DR. WIENER GYÖRGY (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Képviselőtársaim! Ennek a két törvényjavaslatnak a vitája már harmadik alkalommal zajlik itt, a parlamentben, a képviselők már igen részletesen elemezték azokat az okokat, amelyek miatt ezt a két törvényjavaslatot a Szocialista Párt előbb felsorolt képviselői benyújtották, lényegében számos érv és ellenérv hangzott el, ezeket nehéz volna újabbakkal kiegészíteni.

Azonban szükségesnek tűnik az, hogy mégis áttekintsük azokat a konkrét körülményeket, amelyek ezen törvényjavaslatoknak a benyújtásához vezettek, és ennek kapcsán kifejtsük a Szocialista Pártnak az álláspontját, hogy mit is akarunk valójában elérni, és mi az, amit viszont nem kívánunk, aminek az elérését, megvalósulását mi sem támogatjuk, hiszen elhangzottak olyan vélemények, hogy a Szocialista Párt felelőtlenül, a nemzet érdekeit mellőzve kívánja a nyilvánosságot e téren tovább szélesíteni.

Mindenki, aki figyeli a politikai közéletet, világosan látta 2004. második felében, hogy a 2003. évi III. törvényben meghatározott korlátok már nem működnek. Kutrucz Katalin, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának főigazgató-helyettese egy Záróra műsorban úgy fogalmazott, hogy végül is működni kezdett a 2003. évi III. törvény, szélesedett a nyilvánosság, a közvélemény számos hálózati személy nevéről és ténykedéséről szerzett információkat.

Más kérdés, hogy a tudományos kutatás körét jóval túllépték azok a fejlemények, amelyek történtek, hiszen kutatók vagy magukat annak nevező emberek nyilvánosságra hoztak olyan iratokat könyv formában, amelyek személyiségi jogokat, személyes adatok védelméhez fűződő jogokat erőteljesen sértettek, és amúgy szemben álltak a 2003. évi III. törvény előírásaival is.

(13.30)

Az akkor kialakított nagyon pontos jogi kategóriarendszer, amely megkülönböztette egymástól a megismerhetőséget, a kutathatóságot és a nyilvánosságra hozatalt, már lényegében összeomlott. Nem kívánnám felsorolni azon személyeknek a nevét, akiket érintettek a 2004 második felében történtek, arra azonban utalnom kell, hogy itt nem a szó eredeti értelmében vett közszereplőkről volt szó, hanem popénekesekről, színikritikusokról, labdarúgóról, tehát olyan emberekről, akik a 2003. évi III. törvény, illetőleg a korábbi, 1990. évi, többször módosított XXIII. törvény értelmében tulajdonképpen nem voltak közszereplők.

Ebben a helyzetben a Magyar Szocialista Párt nem látott arra lehetőséget, hogy a törvényt korábbi formájában életben lehessen tartani, nem látott arra lehetőséget, hogy a különféle, amúgy adatvédelmi jogi szempontból jogtalan cselekményeknek gátat lehessen vetni. Mit lehet tenni egy ilyen helyzetben? Abban az esetben szokták mondani, hogy ha valami már megakadályozhatatlan, és óriási a társadalmi nyomás, akkor élére kell állni a folyamatoknak, és a Szocialista Párt új vezetése és az új kormány úgy ítélte meg, hogy az új politika jegyében a nyilvánosságot állítja előtérbe, és a nyilvánosság lesz az az alapvető szempont, amely ezen a területen a folytatandó politikát döntő mértékben meghatározza.

Ugyanakkor, és erre is történtek utalások, a nyilvánosság természetesen az új politika keretében sem korlátlan. A Szocialista Párt és a hatalmon lévő kormány messzemenően figyelembe kívánja venni a nemzetbiztonsági érdekeket, egyáltalán nem célja az, amit néhány fideszes politikus állít, hogy a nemzetbiztonsági célokat teljes mértékben alárendelje a nyilvánosságnak; az meg különösen nem célja, hogy a nemzetbiztonsági érdekeket veszélyeztesse, és netán külügyi tisztviselők számára kellemetlen perceket idézzen elő. Ha valaki figyelmesen elolvassa a beterjesztett törvényjavaslatot és az alkotmánymódosító törvényjavaslatot, akkor világosan láthatja, hogy a 2003. évi III. törvényben lévő, a nemzetbiztonsági érdekekkel összefüggő alapvető korlátozások érvényben maradnak. Mindenképpen érvényben maradnak azok a szempontok, amelyeket a 2003. évi III. törvény 2. §-a tartalmaz, és az ott meghatározott kritériumok a jövőben is irányadóak lesznek az iratok, az adatok nyilvánosságával kapcsolatosan.

