BÉKI GABRIELLA (SZDSZ): Elnök Úr! Köszönöm a szót. Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Képviselőtársaim! A Szabad Demokraták Szövetsége alapvetően egyetért azzal a gondolattal, ami az előttünk fekvő törvénymódosítás alapmotívuma volt ahhoz, hogy megszülessen ez a változás a jogszabályunkban, mégpedig az, hogy ne legyen bűncselekmény, ha valaki egy inkubátorba helyezi el az újszülött gyermekét. Ezek az inkubátorok - ahogy Vidorné képviselőtársam is utalt rá a bevezetőben - valóban kikerültek kórházak kapujába, kórházak bejáratához, és valóban az a szándék vezette azokat, akik ilyen inkubátorkihelyezésről gondoskodtak, hogy próbáljunk meg valamit tenni a szaporodó csecsemőgyilkosságok ellen.

Magyarországon évente átlagosan 25-30 gyereket, csecsemőt gyilkolnak meg. Ez azt jelenti, hogy minden két hétben elveszítünk egy csecsemőt tragikus körülmények között. Ilyenkor valóban az ember motiválva érzi magát, hogy valamilyen módon beavatkozzon ebbe a folyamatba, és próbáljon segítséget nyújtani.

Többféle megoldás kínálkozott. Megoldásként kínálkozott az is, hogy a Btk.-t módosítsuk, és sajnálom, hogy nincs itt az igazságügyi tárca, mert kifejezetten érdekelne az ő álláspontjuk, hogy miért nem abba az irányba keressük a megoldást, hogy a Btk. mondja ki, hogy ez nem büntethető cselekmény. A letett javaslat a családi jogállás megváltoztatásával kapcsolatos új szakasz. Azt gondolom, hogy ez többek között az ombudsmanok észrevételei és javaslatai alapján került megfogalmazásra, merthogy a hatályos Btk. szerint ez a cselekmény büntethető volt, sőt tulajdonképpen a rendőrségnek kötelessége volt nyomozást indítani, hogy hátha fellelhető a közelben vagy a környéken az anya, aki ilyen módon elhagyta a gyermekét.

A javaslat szemléletében alapvetően az újszülöttre, a csecsemőre koncentrál. Egyébként én azt gondolom, hogy helyesen, mert itt egy védtelen, megmentendő élet van előttünk, és mindazok - tapasztalatból tudom -, akik a kórházban valóban közel kerülnek a gyermek ellátásához, nagy szeretettel és segítőkészséggel próbálnak gondoskodni róla. De ezenkívül azt gondolom, hogy nekünk a törvényalkotás során is, de különösen a szakmabelieknek ezenközben azért gondolnunk kell az anyára is, aki minden bizonnyal egy krízisterhességen van túl, és azzal, hogy anonim módon van jelen a történetben, gyakorlatilag teljesen magára van maradva, magára van hagyva, sem orvosi, sem lelki, sem szociális segítséget nem kap sehonnan, minthogy rejtőzködik.

És felmerül a kérdés, hogy hogyan tudja ő egyedül, mindenféle segítség nélkül földolgozni ezt a traumát, amit végigélt és végigcsinált, amit elkövet, és ha földolgozza, hogyan fog dönteni egy újabb helyzetben, amikor esetleg újból terhes marad, újra ilyen helyzetbe kerül. Amikor ezen gondolkozom, akkor úgy érzem, hogy meglehetősen gyenge lábakon áll az anya- és csecsemővédelmünk, hogy itt a XXI. század elején, Európa közepén olyan körülmények között élünk, hogy bizony terhességek teljesen titokban tudnak maradni, miközben annak azért látható nyomai vannak, hogy nem érik el a védőnők mindegyik terhes kismamát.

(19.20)

Éppen ezért egyetértek azoknak a szakembereknek az álláspontjával, véleményével, akik amikor ezt a tervezetet véleményezik, megfogalmazzák azt az igényüket is, hogy az inkubátor kihelyezése előtt történjenek hathatós lépések annak érdekében, hogy a segítő foglalkozású emberek fel legyenek készítve, képezve legyenek, alkalmassá legyenek téve arra, hogy krízishelyzetekhez hozzáálljanak és tudjanak beavatkozni, segítséget nyújtani; hogy a közvélemény formálása céljából valamilyen kampányt mégiscsak el kellene indítani, hogy a XXI. században ne ott tartsunk, hogy kilenc hónapon keresztül lehet dugdosni egy terhességet; hogy a nem kívánt terhességet megfelelő megelőző eszközökkel valóban meg lehessen előzni. Azt gondolom, nagyon sok tennivalónk lenne ahhoz, hogy ez a jogszabály-módosítás, az inkubátortörténet tényleg csak egy folyamat végén a legutolsó menedék, a legutolsó lépés legyen. Megmondom őszintén, nem vagyok nyugodt a tekintetben, hogy miközben ezt a jogszabály-módosítást megcsináljuk, ugyanilyen elszántsággal a megelőző lépések fejlesztésén is dolgozunk.

Azt szeretném még hozzáfűzni, hogy az inkubátor nem csodaszer. Szakértők felhívják arra is a figyelmet, hogy a gyermek-, illetve csecsemőgyilkosságnak milyen a területi eloszlása, hogy történetesen nagyon sok olyan vidéki településen következik ez be, akár tanyán, ahol nincs a közelben város és kórház és inkubátor. Tehát nem várhatjuk ettől a megoldástól, hogy tényleg megszűnnek ezek a csecsemőgyilkosságok. Ha visszalapozunk az emlékeinkben, akkor ezek párhuzamosan jelennek meg a mai napi tudósításokban is, hogy már van inkubátor, de még mindig van sajnos csecsemőgyilkosság is.

Végezetül még egy dilemmát szeretnék szóba hozni, ez pedig ugyancsak az anonimitásból fakad, abból, hogy ha nem tudunk semmit a csecsemőt elhelyező személyéről, abban sem lehetünk biztosak, hogy feltétlenül az anya tette be a csecsemőt és nem valaki más, az apa vagy valamilyen családtag. Aztán, ha valóban az anonimitás mentén viszonylag fölgyorsul az örökbefogadási eljárás, akkor azt gondolom, hogy súlyosan sérülhet adott esetben az apának a gyermekhez való joga, aki lehet, hogy nem is tud erről a lépéséről az anyának. Előfordulhat, hogy van a családi környezetben olyan nagyszülő vagy nagyszülők, akik vállalnák a gyerek felnevelését, de vélhetőleg ők is kívül maradnak a döntési lehetőségen.

Mindezt egybevéve a szabad demokraták alapvetően támogatják a javaslatot. Én a magam részéről nyújtottam be módosító indítványt pontosító javaslat jelleggel, és azt remélem, hogy még majd a részletes vitában meg tudom győzni képviselőtársaimat annak az elfogadásáról, illetve szükségességéről.

Köszönöm a figyelmet.

Forrás: parlament.hu