DR. HILLER ISTVÁN oktatási és kulturális miniszter: Elnök Úr! Tisztelt Magyar Országgyűlés! Hölgyeim és Uraim! Az elmúlt órákban általánosságban többször, részleteiben kevesebbszer esett szó a, nem kétlem, mindannyiunk számára egyik legfontosabb jelenbeli és jövőbeli kérdésről, a magyar oktatás ügyéről. Azt a szót pedig, hogy kultúra, még nem hallottam az elmúlt órákban, legfeljebb szóösszetételekben. Magát a területet, gondolom, a mindannyiunk számára meghatározóan fontos ügyet nem. Szeretném ezért néhány gondolat erejéig önöket is közös gondolkodásra bírni arról, hogy ne csak általánosságban, megszorításként vagy reformként, hanem egy kicsit mélyebben, talán egy-egy múltbeli vagy jövőbeli interpelláció tartalmánál mélyebben is próbáljunk ezzel az üggyel, ezzel a kérdéskörrel foglalkozni.
Helyes, aki azt mondja, hogy ezt a kérdést önmagában vizsgálni nem lehet, azok a demográfiai viszonyok, a magyarságnak és ezen belül az itt élő magyar népnek a demográfiai viszonyai meghatározó jelentőségűek a magyar oktatás ügyében. Nem kételkedve abban, hogy mindannyian tudnak erről, hiszen gondolom, hogy gyermekeink, unokáink majdani jövője a jelen egyik legfontosabb kérdése, csak feleleveníteni szeretném, hogy 17 évvel a rendszerváltozás után, a 2005-2006-os tanévben valamivel több, mint 300 ezer általános iskolás korú gyermekkel van kevesebb az iskolarendszerünkben, mint a rendszerváltozás tanévében, 1989-1990-ben. És ha ezt még hosszabb perspektívába és nem a politika valamiféle váltógazdaságába helyezzük, és mondjuk, 1980-tól vizsgáljuk ezeket a nyilván mindenki számára elfogadott KSH-adatokat, akkor az akkori általános iskolások száma meghaladta az 1 millió 500 ezret, ebben a most még éppen befejeződött tanévben pedig éppen valamivel több mint 820 ezer magyar kisiskolás jár az iskoláinkba. Aki ebben a lényeget, ebben a valóban előttünk álló feladatot nem látja, az, azt gondolom, politikára alkalmatlan. Az, hogy mi a feladat megoldása, erről pedig a Magyar Országgyűlésben valóban tények és érvek felsorakoztatásával vitatkozni, beszélni és természetesen a felelősséget vállalni kötelességünk.
Az előbb említett demográfiai tények mellett szeretnék még egy, ezzel párhuzamosan futó tendenciára utalni, amely nem a közoktatásban, hanem a magyar felsőoktatásban és immáron általunk, korábbi képviselők által is elfogadott intézkedés eredménye.
Tisztelt Képviselő Asszonyok és Képviselő Urak! Miközben az előbb elmondott időszakban - tekintsük tehát, mondjuk, 1990 és 2006 között - az általános iskolás korúak létszáma és az általános iskolába járók száma 300 ezerrel csökkent, 3,9-szeresére emeltük a felsőoktatásban tanuló egyetemi hallgatók létszámát. A felsőoktatási expanzió iránya helyes volt, helyes, mert nemzetközi összehasonlításban, de saját országunk igényei szerint is valamikor, durván egy évtizeddel ezelőtt, de tekintsük kiindulópontnak az előbb említett 1990-et, megrázóan alacsony, és még egyszer mondom, nemzetközi összehasonlításban is keserves volt a felsőoktatásban tanuló hallgatók létszáma. De mintha elvesztettük volna a mértéket, tisztelt hölgyeim és uraim! Mintha egyes konkrét intézkedésekről szóló viták, egy-egy tanév, egy-egy oktatáspolitikai intézkedés vagy egy-egy miniszter munkájának megítélése nem tette volna számunkra lehetővé, hogy az egész ügyről beszéljünk.
(17.40)
Ez tehát nem egyik párttal vagy másik párttal szemben megfogalmazott kritika, hanem inkább arra való felszólítás, hogy próbáljunk az elkövetkezőkben inkább összefüggésekben gondolkodni.