Mindenki tudja azt is, hogy a nyilvánosság kapcsán a legkényesebb kérdéskör a nemzetközi kapcsolatok tere. Itt tudniillik nem egyszerűen önmagunknak tudunk ártani, hanem más országok polgárainak, más országok kormányainak is, és mindenekelőtt az ezen országokhoz fűződő kapcsolatainknak. Éppen ezért ezen a területen a nagyfokú óvatosság elkerülhetetlen, ezért maradnak fenn azok a korlátozások, azok a gátak, amelyek már a 2003. évi III. törvényben is szerepeltek.

Ugyanakkor nem látjuk ma már értelmét annak, aminek 2002 őszén még igen, hogy a személyiségi jogok és a személyes adatok védelme minden téren elsőbbséget élvezzen a közérdekű adatok nyilvánosságával szemben. Tudjuk nagyon jól, hogy az Alkotmánybíróság 60/1994., majd 23/1999. számú határozataiban hogyan fogalmazott. Tudjuk azt, hogy a közszereplők esetében a közérdekű adatok nyilvánosságának kívántak elsőbbséget biztosítani, más téren azonban a személyes adatok védelméhez fűződő jogok élveznek prioritást.

Ebben a helyzetben, miközben látjuk azt, hogy a közszereplő fogalma mennyire kitágult, lehetetlen a nyilvánosság körét alkotmányosan kiszélesíteni egy alkotmánymódosító törvényjavaslat nélkül. Koalíciós partnerünknek ezzel kapcsolatosan voltak aggályai. Az alapvető aggályuk az volt, hogy nem lehet politikai célokhoz rendelni alkotmánymódosítást. Ez az álláspont azonban vitatható. Tudjuk nagyon jól, hogy az alkotmányjog a politika joga, ahogy Duverger francia politológus és alkotmányjogász fogalmaz, politikai jog; az alkotmánymódosítások Keleten és Nyugaton egyaránt általában politikai egyezségekhez, politikai alkukhoz kötődnek. (Domokos László: Kivéve Rákosit.)

Mi az, ami a jogállamiság szempontjából döntő? Az, hogy az alkotmánymódosítás a megfelelő konszenzus alapján szülessen meg. Ezért is vannak az alkotmányjogban azok a szabályok, amelyek szigorú feltételekhez kötik az alaptörvényt vagy annak valamely rendelkezése módosítását. Ha konszenzust tudunk teremteni, akkor megfelelünk ennek a követelménynek, és noha politikai szempontból, de a jogállamiság követelményeit érvényesítve módosítjuk az alkotmányt.

Ebben az esetben az alkotmánymódosítás tulajdonképpen egyfelől leszögez egy általános elvet, mégpedig azt, hogy a közérdekű adatok nyilvánossága magába foglalja a múltban keletkezett közérdekű adatok nyilvánosságát is, tehát ki kell terjednie a közérdekű adatok nyilvánosságának a múltra is. Ez egyébként evidenciának látszik, de különféle viták miatt ezt talán mégis szükségszerű kimondani, és ez magába foglalja mind az adatok megismeréséhez, mind pedig az adatok terjesztéséhez való jogot. Azonban ez csak egy általános klauzula. Ha azt kívánjuk, hogy az Alkotmánybíróság valóban alkotmányosnak tekintse a Szocialista Párt képviselői által javasolt törvénymódosítást, akkor az alkotmánynak ennél konkrétabb megfogalmazást is kell tartalmaznia, az alkotmánynak ki kell mondania azt, hogy az 1990. február 15-e előtt az állambiztonsági szolgálatokkal együttműködő vagy alkalmazásukban álló személyek törvényben meghatározott személyes adatai nyilvánosak.

Ez a megfogalmazás azonban nem azt jelenti, hogy minden személynek az adata nyilvános, és természetesen nem azt jelenti, hogy a “minden személy minden adata nyilvánosö megfogalmazás a nemzetbiztonsági érdekekkel szembekerülhet. Hallottam bizottsági ülésen és más fórumokon is olyan értelmezéseket, hogy ennek alapján mindent ki kell nyitni, ami az irattárakban található, azonban ez a megközelítés nem veszi figyelembe a magyar alkotmány szerkezetének alapvető sajátosságait. A magyar alkotmány amikor a közérdekű adatok nyilvánosságáról szól, nem említ egy meghatározott korlátot, ez pedig nem más, mint az államtitok és a szolgálati titok. Természetesen a közérdekű adatok nyilvánosságával kapcsolatos ezen korlátok az előbb említett adatok esetében is fennállnak. Tehát ha megnézzük alaposabban ezt az alaptörvényi rendelkezést, akkor világosan láthatjuk, hogy ennek korlátja az 1995. évi, többször módosított LXV. törvényben szereplő két alapvető kategória, az államtitok és a szolgálati titok. Ennek következtében nem lehet úgy értelmezni ezt az alkotmánymódosító rendelkezést, hogy az valamennyi személy valamennyi adata esetében, vagy legalábbis törvényben meghatározott adatai esetében megköveteli a nyilvánosságot.

