HERÉNYI KÁROLY, az MDF képviselőcsoportja részéről: Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Tisztelt Miniszter Asszony! Tisztelt Miniszter Úr! Államtitkár Asszony! Államtitkár Úr! Kedves Képviselőtársaim! Tegnap este - furcsa egybeesések ezek - egy érdekes előterjesztést tárgyalt itt a Magyar Országgyűlés. A köztársaság napjáról vitatkoztunk, és igen emelkedett volt ez a vita, és mentes volt azoktól a járulékos terhektől, amelyek egyébként a parlamenti vitákat jellemezni szokták. Ma, egy nappal később, egy olyan törvény tárgyalásába, illetve kihirdetésének az elfogadásába fogunk, amely szintén ilyen emelkedett hangulatot, ilyen pártpolitikai acsarkodáson felülemelkedő hangulatot kíván meg tőlünk.

A politikához bátorság kell. Bátorság kell ahhoz, hogy az ember kisebbségben maradva, néha megvetés, gúny tárgyát képezve, ki merjen tartani az igaza mellett. De bátorság kell ahhoz is, ha elfogadja, hogy politikai ellenfelei jelenlegi előterjesztései elfogadásra méltóak és elfogadásra alkalmasak. Ezzel azt szeretném alátámasztani és megvilágítani, hogy úgy államtitkár úr előterjesztése, mint a miniszterelnök úr hozzászólása - vagy bármely előttem megszólaló, a támogatást alátámasztó hozzászólás - számunkra örömteli, elfogadandó és támogatandó. Bátorság kell ahhoz, hogy a parlamentben egyszer, pláne, amikor ilyen kérdésekről van szó, nemzeti sorskérdésekről - mert ez nem más -, akkor egyet merjünk érteni, ki merjünk lépni abból az őrült szerepből, amibe saját magunkat gyömöszöltük bele, az ellenzék és kormánypárt szerepének minden gátjából, minden megkötéséből, hogy végre egyszer tanúbizonyságot tegyünk arról, hogy alkalmasak és érettek vagyunk annak a feladatnak a teljesítésére, amit egyébként vállaltunk.

(16.30)

Mert igaza van a miniszterelnök úrnak, a történelem igen ritkán kopogtat be egy parlament ajtaján, ritkán lépi át annak a küszöbét, és azt hiszem, hogy ezt most megtette. Büszkék lehetünk, mert ennek a parlamentnek a tagjaiként olyan sorsdöntő kérdések eldöntésében lehettünk részesek, alkotók, alkotó résztvevők együttesen mindnyájan, mint az európai uniós tagságunk. Együtt lehettünk részesei egy olyan döntésnek, amelyet ha elfogadunk, akkor lezárjuk vele a múltat, tisztába tesszük a jelent, és részben egy olyan jövő építésének az alapjait tesszük le, amely nemcsak Európára, de a magyar nemzet számára is kívánatos és ígéretes lehet. Nehéz az előttem szólók után már újat mondani, de engedjék meg, hogy három időmetszetben tárgyaljak erről a kérdésről, ami most előttünk fekszik, és kezdjük először a múlttal.

A XX. század van mögöttünk, néhány esztendővel van mögöttünk, és azért lássuk be, hogy az elmúlt évezred - hiszen az évezred is mögöttünk van - legvéresebb évszázadáról volt szó. Ez a legvéresebb század a magyarság történelmének is a legvéresebb évszázada volt, és ebben a században olyan dátumokkal, olyan időpontokkal találjuk szembe magunkat, mint 1920. június 4-e. Mögöttünk van 85 esztendő, és 85 esztendőn keresztül hiába kerestük a gyógyírt, hiába kerestük az orvosságot ennek a hatalmas és mély sebnek - amely a nemzet testén ejtetett - a gyógyítására, a bevarrására, nem találtunk gyógyírt. Pedig voltak kísérletek, volt számos kísérlet.

