DR. KALTENBACH JENŐ, a nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosa, a napirendi pont előadója: Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Ház! Bár az Országgyűlés ma a 2004. évről szóló ombudsmani beszámolókat tárgyalja, mégsem állhatom meg, hogy ne tegyek említést valamiről, ami számomra és talán nem túlzás, az Országgyűlés, illetve a magyar alkotmányos rendszer számára is jelentős esemény volt tíz évvel ezelőtt. Néhány hét választ el bennünket június 30-ától; ezek között a falak között pont tíz évvel ezelőtt, június 30-án lesz pontosan tíz éve annak, hogy létrejött az az intézmény, amelynek a működését figyelemmel kísérhetjük. Annak idején kicsit nagyobb volt a létszám, hiszen szavazással kellett megválasztani az ombudsmanokat, és mint ismert, ez kétharmados többséget követelő parlamenti döntés.

Azt sem tehetem meg, hogy ne tegyek említést az elsőnek megválasztott volt ombudsman kollégáimról, akik jelentősen hozzájárultak az intézmény megalapozásához, kialakításához, és akik ma már más területen dolgoznak. A velük való kapcsolat, a velük való zökkenőmentes együttműködés fontos volt az intézmény létrejöttéhez. Ez az együttműködés természetesen ma is fontos, és a mai hivatalban lévő kollégákkal is megvan.

(10.10)

Ez a gyermek, ami tíz évvel ezelőtt látta meg a napvilágot, azóta felcseperedett, sőt nagyon gyorsan, hiszen mindjárt a megalakítása után másnap felnőttként kellett viselkednie.

Remélem, hogy ez a felnőttség, ez az érettség azóta is jellemzi a tevékenységét itthon és külföldön egyaránt. Lenkovics Barnabás kollégám tett említést arról, hogy 2004 ebből a szempontból is talán az átlagosnál jelentősebb év volt. Az EU-csatlakozás az ombudsmanok számára is hozott újdonságot, az általam vezetett hivatal is tovább növelte, fokozta a nemzetközi együttműködésben eddig is tett munkáját, hiszen az EU-ban kisebbségi, illetőleg esélyegyenlőségi vonatkozásban is egy jelentős együttműködési rendszer részévé váltunk, több EU-projektben veszünk részt, és tovább folytatódott az Európa Tanácsban való részvételünk is, az Európa Tanácsnak ebből a sajátos szempontból létrehozott grémiumában.

Talán azt is érdemes megemlíteni, hogy az európai ombudsmanvilágban is elismerést szerzett magának az intézmény, ma már nem tekintik új intézménynek, nem tekintik tanulónak a mi intézményünket, hanem az európai ombudsmancsalád megbecsült tagjává vált. Én legalábbis az EOI-nak, az Európai Ombudsman Intézetnek a tavaly szeptemberi tisztújító közgyűlésén született döntését, miszerint egyikünket alelnökké választotta, ilyen gesztusként értékelem, tehát ebből a szempontból is megérkeztünk, sőt nemcsak megérkeztünk, hanem az európai ombudsmanvilág megbecsült tagjává váltunk.

Ami a 2004-es évet illeti, nem szeretném önöket hosszasan számokkal és statisztikákkal untatni. A beszámoló mint mindig, most is tartalmaz egy erről szóló külön mellékletet, egy fejezetet a mellékletben, amiből megtudhatják, hogy melyek azok a sarokszámok, amelyek a 2004-es évet jellemezték. Talán általánosságban annyit lehet mondani, hogy a 2004-es év mentes volt a nagyon látványos, nagy sajtóvisszhangot kiváltó botrányoktól, ha szabad ezt a kifejezést használni. Ezúttal ilyen nem történt, ami persze nem jelenti azt, hogy a 2004-es év egyébként a statisztikákat vagy az események struktúráját illetően jelentősen különbözött volna a korábbitól.

Engedjék meg, hogy a tízéves jubileumra való tekintettel is három kérdést ragadjak ki a 2004-es évből is; a 2004-es évből ugyan, de a tízéves jubileum miatt ezek a területek részben elvi jellegűek, részben pedig olyanok, amelyek hosszabb ideje foglalkoztatnak engem, illetőleg az általam vezetett hivatalt, valamint azokat, akik az ügyben érintettek.