De nemcsak az államtitok és a szolgálati titok - az alkotmányból egyébként hiányzó - kategóriája jelent itt gátat, hanem magának a szövegnek a nyelvtani értelmezése is azt mutatja, hogy nem köteles az állam olyan törvényeket alkotni vagy egy olyan törvényt alkotni, amely ezen adatok nyilvánosságát biztosítja, hanem ez egy felhatalmazás az alkotmányozó hatalom részéről a törvényhozó hatalom számára, hogy a törvényben meghatározott körben ilyen adatok nyilvánosságát lehetővé tegye.

Tehát értelmezésem szerint itt nem valamiféle kötelező, valamiféle norma megszületését előíró szabályról van szó, hanem egy olyan felhatalmazásról, amely lehetővé teszi, mint már az előbb említettem, hogy az állam az alkotmányos követelményeknek, az alkotmányos feltételeknek megfelelően biztosítsa ezen kényes személyes adatok nyilvánosságát. Hiszen itt, ezen alkotmányos rendelkezés esetében nem az államtitok és a szolgálati titok verseng a közérdekű adatok nyilvánosságával, hanem a személyes adatok védelméhez fűződő jog verseng a közérdekű adatok nyilvánosságához fűződő joggal, mint ahogy egyébként az Alkotmánybíróság előbb említett határozatai is ezen jogoknak kívánják egyfajta hierarchiáját megteremteni.

(13.40)

Ha az Alkotmánybíróság határozatait más szempontból is elemezzük, akkor még egy kérdésre választ tudunk kapni. Fideszes képviselőtársaim több alkalommal is hangoztatták, hogy az 1994. évi XXIII. törvény egyfajta szankciót foglal magába, előírja meghatározott közszereplőknek a lemondási kötelezettségét akkor, ha a III/III-as szolgálat tagjai voltak, illetőleg ha karhatalmisták voltak, a nyilaskeresztes párt tagjai voltak és így tovább, és ennek a kötelezettségnek több politikus - döntően MSZP-s politikusok - nem tett eleget.

Teljesen más azonban az Alkotmánybíróság álláspontja erről a kérdésről. A 60/1994-es alkotmánybírósági határozat egyértelműen kimondja, hogy az 1994. évi XXIII. törvénynek nem az volt az alapvető célja, hogy meghatározott személyeket lemondásra kényszerítsen, hanem az, hogy biztosítsa az átláthatóságot. Tehát az érintett személyek esetében fennállt a választás joga: vagy lemondanak és ezáltal az állam átláthatóvá válik, mert ilyen személyek már nem töltenek be közszereplőként funkciót, vagy pedig nem mondanak le, és ebben az esetben az átláthatóság elve érvényesül. Ha nagyon figyelmesen olvassuk az alkotmánybírósági határozat indoklását, akkor semmi alapunk nincs arra, hogy megvádoljunk politikusokat, hogy nem tettek eleget a törvényi kötelezettségnek. Eleget tettek, adataik nyilvánosak, transzparensek, érvényesül az a követelmény, amit az 1994. évi XXIII. törvény elérni kívánt, ily módon nem lehet róluk azt állítani, hogy bármiféle jogellenes magatartást tanúsítottak volna; ők tökéletesen jogkövető magatartást tanúsítottak.

S ha azt is figyelembe vesszük, hogy 1994 nyarától az MSZP-SZDSZ-kormánynak lehetősége nyílt volna arra - lévén, hogy ez feles törvény, de egyébként is a koalíciónak kétharmadosnál nagyobb többsége volt -, hogy változtasson ezeken a szabályokon, de ezt nem tette meg, akkor nyilvánvaló, hogy a kormány és a parlamenti többség akkor maga is úgy értelmezte a törvényt, ahogy azt később az Alkotmánybíróság is megtette. Tehát semmilyen ilyen kötelezettség nem állt fenn, és nem támogatandó a jövőben sem semmiféle olyan alkotmánymódosítás vagy törvénymódosítás, amely ilyesfajta megtorló, korlátozó rendelkezést kívánna életbe léptetni.

Köszönöm a figyelmüket. (Taps az MSZP soraiban.)

Forrás: parlament.hu