DOMOKOS LÁSZLÓ (Fidesz): Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársaim! Sokórás várakozás után jutottunk el oda, hogy ezt a beszédet el tudjam mondani.

Ez a felsőoktatási törvény hosszú-hosszú hónapok nem tudom, hányadik változatának a tárgyalása után került az asztalunkra. Joggal vetődik fel az emberben a kérdés, hogy azok, akik e hónapok alatt véleményezték ezt a törvényt, annak vajon melyik változatát véleményezték; valóban azt a változatát-e, amely itt van előttünk, vagy ennek egy előzetes koncepcióját, amelyet aztán ilyen-olyan módon módosítottak úgy, hogy egy jó nagy fazékba összehordták az összes módosító javaslatot, majd végül kiderült - ami egyébként természetes -, hogy a kormány törvényjavaslata van előttünk. Ennek megfelelően joggal érezheti mindenki, hogy ahhoz a törvénymódosításhoz adta a támogatását, amit ő látott.

(15.10)

Az én ismereteim szerint bizony azok a tanácsok, amelyek a főiskolákon, egyetemeken tárgyalták, még nem biztos, hogy ezt a változatot látták, hanem már utána legfeljebb csak a rektorok, vagy még később más szervezetek is egy korábbi stádium szerint foglaltak állást. Tehát azért óvatosabban fogalmaznék, amikor hivatkozunk ilyen-olyan támogatókra. Nyilván a diákok képviselői, a hallgatói önkormányzatok nem véletlenül érzékelték azt, hogy nem egészen minden betűjében és szellemében sikerült eltalálni azt a törvénymódosítást, amelyről egyébként ők eredetileg véleményt mondtak.

Szeretném leszögezni, a Fidesznek az az álláspontja, hogy ezt a totális reformot, amelyet a felsőoktatási törvény módosítása kezdeményezett, elhamarkodottnak és sok tekintetben átgondolatlannak, kiforratlannak tekinti. Azt gondolom, különösen kiemelkedő az a szemléletbeli különbség, amely a polgári oldal és a szocialista-liberális oldal között van, amely szerint a kormányzat a felsőoktatásra elsősorban mint egy olyan szolgáltatásra tekint, amelyet bárki megvásárolhat, akár egy cipőt vagy bármely más terméket. Azt gondolom, ez sok tekintetben téves megközelítés, bár természetesen lehet így is közelíteni ehhez, csak akkor az a kérdés, hogy annak milyen társadalmi-gazdasági hatása van. Ezért a Fidesz egyértelműen a felsőoktatási törvényt és a felsőoktatást gazdasági-társadalompolitikai kérdésként kezeli, hiszen valóban, ha a lisszaboni európai uniós folyamatra tekintünk, akkor a kutatás-fejlesztés és a tudásalapú társadalomra való gazdasági megerősödés tekintetében látni kell, hogy a felsőoktatásban dolgozóknak és az ott kifejtett munkának szélesebb gazdasági-társadalmi összefüggései vannak, versenyképességi tényező. Ebből a szemszögből tekintve a dolgot, bizony ez egy területfejlesztési vagy gazdaságfejlesztő vagy hátramozdító tényezőként jelenik meg.

Nézzük ehhez képest, hogy ezen szemszögből mit teljesít ez a törvénymódosítás. Az egyik kérdéskör - a Dél-Alföld szemszögéből nézem - az intézményalapításhoz, -megszűnéshez, -átalakuláshoz kapcsolódó jogszabályhelyekre vonatkozik, amely javaslat szabályozza az intézmények szétválásának rendjét. Ez különösen azért érdekes, mert ha Magda Sándor képviselő úr előttem valóban sorra került volna, elmondta volna, hogy mennyire üdvös, hogy 2000 után újból elindított egy olyan folyamatot, amivel a szellemet kiengedte a palackból, és ehhez a minisztérium is áldásos hozzájárulását adta, és elkezdte szétbontani az egyébként elég nehezen összeszerveződő új egyetemi-főiskolai rendszert. Mondanom sem kell, hogy ez rögtön ugrás a sötétbe, ugrás vissza öt évet legalább, hiszen újból egy szerkezeti-szervezeti vitának adott terepet, amelynek egyébként nem ez az egyetlen példája, mert éppen a Tessedik Főiskolán indult el egy másik hasonló mozgalom ennek hatására - a mezőtúri kar leválásának a kérdése -, amely egyébként a miniszter úr bátorító szavait is megkapta a levélben, amelyben az általam felvetettekre válaszolt. Ez azt mutatja, hogy joggal vetődhetnek föl majd a Kertészeti Egyetemen, Keszthely környékén vagy más helyeken is ugyanezek a kérdések, hogy biztos-e, hogy ez a legversenyképesebb szerkezet, amelyben vannak.