Elsőként egy évtizedes múlttal rendelkező másik intézménnyel szeretnék foglalkozni, ugyanis nemcsak az ombudsmanok ünneplik 10. évfordulójukat, hanem a kisebbségi önkormányzati rendszer is, hiszen ’94-95-ben jött létre ez az intézmény, amely bár vitákat váltott ki az érintettek között is és azon kívül is, a társadalom, a szakma bizonyos képviselői között, sőt nemzetközi relációban is, ugyanakkor talán nem túlzás azt mondani, hogy ez az Európában is egyedülálló hungarikum, ha úgy tetszik - bár azt hiszem, hogy ezt nem jegyezték be annak idején ilyenként -, kiállta az idők próbáját, beváltnak tűnik; legalábbis a működés eredményei, az elmúlt tíz év eredményei erre utalnak még akkor is, ha ez nem volt teljesen zavartalan. Pontosan ez az utóbbi az oka, ami miatt foglalkozom vele, hiszen nem egy beszámolómban írtam le, hogy a kisebbségi önkormányzati rendszer ugyan alapvetően beváltotta a hozzá fűzött reményeket, ugyanakkor azt sem rejtettem véka alá, hogy konkrét visszásságok, működési zavarok tapasztalhatók a rendszerben. Bizonyára nem ismeretlen önök előtt, hogy már huzamosabb ideje, konkrétan öt éve a kisebbségi önkormányzatokat illető kritikai észrevételeim elsősorban e közjogi jogalanyok legitimitására vagy éppen ennek hiányára irányulnak.

A 2006-ban esedékes kisebbségi önkormányzati választások még inkább felerősítik vagy fel fogják erősíteni ezt a problémát, sőt a 2004-es évben történt időközi önkormányzati választások pedig akuttá tették ezt a problémát. Szeretnék emlékeztetni arra, hogy a tisztelt Országgyűlés módosította az alkotmány 71. § (1) bekezdését, amely a választójogra vonatkozott, és ezáltal kiküszöbölte azt az egyébként is áldatlan helyzetet, hogy a kisebbségi önkormányzati választásokon bárki részt vehetett, sőt bárki indulhatott, sőt még az sem volt szükséges, hogy az illető a csoporthoz tartozónak vallja magát, tehát még egy formális nyilatkozatot sem kellett tenni anélkül, hogy ennek a tartalmát bárki ellenőrizte volna ahhoz vagy azért, hogy egy alkotmányos alapjoggal lehessen élni. Ez egy súlyos mulasztás, súlyos hibája volt a korábbi rendszernek, amit az említett alkotmánymódosítás az alkotmány szintjén kiküszöbölt.

Ugyanakkor sajnálatos módon erre az alkotmánymódosításra úgy került sor, hogy közben a következményekkel nem számolt a jogalkotó, tehát a választójogi törvény esedékes módosítása elmaradt, ami miatt egy visszás helyzet állt elő, egy nyilvánvalóan alkotmányellenes helyzet állt elő, ami a jelenleg működő, illetőleg az időközi választások eredményeképpen létrejövő testületek legitimitását is megkérdőjelezi. 2006-ban ezekkel a szabályokkal kisebbségi önkormányzati választást tartani nem szabad, nem lehet.

Itt is szeretném megragadni az alkalmat, az Országgyűlés és a médián keresztül az ország nyilvánossága előtt, hogy felhívjam a tisztelt Országgyűlés figyelmét arra, hogy ennek az ügynek a megoldása elodázhatatlan. Azt gondolom, hogy a parlament asztalán fekvő módosítási javaslat alapvetően alkalmas egy alkotmányos választójogi rendszer létrehozására. Azt kérem, hogy megfelelő felelősséggel, az ügy iránt érzett elkötelezettség jegyében ez a döntés mielőbb szülessen meg, mert ennek részben az érintettek számára, de az egész ország számára, nemzetközi megítélésünk szempontjából is komoly jelentősége van. Nem hiszem, hogy megengedhetnénk magunknak egy olyan 2006-os önkormányzati választást, amelyet később az Alkotmánybíróság esetleg alkotmányellenesnek kellene hogy nyilvánítson, meggyőződésem szerint legalábbis, ami, nem kell hogy mondjam ebben a körben és ezek között a falak között, hogy milyen súlyos következményekkel járni.

A másodikként választott téma szintén egy, ha szabad ezt a kifejezést használnom, örökzöld téma, ez pedig a lakhatás ügye, ami természetesen nem csak a romákat érinti. De ez az általános társadalmi probléma egy etnikai köntösben is megjelenik, hiszen kétségtelen, hogy a lakásproblémák, a kiköltöztetések, a méltatlan lakáskörülmények elszenvedői többségükben azért ebből a csoportból kerülnek ki, és még ha objektív is az önkormányzatoknak vagy más hatóságoknak az ezzel kapcsolatos intézkedése, akkor is az ő részükről mindig felmerül a gyanú, hogy nincs-e emögött valamiféle diszkriminatív szándék. Azt gondolom, hogy ennek a gyanúnak a kiküszöbölése csak akkor lehetséges, ha magát a helyzetet kezeljük, függetlenül annak persze etnikai vonatkozásaitól, de kétségkívül erre való tekintettel is. Örülök annak, hogy a lakhatással kapcsolatos problémák átfogó és komplex rendezésére az új lakástörvény-tervezet kodifikációja lehetőséget biztosít, vagy legalábbis ezt a szándékot feltételezem.

