DR. SÁNDOR KLÁRA, az SZDSZ képviselőcsoportja részéről: Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Kedves Képviselőtársaim! Az oktatás azok közé a rendszerek közé tartozik, amelyeket ha bárki megváltoztat, akkor abból általában nagy társadalmi felzúdulás támadhat, de legalábbis nagy társadalmi figyelem követi, hiszen ez olyan rendszer, amelyben az itt élők, a Magyarországon élők, a társadalomban élők többsége érintett valamilyen módon; vagy úgy, hogy diák, hallgató benne, vagy úgy, hogy tanít, pedagógus, tanár, vagy pedig úgy, hogy szülő, illetve családtag. Éppen ezért nagyon sokan saját bőrükön tapasztalják azokat a változtatásokat, amelyeket egy-egy reformon keresztül megpróbálunk elérni.

Másrészt éppen azért, mert ilyen széles a társadalmi érintettség, nagyon sokan gondolják úgy, hogy értenek az oktatáshoz, és nagyon sokan gondolják úgy, hogy értenek akár a közoktatás módszertanához, a pedagógiához, akár a felsőoktatásban tanítottak tartalmához. Ezt nap mint nap tapasztaljuk mindannyian, akik tanítunk. (Közbeszólás az ellenzéki oldalról: Kicsit szerényebben!) Akkor is így van ez egyébként, ha a pedagógiai szakemberek véleményével teljesen szembemennek ezek a vélemények. Most itt a világbajnokság idején kézenfekvő, hogy a focit hozzam példának, természetesen az egészségügy is, nemcsak a foci tartozik oda, amihez mindenki ért, hanem az oktatás is. Tehát azt várhatjuk, hogy bármilyen reformfolyamat, bármilyen módosítás nagy társadalmi hatást vált ki.

Ráadásul az oktatás esetében van egy olyan tényező, amit mítosznak neveznék legszívesebben, mert szerintem az, ez pedig az, hogy a magyar közoktatás és a felsőoktatás kiválóan teljesít. Különböző felmérésekből tudjuk, és sajnos az országban tanulók későbbi versenyteljesítményéből tudjuk, és az ország versenyteljesítményéből tudjuk, hogy ez nem így van.

(12.30)

Ez a mítosz úgy alakulhatott ki talán, hogy valóban igaz az, hogy Magyarországon nagyon sok a tehetséges diák, nagyon sok a tehetséges tanár, tehetséges oktató, tehetséges kutató, és nagyon sok a jó iskola. De ezért még önmagában nem mondhatjuk azt, hogy a teljes magyar oktatási rendszer jól teljesít. Minden adatunk azt mutatja, hogy ez nem így van. De ehhez persze erő és bátorság kell ismét csak és a kognitív disszonancia leküzdése - ami nem egy egyszerű dolog, ezt tudjuk mindannyian szintén -, tehát az kell, hogy szembenézzünk a tényekkel és az adatokkal, és ne a mítoszokon, a berögződéseken és a sztereotípiákon alapuló véleményeknek próbáljunk megfelelni, politikusként sem, hanem vegyük tudomásul a tényeket, mert javítani csak ekkor tudunk.

Egy harmadik elem, ami miatt szintén bátorság kell ahhoz, hogy az oktatáshoz hozzányúljunk, az az, hogy a politikai ideológiák - és itt most természetesen nem minősíteni szeretném egyiket vagy másikat, csak megállapítani - meglehetősen eltérnek egymástól abban, hogy a sikeres oktatási folyamatot hogyan képzelik el. Ez így is van rendjén, hiszen azért tartozunk különböző pártokhoz, mert különböző ideológiákat, különböző értékeket érzünk sajátunknak.

Az előző három elem következménye azonban az, hogy a magyar oktatás és minden oktatással kapcsolatos kérdés - legyen az közoktatással vagy felsőoktatással kapcsolatos kérdés - olyan mértékben átpolitizálódott az utóbbi időben Magyarországon, hogy gyakorlatilag ésszerű, racionális vitát erről sem lehet már folytatni. Én megpróbálok mégis szakmai szempontból hozzászólni ehhez a kérdéshez, és nem úgy, hogy mondjuk, valami előre megírt szöveget - ideológiai műhelyek által előre megírt szöveget - elmondok.