Tisztelt Ellenzék és tisztelt Kormánypártok! Évek hosszú sora után az elmúlt évtizedben belelovaltuk magunkat egy olyan versenybe, amely versenynek az eredményét őszintén szólva egyikünk sem mérte föl. Nem mérte föl, mert az történt, hogy teljesítménynek azt tekintettük, aki vagy amely szisztéma még több és még több hallgatót tudott felvenni, következésképpen még több és még több diplomást bocsátottak ki egyetemeink.
A felsőoktatási infrastruktúra gyakorlatilag változatlan maradt egészen az elmúlt évekig, miközben négyszer annyi hallgatónk van ugyanazokban az épületekben. A felsőoktatásban dolgozók, a felsőoktatási oktatók és kutatók munkájának eredménye, hogy ha egy kicsit szabadabban fogalmazunk, akkor a felsőoktatás színvonala szinten maradt, egyébiránt pedig, ha szigorúbban vizsgáljuk, akkor a magyar felsőoktatás színvonala csökkent, ez kimondható. De ezt nem is lehet csodálni.
Csak, igen tisztelt hölgyeim és uraim, nem elég akkor szomorkodni, nem elég akkor fölvetni a problémát, nem elég akkor vészt kiáltani, amikor kiderül, hogy diplomás munkanélküliek magas arányban vannak Magyarországon. Aki csak az outputot, aki csak a kimenetet vizsgálja és látja, ott érez felelősséget, miközben időben nem szól, és nem tesz azért, hogy mi a helyzet a bemenetnél, az, azt gondolom, valóban csak részfelelősséget viselhet. Olyan ez, mint amikor egy órában forognak a fogaskerekek: mindenki meg van elégedve, mert látja, hogy mozgás van az órán belül, csak éppen a fogaskerekek nem kerülnek egymással kapcsolatba, és aki ránéz az óra számlapjára, az nem látja és nem tudja, hogy mennyi az idő.
Hát körülbelül itt tartunk mi most: van fogalmunk a közoktatás állapotáról, van véleményünk a felsőoktatás állapotáról, de minthogy ezek igazából nem kerültek az elmúlt másfél évtizedben az oktatáspolitika szintjén kapcsolatba, ezért ma kevesen, nagyon kevesen tudják megmondani, hogy a magyar oktatásügyben mennyi az idő, márpedig ez meghatározó jelentőségű.
Én azt nevezem reformnak, amikor nemcsak az egyes részegységek, hanem az egymásra ható folyamatok, a demográfia és a képzési ráták, diplomások kibocsátása és egyébként az államilag finanszírozott képzésben a köz, a mindannyiunk által összeadott pénzből való finanszírozás belső szerkezetébe is hajlandóak vagyunk beleszólni, és képesek vagyunk döntéseket hozni. Igenis, szükséges a párbeszéd a felsőoktatással, az egyetemekkel, mert az autonómia szabadsága és az áttekinthetetlenség szabadossága között igen jelentős különbség van.
Biztos vagyok benne, hogy olyan szakterületeken, ahol nemcsak hogy több hallgatót lehetséges képezni, hanem a későbbiekben ezekre a hallgatókra a felelősségteljes munka vár, ennek érdekében bele kell szólnunk a felsőoktatási képzés struktúrájába, a felveendő hallgatók összetételének struktúrájába. Ezt reformértékű lépésnek tekintem, hasonlóképpen az infrastruktúra megerősítését.
Az, tisztelt hölgyeim és uraim, tűrhetetlen, és a színvonal tarthatatlanságához vezet, hogy miközben a hallgatóság létszáma a négyszeresére emelkedett, ugyanazon infrastrukturális bázison áll a magyar felsőoktatás. Ezért szükségesnek tartom folytatni azokat a lépéseket, amelyeket a magyar felsőoktatás jelentős infrastrukturális megerősítéséért tett a korábbi években Magyar Bálint oktatási miniszter: a dolgokat egységben látni, a közoktatást, szakképzést, felsőoktatást és foglalkoztatáspolitikát együttesen valóban felelősséggel kezelni, és nem csak az egyes részterületeken örömhírről vagy éppen panaszkodással szót szólni, azt gondolom, hogy a jövőbeli magyar oktatás és magyar kulturális politika egyik meghatározó feladata.
Ha az elkövetkező években a magyar parlamentben erről, demográfiáról és képzésről, színvonalról és összefüggésekről tud folyni a vita, akkor ez előbbre viheti a magyar oktatásügy színvonalát a gyermekek alapkészségétől a diplomások elhelyezkedéséig. Köszönöm szépen a figyelmet. (Taps a kormánypárti padsorokban.)
Forrás: parlament.hu
Kommentek
Bejelentkezés