Miután még ennek a legtöbb szabályát már nem is a törvény fogja valójában szabályozni, hanem a kormány, ezért messze ható olyan következményei lehetnek, hogy nem az építkezés és nem a hogyan tegyük jobban a dolgunkat irányába fog haladni, hanem hatalmi, szerkezeti vagy egyéb más megfontolások, esetleg politikai szempontok kerülnek előtérbe, mondjuk, azon képviselők részéről, akik itt egy-egy felsőfokú intézmény vezetését is képviselik. Ugye, függetleníteni akarjuk egyébként az intézményi vezetői testületeket, hogy az éppen érintettnek ne legyen az oktatója, itt meg szavazni fognak róla, tisztelt uraim, pont azok, akik ennek előnyét vagy előzetes hasznát úgy gondolják, hogy befolyásolni tudják, lobbizni tudnak érte. A szava súlyosabb lehet 196 képviselő esetében annak az egy-két-három vezető embernek, mint akár a másik 170-180 képviselőnek együttesen, hiszen másképp hogyan jönne létre a 194-es többségű törvény. Ezek ténykérdések, és gondolom, nem merült föl egyik képviselőben sem, hogy ő nem akar erről szavazni, holott összeférhetetlen, érintettsége van ebben a dologban. Ha már az összeférhetetlenségre annyira kényes a minisztérium és a kormányzat, azt gondolom, hogy ez fölveti ezt az alapvető ellentmondást, önellentmondást.

Azt gondolom, a további részében inkább a pénzügyi kérdésekre helyezném a súlyt, hiszen azt gondolom, szívesen látnánk a pénzüggyel kapcsolatos szakembereket is a kormány részéről, mert jó néhány része ennek a törvénymódosításnak valójában költségvetést érintő kérdés, és sok tekintetben mondhatnám, hogy ügyes, tanultunk belőle, hogy hogyan kell megszorító intézkedéseket csinálni úgy, hogy közben a rektorok és mindenki, egyébként negatívan érintett szereplő számára is elfogadhatóvá tegyük. A kormány ezt a csodát produkálta, hiszen megtette azt, hogy átalakította az oktatás szerkezetét úgy, hogy 2005-ben a felvett hallgatók képzésének az összértéke még 505 500 félév tanulmányt jelent, 2006-ban az előzetesen prognosztizált, államilag támogatott képzésnek a mennyisége 437 500 félév tanulmányt jelent állami pénzből. Ez 18 százalékos abszolút értéken való csökkenés. Azt kell mondanom, ez nem semmi. Ez egy ügyes megoldás, hiszen reálértékben, ha csak 4-5 százalékos inflációt tekintünk, ez mintegy 22-23 százalékos reálérték-csökkenésre nyújt lehetőséget a kormányzat számára, úgy, hogy ráadásul még a rektorokra meg az érintettekre fog hivatkozni, hogy ti is megszavaztátok, hiszen benne volt a törvényben. Tehát azt kell mondanom, hogy ez ügyes. Pénzügyesként is, akik ezt megnézték, csettintettek, hogy ez már nem semmi, amit a kormány kitalált, és még ezt le is nyomta az érintettek torkán.