Azzal szeretném kezdeni, hogy természetesen a politikai óvatosság mindazok miatt, amiket az előbb elmondtam, soha nem árt. A politikai óvatosság azonban nem keverhető össze azzal, hogy népszerű dolgokat mondunk a mítoszoknak, az elvárásoknak és a népszerűség-hajhászásnak megfelelően, tehát az óvatosság mellett mindig a felelősségtudatnak és a jó irányba változtatási akaratnak is szerepet kell kapnia.

Miért van szükség azokra a reformokra, amelyek most itt a Ház előtt vannak, és amelyek egyébként már megkezdődtek, amelyeknek az előzményeit az elmúlt években tapasztalhattuk? Ahogy mondtam, a magyar oktatási rendszer - közoktatási és felsőoktatási rendszer - nem teljesít jól. A magyar gyerekek nyilvánvalóan nem butábbak, mint más gyerekek, mégis rosszabbul teljesítenek, ha szövegértésről, ha a megszerzett tudás alkalmazásáról, illetve ha a gondolkodásról, az értelmes gondolkodásról van szó.

Tapasztaljuk azt is, hogy a mai közoktatási rendszer arra épül, amilyen talán évtizedekkel ezelőtt volt a helyzet, hogy 14 éves koráig tanul biztosan mindenki, tehát 14 éves koráig bele kell tömni a fejébe azokat az általános műveltséghez tartozó ismereteket, amelyeket úgy gondoljuk, hogy jó, ha minden magyar állampolgár tud. Éppen ezért van az, hogy gyakorlatilag kétszer kell megtanulnia csaknem minden magyar gyereknek a tananyag egy bizonyos részét; pontosabban azt mondanám, hogy kétszer tanulja, de ahogy látjuk, egyszer sem tanulja meg. Tehát a rendszer arra épül, hogy 14 éves korában bocsátja ki a gyerekeket az oktatásból. Ma már tudjuk, hogy nem ez a helyzet, tehát mindenképp már önmagában ez indokolná, hogy változtatásokra van szükség.

Azt is látjuk, hogy a magyar oktatási rendszer nagyon erősen szegregál. Azt gondolom, ezt nem lehet, és valószínűleg senki nem is akarja tagadni. Szegregál és diszkriminál. A romákat, a nem jó módban élőket, mondjuk ki, a szegényeket, és egyébként szegregálja és hátrányos helyzetbe hozza a kistelepüléseken élőket is.

Többször elhangzott ma már, de hát ezt sem lehet tagadni, hogy az induláskor meglévő különbségek a gyerekek között a magyar oktatási folyamat során nem csökkennek, hanem nőnek, és azt is tudjuk, hogy a magyar oktatási rendszerben az iskola döntő hatással van arra, hogy ki hova léphet tovább, milyen középiskolába kerül, milyen diplomát szerezhet, szerezhet-e egyáltalán diplomát, illetve hogy milyen életesélyei lesznek, mennyire lehet majd sikeres az életben. Azt is tudjuk, hogy a nálunk jobban teljesítő országokban, például a skandináv országokban ez nem így van; ott az iskolának gyakorlatilag elenyésző hatása van arra, hogy a gyerekeknek a későbbiekben milyen esélyeik lesznek.

Azt is szeretném azért elmondani - mert itt az előző négy évet sokan vádolták azzal, hogy ezt a helyzetet mi állítottuk elő -, hogy nyilvánvalóan és természetesen ezek a problémák nem most keletkeztek. Tudjuk, hogy a rendszer korábban sem úgy épült föl, hogy a gyerekek életkori sajátosságainak megfelelő módszertannal és megfelelő tartalommal tanították volna a diákokat, hanem úgy, hogy mindig fölülről érkeztek az igények, mindig egy fölsőbb intézmény elvárásainak kellett megfelelni; a középiskolák az egyetemhez próbáltak igazodni, az általános iskolák a középiskolákhoz próbáltak igazodni. Ez egy indokolatlan és nagyon korai versenyhelyzetbe kényszerítette a gyerekeket ahelyett, hogy megtanítottuk volna őket írni és olvasni.