1990 nagy remény volt számunkra. Emlékeznek néhai miniszterelnökünk, Antall József azon mondatára, amikor azt mondta, azt állította, hogy lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke vagyok. Úgy tűnt, hogy ez az első olyan hang, az első olyan gondolat a múlt század végén, amely új dimenziókat nyit problémáink, nemzeti sorskérdéseink kezelésében, megoldásában. Aztán utána jött az európai uniós csatlakozás, hiszen már az Antall-kormány az utolsó esztendőben megtette azokat a közjogi lépéseket, amik az európai uniós csatlakozásunkat előkészítették, és hála istennek, a következő kormányok és a következő parlamentek mindegyike megtette a magáét azért, hogy erre a lépésre 2004. május 1-jén sor kerüljön. Tehát a múlt számunkra nehezen gyógyuló és idáig megoldást nem talált lehetőségeire az európai uniós csatlakozás után ez a mostani döntés bizonyosan gyógyírt jelenthet, hiszen arról van szó, hogy a határokon túl élő magyarság jelentős része, hiszen a Romániában, Erdélyben élő magyarságról van szó, sokkal jobb helyzetbe kerül, mint ez idáig volt, amiről az előttem szóló Eörsi Mátyás beszélt. A határoknélküliség, a határokon átemelő vagy átívelő vagy azokat megkerülő nemzetegyesítésre kerülhet sor.

És itt van a legközelebbi múltunkból egy nagyon rossz emlékű nap, december 5-e, amikor bizony, be kell látnunk, nem voltunk a helyzet magaslatán. Nem voltunk a helyzet magaslatán, mert olyan kérdésben engedtük át a rendelkezési jogot egy rosszul feltett kérdés formájában, népszavazás formájában, amire nem lehetett jó választ adni, és azóta ennek a fogságában vagyunk. Egyébként a Magyar Demokrata Fórum, függetlenül a mostani döntéstől, nem tesz le arról, hogy a kettős állampolgárság jogintézményét még akkor is bevezesse vagy foganatosítsa, ha közben Románia csatlakozik az Európai Unióhoz, és reményeink szerint ez minél hamarabb így lesz. Mert azért vannak olyan kérdések, amit magyarnak a magyarral egymás között kellene elrendeznünk attól függetlenül, hogy a határ melyik oldalán élünk, vagy létezik-e az a határ, vagy nem létezik. Mert a nemzeti összetartozásnak bizony az egy nagyon szép és szimbolikus jelentőségű jelképe lett volna, ha a Magyar Országgyűlés nem a nemzetet, nem a népet kérdezi meg népszavazás formájában, hanem saját hatáskörében, mint ahogy normális országok ezt megteszik, dönt, és törvényt alkot erről, ahogy ezt a románok is meg tudták tenni nagyon bölcsen; de említhetném a horvátokat, a szlovákokat.

Tehát ez a mostani döntésünk a múlt lezárására kiválóan alkalmas, de másra is. Hiszen volt nekünk elég bajunk a szomszédainkkal. Ezeket a bajokat sem tudtuk megoldani, pedig Trianon elszenvedői voltunk közösen itt a Kárpát-medencében. A kis közép-európai, közép-kelet-európai népek általában nem alakítói, nem formálói voltak a történelemnek, hanem közös elszenvedői, de a közös érdeket valahogy nem tudtuk megtalálni, nem tudtuk felismerni. Ellenséget láttunk egymásban, és most talán eljön az a pillanat, amikor az érdekközösséget fölismerve úgy dönthetünk, hogy végre ne egymás ellen, hanem egymás érdekében cselekedjünk. Ezzel, azt hiszem, egy olyan fejezetet zárunk le a magyar történelemben, amely különösen széppé teszi ezt a feladatot, ami előttünk áll, hiszen most pontot tehetünk egy olyan eseménysor, egy olyan időszak végére, ami azzal a technikával, azon a módon - elnézést a nem idevaló kifejezésért, a technikáért, de azon a módon -, ahogy kezelni próbáltuk, nem volt kezelhető.

Tulajdonképpen ezzel, hogy mi most Romániát támogatjuk, és bizony az előtt támogatjuk, mielőtt a Bizottság döntene, hogy alkalmas-e a felvételre, de számunkra a kérdés nem így vetődik föl; itt nem az a kérdés, hogy technikai szempontból, adminisztrációs bürokrácia vonatkozásában megfogalmazott kérdésekben megfelel-e Románia, hanem az, hogy végre ellenséges viszonyból, egymással vetélkedő viszonyból úgy vállalunk-e sorsközösséget, hogy most vállt a vállnak vetve együtt próbáljuk az előttünk álló, a közös Európában előttünk álló feladatokat leküzdeni és megoldani. Ez a jelen, a ma legfontosabb feladata. Kérdés az, hogy ezt megértjük-e, hogy így fogjuk-e föl. Mi nem egy vagyunk a 25 tagország közül, akiknek ugyanúgy kell ezt a kérdést megítélni, nekünk egészen mások a történelmi szempontjaink. Mi egy olyan kornak tehetünk pontot a végére, ami egészen más távlatokat nyithat a két nemzet közös jövőjét illetően, ami egészen más helyzetet teremthet a határokon túl élő magyarság számára.