Nyilván ők majd akkor fognak ébredezni, amikor a pénzügyi nehézségekkel egyébként szembesülni fognak, amiről Pósán László képviselőtársam is szólt. A rektorok jelezték, hogy bizony az elmúlt három évben nemcsak hogy 15 százalékkal csökkent az intézményi támogatások reálértéke, hanem most napi működési hiányukat mintegy 20 milliárdot meghaladó, 25 milliárdig terjedő hiányként élik meg, amely valóban nagyon sok esetben a Magyar Bálint által is megkövetelt, elvárt létszámleépítésekhez vezetett és vezet ma a felsőfokú oktatásban.

Tehát ilyen értelemben nem kell szerkezeti átalakítás, nagyon jól lehet pénzügyileg, úgymond, kikényszeríteni - hogy ilyen finoman fogalmazzak - a kormányzat által, hogy ebben a szférában leépülések történjenek; mint ahogy Bokros idejében is, alig hét-nyolc évvel ezelőtt hasonló folyamatokat tudtak kikényszeríteni minden szerkezeti átalakítás nélkül. Hiszen a mai kötelezettségvállalás rendje is a felelőtlen költekezésre nem teremti meg a feltételeket a felsőoktatási oktatásban. Tehát arra hivatkozni, hogy ezért kell a szerkezetét és az irányító testületeit átalakítani ezeknek a főiskoláknak, egyetemeknek, mert egyébként nem hajlandóak elküldeni embereket, ez nem így van, mert ha nincs pénz, akkor kénytelenek ezt végrehajtani, és ellentétben azzal, amit Szabó Zoltán állított, meg is történik, sajnos elbocsátanak embereket, és ennek egyáltalán nem feltétlenül kell örülni. Hiszen, ha megnézzük azt, hogy ezen szerkezeti átalakítás, amely a képzési idő rövidítéséből jelent megtakarítást, ha arra tenne javaslatot a törvény, hogy akkor ezt további képzésre, további, állami forrásból finanszírozott hallgatóra lehetne költeni, akár a hároméves, akár az ötéves mesterfokozatnak megfelelően, az több ezer többlettudású embert jelenthetne.

Ja, persze, itt jön az a kérdés elő, amelyet oly előszeretettel hangoztattak az elmúlt időszakban, hogy bizony túl sok a diplomás, túl sok a fiatal, aki nem tud elhelyezkedni. Erre mi a válasz? Az a válaszuk, hogy akkor kevesebb állami támogatást kell adni, mert akkor biztos, hogy kevesebb diák lesz a felsőfokú oktatásban. Ez egyáltalán nem így van egyébként, hanem az fog történni, hogy bizony a szülőknek vagy a diákoknak a diákhitelen keresztül, de tulajdonképpen saját zsebből kell megküzdeniük azért, hogy a felsőfokú oktatásban részt szerezzenek. Hiszen mindenki nagyon jól tudja, ha a mai anyagi helyzetet és a pénzügyi folyamatokat figyeli, hogy minél magasabb diplomája van valakinek, ha alkalmazott, akkor jó eséllyel magasabb jövedelemre és magasabb életminőségre lesz esélye. Ha tehát csökkentjük ennek a számát, illetve az államilag támogatott ilyeneket csökkentjük, ebből az következik, hogy akiknek pénze van, azok jobban hozzá fognak jutni ezekhez, könnyebben hozzá fognak jutni a jövőbeli jobb lehetőségekhez - a több nyelvtudáshoz, a több diplomához -, akiknek pedig saját zsebből kell majd finanszírozniuk, valószínűleg nem tudnak eljutni a legmagasabb szintű képzettséghez, miután ott csökkentés, erőteljes csökkentés történik. Látom, még államtitkár úrnak is újszerű, amit mondok.