Azt is tudjuk, hogy a lexikális tudásnak az értelmetlenül nagy mennyisége jellemzi a magyar oktatási rendszert. Csak arra szeretném fölhívni a konzervatív képviselőtársaim figyelmét, hogy Karácsony Sándor az 1920-as években nagyon hasonlóan írta le azokat a problémákat, amelyeket most mi is itt önök elé tárunk, és amelyeket nem nagyon akarnak tudomásul venni.

Egy példát mondanék. Ma például egy harmadikos gyereknek az általános iskolai 3. osztályban nem azt kell megtanulnia a vizek élővilágával kapcsolatban, hogy a vizekben vannak halak, meg hogy ott van nád meg sás meg esetleg csiga meg kagyló, hanem meg kell neki tanulnia, hogy a vízparton enyves égerfa él, és kúpos bíborcsigát kell neki tudni felismerni. Azt gondolom, ez nem olyan ismeret, amit egy kilencéves gyereknek elengedhetetlenül tudnia kell ahhoz, hogy az életben sikeres legyen, viszont elvehetünk tőle nagyon sok időt és kedvet attól, hogy értelmes gondolkodásra fordítsa az idejét, és például megtanuljon valóban tanulni.

Ilyen körülmények között nem is igen lehet a gyerekek életkori sajátosságának megfelelő módszertant alkalmazni, tehát a pedagógusok is szenvednek ettől a rendszertől. Én nem kevés olyan pedagógussal találkoztam, aki ugyanúgy nem szereti ezt a fajta, a gyerekek fejébe adatokat tömő rendszert, mint ahogy mi sem szeretjük.

A közoktatási reform megkezdődött, hiszen fölismertük azt, hogy ezek a hibák benne vannak a rendszerben, és azok a javaslatok, amelyeket most tárgyalunk, amelyekről majd szó lesz a részletes vitában is, ezeket a reformokat viszik tovább. Az értelmes tudás megszerzését, az esélyegyenlőség javítását, illetve az oktatási folyamat átszervezését úgy, hogy az oktatás minősége jobb legyen, és gazdaságosabb legyen a folyamat maga.

Az értelmes tudás megszerzéséről már beszéltem. Azt gondoljuk egyébként, hogy valószínűleg nem a körmös a megfelelő módszer arra, hogy a gyerekek többet tudjanak, hanem mondjuk, az, hogy az alapkészségekre több időt fordítunk. Azért gondoljuk ezt így, mert azokban az országokban, ahol kiemelkedően jól teljesítenek az iskolások, a tanulók és az iskolák, nem négy év áll az alapkészségek elsajátítására rendelkezésre, hanem hat; Finnországban például, amely a legjobban teljesít a nemzetközi felmérések szerint. Ez a csomag most azt mozdítja elő, az irányba tereli a rendszert, hogy az 5. és a 6. osztályban minél kevesebb legyen a szakrendszerű képzés, és minél több legyen az alapkészségek elsajátítására fordított idő. Jónak tartjuk ezt a változtatást.

Az esélyegyenlőség elősegítése több szempontból megkezdődött szintén az elmúlt négy évben; például a roma gyerekeknek az "Utolsó padból" program, a tehetséges, de szegény fiataloknak az Útravaló-programok és számos más intézkedés. Itt most azokat az intézkedéseket látjuk, amelyek a kistelepülésen élők hátrányait próbálják csökkenteni.

Hadd mondjam itt azt el - mert az SZDSZ-t nagyon sokszor éri az a vád, hogy körbejárja az ország kistelepüléseit, és ahány kisiskolát talál, azt azonnal mind megpróbálná lelakatolni és bezárni -, soha nem mondtuk azt, hogy a kistelepülések iskoláit be kell zárni. Azt mondtuk, két oka lehet annak, hogy iskolát kell bezárni. Az egyik: ha nincs benne gyerek. Azt gondolom, épelméjű ember ezt nagyon nem vitatja.