És eljutottam a második időmetszetig vagy a második idődimenzióig, a jelenig. Ebből következik, hogy ha ezt a feladatot megoldjuk, akkor egy olyan közösség részei leszünk, egy olyan közösség, az Európai Unió alkotórésze lesz mind a két ország, kibővülve reményeink szerint minél előbb és 27 tagot bírván, amely a közös jövőt már együtt alakítja; amikor Magyarországról, Romániáról, a többi kis közép-kelet-európai országról már nem úgy fognak dönteni, hogy mi legfeljebb elszenvedői vagyunk ezeknek a döntéseknek, hanem ha okosak, értelmesek, rátermettek és felelősek, akkor formálói lehetünk a döntések előkészítésének, a döntések kivitelezésének, és mindezt tehetjük úgy, hogy a saját nemzetünk érdekeit szolgáljuk. A saját nemzetünk érdekeit szolgáljuk úgy, hogy közben Európát is szolgáljuk.

Az a közös jövő, ami előttünk áll, közös felelősségre kötelez. A közös felelősség arra kötelez, hogy emelkedjünk túl azokon a napi politikai érdekeken, azokon a napi politikai szempontokon, amelyek azt diktálják, hogy vajon, ha ma ezt a lépést vagy ezt a döntést meghozzuk, ennek holnap mi lesz az eredménye, mi lesz a következménye. Vajon mennyi hasznunk, mennyi kárunk lesz holnap, legfeljebb holnapután?

A politikust az átlagembertől és az államférfit a politikustól az különbözteti meg, hogy más idődimenzióban képes gondolkodni. A döntéseit más idődimenziók alapján hozza meg és határozza el, mint ahogy ezt megteszi az átlagember. Nekünk most nem szabad azon törni a fejünket, hogy vajon mi lesz holnap, hogy vajon a Bizottság mit fog mondani, hiszen nem volt minden jelentkező tagország és felvételt nyert ország abban az állapotban, hogy kiállta volna a Bizottság minősítését, ha azt alaposan megvizsgáljuk. Ezeknek a döntéseknek a legtöbbike politikai döntés, és ez így is van jól.

Azt gondolom, hogy nekünk a magyar parlamentben most egy olyan döntést kell hoznunk, egy politikai döntést, amely a múltat lezárja, a jelent erősíti, és a jövőbe mutat, a jövőt megalapozza. A Magyar Demokrata Fórum ugyanúgy, ahogy támogatta a két ország csatlakozásának ügyét az előző tárgyalás során, ugyanezt teszi most, amikor a kihirdetésről, az aláírásról van szó. Természetesen örömmel tölt el bennünket, hogy a parlamentben nagy az egyetértés, hiszen annak ellenére, hogy a Fidesz képviseletében Németh Zsolt képviselő úr megfogalmazta a kormánnyal szembeni kritikáit, ő sem határolódott el, és ő sem zárkózott el, sőt megerősítette, hogy a Fidesz-Magyar Polgári Szövetség is támogatni fogja a törvényjavaslat elfogadását.

(16.40)

Igen ritka pillanat az, amikor a parlamentben talán ellenszavazat és tartózkodás nélkül teljes egyetértéssel fogunk meghozni egy döntést, és függetlenül attól, hogy lehetnek képviselőkben fenntartások, lehetnek kérdések technikai, adminisztrációs és egyéb ügyekben, én azt hiszem, hogy felemelő lesz az a pillanat, amikor az Országgyűlés el fogja fogadni ezt az előterjesztést.

Én kívánom, hogy a magyar nemzet érdekében, közös jövőnk, közös sorsunk érdekében egyre több olyan döntés szülessen ebben a parlamentben, amelyek nem pártpolitikai indítékok, nem pártpolitikai érdekek, hanem a nemzet jövőjének, a nemzet sorsának a jobbítása, az a szándék, amiért minket ide a parlamentbe a választók küldtek, ezek alapján fogalmazódjék meg. A Magyar Demokrata Fórum természetesen támogatni fogja szavazataival, és örömmel üdvözli, hogy a parlament mind a négy pártja ezt fogja tenni.

Köszönöm szépen, hogy meghallgattak. (Taps.)

Forrás: parlament.hu