(10.20)

Azt kérem, hogy a hivatalunk részt vehessen ennek a koncepciónak, illetőleg magának a törvénynek a kidolgozásában, hiszen a nálunk összegyűlt tapasztalatok talán értékes adalékul szolgálhatnak ehhez a munkához. Zárójelben jegyzem meg, én a magam részéről nagyon sajnálom, hogy a kisebbségi biztos és az általános biztos nem rendelkezik azzal a jogosítvánnyal, amivel az adatvédelmi biztos kollégám igen. Nála ez az intézmény, azt hiszem, az elmúlt tíz évben tökéletesen igazolta az indokoltságát.

Arra gondolok, hogy az ombudsmanoknak nem sikerült elérniük, hogy a jogalkotási törvény előkészítése során egy olyan rendelkezés kerüljön a jogalkotási törvénybe, amely legitimmé, nélkülözhetetlenné teszi az ombudsmanok részvételét a jogszabály-előkészítésben. Azt hiszem, hogy számos adalékkal tudnánk hozzájárulni a majdan készülő jogszabályok, törvények szakmai színvonalának emeléséhez, és egyébként is azt gondolom, hogy a jogszabály-előkészítés nem lehet csak szűk szakmai kérdés, hanem azt széles bázisra kell helyezni, hiszen nyilvánvalóan a majdan elfogadandó jogszabály sikeressége nagymértékben annak szakmai tulajdonságaitól, de egyben társadalmi legitimációjától is függ, és azt hiszem, ehhez az ombudsmanok jelentősen hozzá tudnának járulni. Azt kérem, hogy tegye a tisztelt Országgyűlés megfontolás tárgyává ezeket a szempontokat, ha majd dönt ezekről a kérdésekről.

Szeretnék említeni ebben a körben nagyon röviden - és látom, az idő nagyon rohan - egy ügyet, egy konkrét ügyet. Arról van szó, hogy néhány önkormányzatnál - itt konkrétan az ügyben fővárosi önkormányzatokról van szó, de ez nem csak fővárosi jelenség - olyan helyi önkormányzati rendeletek születtek, amelyekben az önkormányzatok az úgynevezett önkényes lakásfoglalókat kizárták a szociális bérlakáshoz való hozzájutás lehetőségéből. Azóta az Alkotmánybíróság - egyetértve a mi véleményünkkel is - meghozta a döntését, és ezeket a rendeleteket hatályon kívül helyezte. Három fővárosi kerület ügyében született ez az alkotmánybírósági döntés, de itt nyilvánvalóan nemcsak a három fővárosi kerület érintett, hanem mindazok az önkormányzatok, amelyek hasonló helyi rendeleteket alkottak.

Ezért kezdeményeztük a belügyminiszternél, hogy a megyei közigazgatási hivatalokon keresztül tegyen törvényességi észrevételt az adott rendeletekkel kapcsolatban, és ezek kerüljenek hatályon kívül helyezésre, hiszen nyilvánvalóan alkotmányellenes, most már az Alkotmánybíróság által is igazoltan alkotmányellenes döntésekről van szó. Ezzel természetesen távolról sem az a szándékunk, hogy az önkényes lakásfoglalót mintegy felmentsük, vagy legalizáljuk az önkényes lakásfoglalást mint akciót, ugyanakkor az ezzel kapcsolatos jogi reakció csak a jogállam és az alkotmány keretein belül lehetséges, és ezt nem lépheti túl.

A harmadik dolog, és ezzel nyilván nem fogom meglepni önöket, az oktatási rendszer, amivel nagyon röviden szeretnék foglalkozni, hiszen ez is egy visszatérő téma volt, ami az elmúlt tíz évben bennünket nagyon sokat foglalkoztatott - és itt most kivételesen nem az érettségiről lesz szó -, és számos vitát váltott ki és vált ki ma is. Ismert, hogy mind a nemzeti kisebbségek esetében, mind pedig a romák esetében az oktatás ugyan más-más jelleggel, de egy döntő stratégiai kérdés. Míg a nemzeti kisebbségeknél az identitás megőrzésének ma már úgyszólván egyetlen eszköze, addig a romáknál a társadalmi integráció meggyőződésem szerint leghatásosabb eszköze, hiszen nyilvánvaló, hogy ha a romák az oktatáson keresztül megszerzik mindazokat a képességeket, amelyek a jó társadalmi integrációhoz szükségesek, márpedig a tudás ma már elengedhetetlen része ennek, akkor a kirekesztettség, az integrálatlanság sokkal kevésbé fog jelentkezni.