(12.40)

A másik ok az, hogyha a gyereket hátrányba hozza saját iskolája, mert nem tudnak neki olyan minőségű oktatást biztosítani, mint egy másik iskolában.

Azt, hogy a kistelepüléseken az iskola mint intézmény, mint közösségi tér, mint közösségszervező erő nagyon fontos, azt mi is tudjuk és elismerjük, és ezért támogatjuk ennek a csomagnak azt a pontját, amelyik úgy próbálja megtartani a kistelepülésen az iskolákat minél tovább, hogy ha máshogy nem megy, mert mondjuk, már nem tud első osztályt indítani, mert nincs annyi gyerek, akkor például társintézményként működhessen, és egy másik iskola tagintézményeként 4 vagy 6 osztályt még tudjon indítani.

Az esélyegyenlőséghez tartozik, az esélyegyenlőség megteremtéséhez tartozik az a része a törvénymódosítási javaslatoknak, amely a világ-nyelv programot, a megkezdett világ-nyelv programot bővíti ki. Ebben az előkészítő évben, ami a középiskolai tanulmányokat előzheti meg - eddig, a mostani rendelkezések szerint előzheti meg -, az előkészítő évben nemcsak nyelvet tanulnak intenzíven a gyerekek, az erre egyébként legfogékonyabb korban, hanem digitális írásbeliséget is, és egyébként kommunikációs készséget is. Azokat a képességeket, készségeket fejlesztik tehát ebben az évben, amelyek a XXI. századi tudásnak az alapelemei. Ez a világ-nyelv program nagyon sikeres volt, sok száz iskola kapcsolódott hozzá; egy baj volt vele eddig, hogy nem állt mindenkinek rendelkezésére az a lehetőség, hogy ebben részt vehessen. Ez a mostani javaslat ezt teszi majd lehetővé azzal, hogy alanyi joggá teszi, miszerint mindenki igényelhesse azt, hogy ilyen felkészítő éven tanulhasson.

Egy másik eleme a mostani csomagnak az, amit sokan úgy éreznek valami furcsa oknál fogva, hogy az angol nyelvet kötelezővé teszi. Nos, nem az angol nyelv tanulását teszi kötelezővé, hogyha jobban elolvassák ezt a törvénytervezetet, hanem az angol nyelv tanítását teszi kötelezővé. Ami viszont azért nagyon fontos, mert lehet szeretni vagy nem szeretni azt a helyzetet, ami a világban kialakult, azt mondhatjuk mindenesetre, hogy az angol egy olyan közvetítő nyelve a XXI. századnak és a XX. század második felének, egy olyan lingua francája, ami nélkül gyakorlatilag mozdulni sem lehet, ami nélkül az emberek életesélyei igenis romlanak, ami gazdasági tőkének számít. És hogyha megfosztunk attól bárkit, hogy ő választhassa azt a lehetőséget, hogy ő angolul tanuljon a középiskolában vagy az általános iskolában, hogyha megfosztunk ettől a lehetőségtől bárkit, akkor őt hátrányos helyzetbe hozzuk a további lehetőségek, érvényesülés szempontjából.

Fontos azonban az is, hogy ez a törvénymódosítási javaslat nem teszi kötelezővé, az itt elhangzott olvasatokkal ellentétben nem teszi kötelezővé, hogy a tanulók föltétlenül angolt tanuljanak. Csak lehetőséget nyújt nekik, és az iskolákat kötelezi arra, hogy lehetőséget biztosítsanak a gyerekeknek erre. Természetesen nyelvészként a nyelvi sokszínűség támogatója vagyok, és tudom azt is, hogy a nyelvi emberi jogokkal szöges ellentétben állna az, hogyha mondjuk, idegen nyelvként akár angolt, akár németet, akár oroszt, akár szuahélit bevezetnének kötelező oktatásként. Természetesen ezt nem lehet, de a törvény nem is erről szól, annak ellenére, hogy sokan így értelmezték, ma is és a bizottságban is.