(15.20)

2003-hoz képest 2005-ben 18,7 százalékkal csökkent az államilag finanszírozott egyetemi férőhelyek száma, a főiskolai férőhelyek száma 35 ezerről 33 ezerre csökkent. Ez 4,3 százalékos csökkenést jelent. Ugyan a felsőfokú szakképzés 11 ezerrel nő, mondhatnák, de ahogy máshol is használják, azt a kérdést tenném hozzá, hogy ez a post-secundary képzés, akkor nem biztos, hogy mindenféleképpen összes kell ereszteni az egyetemi, főiskolai finanszírozást és a post-secundary képzés finanszírozását, mert nem ugyanaz feltétlenül. Sőt, igazából nagyon jól tudjuk, hogy miután ezért versenyeztet a középfok is meg a felsőfok is, tulajdonképpen nem biztos, hogy olyan egészséges helyzetet teremtünk, amely összességében nem egy jobb oktatás irányába viszi az egész felsőfokú oktatást, hanem egy jobban megtérülő vagy pénzügyileg kedvezőbb helyzetű oktatási finanszírozásra kényszerítik rá. Magyarul, nem szakmapolitikai, hanem fiskális, pénzügy-politikai megszorító intézkedések vannak mögötte valójában.

Ha igazából egyetértek is azzal, amit Kuzma képviselő úr mondott, de ma a csökkenő létszám még mindig a középfokú oktatásban van jelen jelentősebb feszültséggel, a felsőfokhoz lényegesen később ér el, messze nem 2005-2006 lesz a legsúlyosabb időszak, hanem jóval később lesz. Előtte még egy középfokú szinten lezajló drámai változással kell szembenézni. Ez legalább öt évvel később fog majd jelentkezni, ma ez megjósolhatatlan egyébként, hogy milyen oktatási szerkezetet kell hozzárendelni. De semmiféleképpen nem szerencsés szembeállítani különböző képzőhelyeket, mint ahogy arra a diszkriminatív különbségtételre is szándék van, ami az egyházi intézmények esetén jelenik meg itt a beiskolázások tekintetében. Mert bizony azért az egyáltalán nem mindegy, hogy melyik létszámidőszakhoz igazítjuk a finanszírozás időszakát előzetesen. Ebben ellentmondás mutatkozik.

Az utolsó percre talán azt szeretném még kiemelni, amiért gondolom, hogy a pénzügyi tárcának több szavának kellene lenni, mintsem egyszerűen szaktörvénynek tekintsük. Ez pedig az a 170 milliárdos állami burkolt hitelfelvételi program, amelynek keretében a következő húsz évre kívánják eladósítani a felsőoktatás finanszírozását. Hiszen ha valóban igaz az, amit nekem egyébként a minisztere írt, hogy ez egy állami felelősséggel, állami költségvetésből fizetett fejlesztési állami támogatás, akkor csak egy kérdésem van. Miért nem állami hitelből, közvetlenül a kormányzat veszi fel ezeket a hiteleket, miért kényszerítik arra, hogy közbeeső közvetítőket, bankokat és lebonyolítókat helyezzenek el ezek a felsőfokú intézmények az állam és közéjük?

És végül is az egésznek a slusszpoénja pedig az, hogy ennek keretében megépült eszközök magántulajdonba kerülnek. A kockázata - magyarul - teljes mértékben az állami és a felsőoktatási szinten jelenik meg, a haszna, a pénzügyi előnye úgymond a banké és a magánbefektetőé. Miért jó ez, kérdezem én. Lehet, hogy az egész törvény erre az egy dologra épül, és az összes többi csak hivatkozási alap volt? Ez egy jó üzlet, egy jó vállalkozás? Úgy lehet irányítani a kormányt, mint egy vállalatot, és akkor pedig egy jó befektetés ez? És ez a jó befektetés néhány érintettnek fog előnyöket hozni? (Dr. Szabó Zoltán: Nekem.) Szabó Zoltán bejelentkezett, hogy személy szerint neki. Ezt nem gondolom, hogy így van. Bizalommal vagyok képviselő úr felé, hogy nem saját maga hasznára gondolta ennek a megjelenítését, nem is ő az előterjesztője. Úgy tekintem ezért, hogy ez a törvény bizony pénzügyileg megalapozatlan, átgondolatlan, és igazából az egész szakmai burokkal van csak körülvéve, egyébként pedig ez egy nagy pénzlenyúlást támogat. Ezért nem támogatom ezt a módosítást.

Köszönöm. (Taps az ellenzéki padsorokban.)

Forrás: parlament.hu