A szokásos - sajnos azt kell mondjam, a szokásos - problémákon túl az idén, pontosabban a tavalyi évi jelentésben foglalkoztunk egy tulajdonképpen pedagógiai szakmai kérdéssel, amivel korábban nem, ugyanakkor ezzel az volt a szándékunk, hogy éppen hogy ráirányítsuk a szakma figyelmét erre a problémára. Itt az úgynevezett roma pedagógiáról van szó, illetőleg annak a kérdésnek jártunk egy kicsit utána, hogy van-e egyáltalán roma pedagógia, indokolt-e pedagógiai szempontból különbséget tenni roma és nem roma gyerek között, valóban külön kell-e foglalkozni a roma gyerekekkel, egyfajta - idézőjelben szólva - roma pedagógia keretén belül. És ha van roma pedagógia, vajon miért nincs, mondjuk, szerb pedagógia vagy német pedagógia vagy magyar pedagógia, és ezt a kérdést jártuk egy kicsit körül. Vagyis hát azt próbáltuk megvizsgálni, remélve ezzel, egy követ dobva az állóvízbe, hogy szükség van-e a roma tanulókkal kapcsolatos sajátos pedagógiai módszerek alkalmazására. Nem arról van-e szó inkább, hogy magát a csoportot az iskola módszereivel is a társadalom részévé kell tennünk.

És ha már itt tartok, akkor engedjék meg, hogy szokásomtól eltérően ezúttal ne a beszámolóból idézzek néhány sort, hanem egy kutatás tapasztalatait összegző tanulmányból, amelyik arról szólt, hogy a tankönyveink hogyan kezelik a kisebbségeket tágabb értelemben, illetőleg a romák ügyét. Itt történetesen a történelemtankönyvekről van szó. Kutatók megvizsgálták az összes használatban levő történelemtankönyvet, és ebből a következő következtetésre jutottak:

“Megbocsáthatatlan, hogy korunk egyik legégetőbb társadalmi problémája - a cigánysággal kapcsolatos előítéletek - kezeléséhez, feloldásához semmiféle szellemi munícióval nem szolgálnak a történelemtankönyveink. A legnagyobb hazai nemzeti és etnikai kisebbség magyarországi története szinte említésre sem kerül. A tankönyvek nem mutatják fel azokat a példákat sem, amelyek igazolnák, hogy a több évszázados együttélés során akadtak példák a felhőtlen kapcsolatra, és voltak olyan cigány származású személyiségek, akik magas fokon járultak hozzá kultúrkincsünk gazdagodásához. Történelemtankönyveinkből a cigányságról nem alakulhat ki korrekt kép. A róluk szóló információk nincsenek egymásra építve, esetlegesek. Nemcsak mint a legnagyobb hazai nem magyar népességgel, hanem mint a legsúlyosabb társadalmi előítéletek elszenvedőivel szemben, sőt a többségi társadalom vonatkozásában is megbocsáthatatlan ez a közömbösség. Éppen a legégetőbb társadalmi problémák egyikével kapcsolatban nem vértezik fel megbízható történelmi előismeretekkel a hazai oktatásban részt vevőket tankönyveink.ö

Eddig az idézet, és eddig az időm. Köszönöm a figyelmüket. Természetesen a szokásoknak megfelelően, de nem szokásból, én is szeretném megköszönni talán először azoknak az ügyfeleknek a bizalmát, akik hozzánk fordultak, akik a tavalyi évben is úgy érezték, hogy a gondjaikon talán enyhíthetünk, segíthetünk. Köszönöm a bizalmukat. Nem mondom azt, hogy máskor is forduljanak hozzánk bizalommal, hiszen az lenne a legjobb, ha nem kellene hozzánk fordulniuk. És szeretném őszintén megköszönni minden partnerünknek, elsősorban természetesen az Országgyűlésnek és bizottságainak a velünk való együttműködést, és a közigazgatásban dolgozó partnereinknek is, akiket mi folyamatosan, immár tíz éve nem ellenfeleknek, hanem partnereknek tekintünk. És persze a munkatársak sem maradhatnak ki ebből a felsorolásból, hiszen az ő munkájuk nélkül az ombudsman csak - igaz, hogy ez közhely, de nem tudok jobbat - félkarú óriás, hiszen maga nyilván nem dolgozhatná fel azt a munkaterhet, ami az intézményre hárul.

Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)

Forrás: parlament.hu