Ami az óraszámemelést illeti, azt gondolom, annak ellenére, hogy sokan mondták, rejtett, burkolt meg eltitkolt óraszámemelés, szó nincs a törvényben arról, hogy ez el lenne titkolva, hiszen akkor nem lenne ott az a táblázat, ahol benne van, hogy mennyire akarja, milyen óraszámról milyen óraszámra akarja a kormány emelni a közoktatásban dolgozók óraszámát, a pedagógusok óraszámát. Ezzel kapcsolatban én azt szeretném elmondani, hogy jobbnak tartanánk egy olyan rendszert 2006-ban, tehát ebben az átmeneti évben, ami előttünk áll, ami nem ezt a kicsit bizonytalan és talán visszaélésekre alkalmas állapotot hozná be, mert most lehet, hogy mondjuk, az iskola igazgatója elrendelheti bizonyos kollégáknak azt, hogy négy órát tartsanak gyakorlatilag ingyen, míg más kollégáknak nem kell órát tartaniuk. Ezért egy törvénymódosító javaslatot is fogunk benyújtani ennek elérése érdekében, de ezzel együtt azzal viszont egyetértünk, hogy 2007-től két tanórán kívüli órával, illetve két tanórai órával több legyen a pedagógusok óraszáma. Nem azért, mert szeretjük nyúzni a pedagógusokat, hanem azért, mert úgy gondoljuk, hogy ha ezt a Fidesz is megtette, akkor talán nem esik nagyon nekünk - tudom, hogy botor módon gondoltuk ezt -, hogyha ezt mi megtesszük. Másrészt viszont azért, mert úgy gondoljuk, hogy a költségvetési egyensúly helyreállítása pillanatnyilag megér annyit, hogy egy-egy pedagógus most két, majd aztán négy tanórán kívüli órával többet tanítson. (Közbeszólás: Ne a pedagógusokra terheljék az államháztartás hiányát!)

Hadd mondjam még egyébként azt el, hogy a pedagógusok olyan mértékű béremelést soha nem kaptak, mint az előző ciklusban. Az a bizonyos béremelés, ami a megelőző, az azt megelőző ciklusban, tehát a Fidesz-kormány alatt az óraszámemelést követte, messze nem volt olyan mértékű, mint amit az előző ciklusban kaptak a pedagógusok.

Ami a felsőoktatási törvénymódosítási javaslatokat illeti, itt a kiinduló állapot nem kevésbé rossz, mint ami a közoktatásban volt. Az utóbbi 16 év alatt négy-ötszörösére nőtt a hallgatók létszáma a felsőoktatásban. (Kuncze Gábor az ellenzéki oldalon ülőkkel beszélget.) Az egyetemek, a felsőoktatási intézmények, a karok és a szakok száma proliferálódott, túlképzés van, tudjuk, hogy nagy a diplomás-munkanélküliség. Egyébként azokat, akik most diplomás munkanélküliek... Én azt kérem a frakcióvezető úrtól, hogy most ne beszélgessen az ellenzéki képviselő urakkal, mert nekik mondom azt, amit mondok (Taps és derültség az ellenzéki padsorokban.), akkor is, ha tudom, hogy provokálták, és nem ő kezdte. Hadd folytassam! Azért fontos, hogy hallják, amit mondok, mert amikor arra hivatkoznak, hogy most diplomásokból túlképzés van, akkor elfelejtik mindig, hogy azokat a diplomásokat, akik most nem találnak munkát, az a kiszélesített felvételi rendszer engedte be a felsőoktatásba, amit önök vezettek be, ezekre időnként nem árt, hogyha emlékeztetünk.

