összeállított névsorok révén és a rendőrség közreműködése nyomán mintegy százezernyi magyar testvérünk számára a szovjet Gulág szervezet rabszolgasorsnál is rosszabb sorsot tartogató kényszermunkatáborainak története. És jó, ha a nyolc-kilenc éves borzalmak kiállása, véletlen túlélése után 6-8 százalékuk hazavergődhetett.

Azt is tudjuk már, hogy szinte mindegy volt, Cseka, Gulág vagy magyar ávó hurcolta-e el az áldozatokat. Mindezek és más, nemrégen még szocialistának nevezett országok szervezetei hasonló módszerekkel, hasonló célokat szolgáltak: terrorral őrizni a fegyverekkel elorozott hatalmat, kiirtani azokat, akik ellenálltak, ellene szóltak. De mielőtt tömeges éh- vagy fagyhalált szenvedtek, erejük utolsó megfeszítéséig dolgoztatták őket a Jeges-tenger tundrás partvidékein, a Kola-félszigettől a Kuril-szigetekig, a Donyec-medence kőszénbányáitól Kazahsztán félsivatagos sztyeppéjéig; itthon meg - bár méreteiben szűkebbre fogva - Recsk kőbányájától Kormó kiszáradt pusztaságáig.

De nemcsak a Kárpát-medence magyarsága és német ajkú polgárok tömegei jutottak ilyen szánalmas sorsra, hanem a lenini-sztálini Szovjetunió szerencsétlen alattvalóinak millióira, a leigázott finnekre, balti nemzetekre, lengyelekre, a háború végén legázolt Németország német tömegeire szintén hasonló sors várt.

Sztálin 1953-ban halt meg. Halála nemcsak gyászba döntötte a bolsevista rendszer vezetőit, de bizonyos engedményekre is késztette őket. A Gulág-munkatáborokból így vergődhettek haza a túlélők a kezükbe nyomott, ártatlanságukat igazoló rehabilitációs bumázskákkal együtt, mégpedig Rákosi Mátyás tiltakozása ellenére. A Rákosi-rendszer ugyanis továbbra is megbélyegzett fasisztaként kezelte őket.

Ha ezekre az eseményekre meg a második világháború borzalmaira, az orosz csapatok által végrehajtott milliónyi erőszakra, majd a rablás és az elnyomás országos méretű és évtizedekre szóló kiterjesztésére gondolunk, nehéz elképzelni, hogyan tudták belevésni, belenevelni az azóta felnőtt két nemzedékünkbe, hogy mi magyarok 1944-45-ben felszabadultunk, s hogy április 4-e a hála ünnepe, nem pedig Muhi, Mohács, Trianon után egy újabb magyar tragédia évfordulója.

Tisztelt Ház! Az idén jelent meg szülővárosom 1945-1960 közötti helytörténete. A Gulág-sorsokról abból is keserű ízelítőt kaptam. S akikről azok a keserű sorok szólnak, szüleinknek, rokonainknak ismerősei, munkatársai, barátai voltak. Rájuk is emlékezve hadd idézzek néhány sort a könyvből: „
Az oroszok németeket is szedtek össze és vittek jóvátételi munkára Jánoshalmáról. Mintegy harminc, részben magyar, részben német nevű embert vittek ki a Szovjetunióba: Csertő Sándor tanítót, Bényi Ferenc borbélymestert, Núber György téglagyárost és feleségét és így tovább. Ezeknek alig harmada tért csak vissza. Bárth János írta le, hogy 1945. január 8-án sokadmagával kényszermunkára hurcolták, s közel öt évet töltött el a szénbányában Sztalinó térségében. Az 1026. számú lágerben éltek. 15 jánoshalmi embert nevezett meg név szerint, akiket ott temettek el. Ő volt a tábor egyik sírásója, míg Csertő Sándor kántortanító végezte a papi-kántori teendőket.ö

Mondják, egy csepp tengervízben benne van az egész tenger. A jánoshalmiak sorsa is egy ilyen csepp volt, amiben nem a kék ég, hanem maga a pokol tükröződött, sok tízezer honfitársunk Gulág-sorsában osztozva. Kell, hogy emlékezzünk rájuk is!

Köszönöm szépen. (Taps az ellenzéki pártok padsoraiban.)

(9.30)

Forrás: parlament.hu