A módszerek, a felsőoktatásban alkalmazott oktatási módszerek, a diplomák és a felsőoktatás szerkezete egyszerűen nem felel meg annak, hogy tömegképzéssé vált a magyar felsőoktatás, elitképzésből tömegképzéssé vált. Éppen ezért nagyon fontos volt, hogy itt is elinduljanak azok a reformok, amelyek elindultak. (Közbeszólás: Tandíj!) Beszélek azonnal a tandíjról is. Azt azonban nagyon fontosnak tartom még elmondani, hogy a bolognai rendszer megteremti azokat a lehetőségeket, hogy a piacgazdasághoz igazítsák az egyetemek maguk, nem a kormány, nem a parlament, hanem maguk az egyetemek és a Magyar Akkreditációs Bizottság, együttműködve egymással, hogy ez a két szereplő - az egyetemek és az Akkreditációs Bizottság - lehetővé tegye a diákok számára azt, hogy piacképes diplomát kapjanak. Tehát hogy ne csak olyan diplomákat fogadjunk el, akkreditálhassunk, amelyeket harminc éve is lehetett, hanem legyenek új diplomák, hogy fogadjuk el azt, hogy az alapképzés hároméves, és ne próbáljunk öt évet belenyomorítani ebbe a három évbe, fogadjuk el azt, hogy megváltozott a szerkezet, és fogadjuk el azt, hogy sokkal több hallgatót, és nem csak kiválóakat kell tanítanunk. Ez is fontos.

Nagyon fontos volt a gazdasági reform megkezdése, és ennek kapcsán szeretném elmondani, hogy a gazdasági tanács autonómiájának növelése éppen ezért kiemelkedő jelentőségű. Sokan ijesztgettek itt azzal, hogy a gazdasági tanács majd fogja magát, és eladja az egyetem épületeit, anélkül, hogy erről az egyetem értesülne. Azt önmagában nem értem, hogy valakinek egy egyetemi épületről, egy székházról miért pont az eladás jut eszébe azonnal... (Közbeszólások: Mert ez van a törvényben. Benne van a törvényben.). Azt mondják itt képviselőtársaim, hogy ez van a törvényben. Azt kérem, hogy olvassák el még egyszer a törvényt, és azt értő olvasással próbálják meg, ne ezzel a mechanikus olvasással, amivel olvasni szoktak. (Taps a kormányzó pártok padsoraiban. - Babák Mihály: Magyarul lehülyézett bennünket.) Tehát a gazdasági tanácsban benne van a rektor, és egyébként többségben vannak a gazdasági tanácsban a szenátus által, tehát az egyetem által delegált tagok. Nagyon rossz szenátus az, amelyik olyan tagokat delegál egy gazdasági tanácsba, amelyik aztán majd a szenátus tudta nélkül eladja az egyetem épületeit. (Zaj, beszélgetés.)

Egyébként pedig, ami az egyetemi autonómiát illeti, itt egy központ, a Kincstári Vagyoni Igazgatóság jogosítványai kerülnek le az egyetemekhez. Tehát azt gondolom, az egyetemi autonómiát nemhogy sértené, hanem kifejezetten bővíti ez az intézkedés.

(12.50)

És akkor tandíj, többszörös kívánságra. Sokszor elhangzott a vitában, hogy nem lesz ingyenes a felsőoktatás. Én tandíjnak nevezem; nem nevezem másképp, mert semmi értelme. Azt gondolom, akkor sincs vele semmi baj, ha tandíjnak nevezzük. A liberális párt soha nem volt tandíjellenes. (Dr. Pósán László: Tudjuk!) Ennek örülök, mert az a vád ért, mintha én valamikor azt mondtam volna, ráadásul egyenesen a kamerába nézve - egyébként nem volt ott kamera, csak rádió, ahol ez elhangzott, de tényleg mondtam olyat -, hogy nem tervezzük tandíj bevezetését. Azt viszont nem mondtam, hogy tandíj nem lesz. (Derültség az ellenzéki oldalon. - Taps a kormánypárti oldalon.) És ez nem szófacsarás.

Mielőtt abból indulnának ki ellenzéki képviselőtársaim, hogy fideszes retorikát alkalmazok, szeretném elmondani, az a mondat, hogy nem tervezzük, tényleg azt jelentette, hogy nem tervezzük - nem terveztük. Csak most előállt egy olyan helyzet, ami nemcsak a felsőoktatást érinti, hanem sok mást is, és amiben mi - önökkel ellentétben - megpróbálunk felelős politikusként viselkedni. (Zaj az ellenzéki oldalon.)

Elnök úr, kérhetem, hogy az olvasás mellett legyen segítségemre azzal, hogy nekem biztosítja a szót?

Forrás: parlament.hu