DR. SEMJÉN ZSOLT (KDNP): Köszönöm a szót, elnök asszony. Egy évszázada, 1906. december 13-án született a Szabolcs megyei Polgáron Barankovics István. Illő és kötelességünk is megemlékezni róla, aki közös elődünk az országgyűlési képviselői (Folyamatos zaj. - Az elnök csenget.) megbízatásban. A centenárium alkalmával emlékezzünk rá e falak között, ahol ő maga is heroikus küzdelmét vívta a magyar demokráciáért.

(14.00)

A két háború közötti korszak társadalmi berendezkedését keresztény erkölcsi alapról bíráló szervezetek, mozgalmak és szerkesztőségek szívesen látott alakja, idővel vezetője lett. Már 22 évesen az Országos Magyar Katolikus Főiskolai diákszövetség főtitkárának választották, és utat talált a Bartha Miklós Társasághoz is. A társaságból kinőtt Wesselényi Reformklubnak már 1929-ben nagy célja a földreform volt.

Megtalálta azt a kört, amelyben otthon lehetett, amely szellemileg inspirálta, és amely a politikai cselekvésre is teret nyitott: előbb a Prohászka Ottokár Társaság, aztán a Deák Ferenc Társaság. Ady Endre, Szabó Dezső és Szekfű Gyula életműve jelentette az iránymutatást, alakította gondolkodását, és természetesen mindenekelőtt az anyaszentegyház szociális tanítása, illetve ennek hazai szószólói, Giesswein Sándor és Prohászka Ottokár püspök.

Mind többet jelentkezett publicistaként is. A Korunk Szava, Az Ország Útján, a Kis Újság s aztán a Magyar Nemzet, amelynek 1943 májusától a náci megszállásig, a lap első betiltásáig a felelős szerkesztője volt. Ő fordította le - emlékezetes előszót írva hozzá - (Zaj. - Az elnök csenget.) 1943-ban a korszakos, ám a nácik és kommunisták által gyűlölt gondolkodó, Wilhelm Röpke híres-nevezetes művét: A harmadik utat.

Az egyre komorabb '40-es években részt vett a Szekfű Gyula vezette Magyar Történelmi Emlékbizottságban, tollal, szóval, utóbb a Magyar Nemzet élén, szerkesztői kvalitásával harcolt a nácizmus ellen. Hatvankét esztendeje, 1944 októberében legbátrabb társaival megalapították a Demokrata Néppártot, pártunkat.

A náci újpogányság után a bolsevik újpogányság ellen kellett védekezni. Barankovics István 1945-től a Demokrata Néppárt főtitkáraként, annak tényleges vezetőjeként folytatta politikai szerepvállalását. Sikerét mindennél ékesebben bizonyítja, hogy az 1947. augusztusi választásokat pártunk megnyerte volna, ha a kommunisták nem követnek el százezres nagyságrendben választási csalást. (Számos ellenzéki képviselő érkezik a terembe.)

Az úgynevezett kékcédulás választás után a harc mind nyilvánvalóbban a puszta létezésért folyt, a kereszténydemokrata párt és a kereszténydemokrata politikusok személyes létezéséért. Barankovics István kitartott, ameddig kitarthatott. 1949 februárjában, a Mindszenty-per árnyékában immár nyilvánvalóvá vált: nincs tovább. Annál is inkább, mert maga Rákosi Mátyás szólította föl pártjának feloszlatására, egyben annak kimondására, hogy a Demokrata Néppárt antidemokratikus és népellenes politikát folytatott.

Barankovics a jellemzően kommunista hazugsághoz nem asszisztált. Rákosi figyelmeztetésére, hogy: "Nincs tisztában a helyzetével!", így válaszolt: "Tudom, hogy csak a lét és a becsület között van választásom, de a becsületet választom." És mielőtt elindult volna az emigrációba, ezt írja naplójába: "Emigrációba nem megy az ember, hanem kényszerül." De pártját soha nem oszlatta fel, hanem - gondolva a jövőre - csak felfüggesztette annak működését.

Egy szál aktatáskával távozott a zöldhatáron át. A nyomorba, a bizonytalanságba ment. Nem tehetett másként, nem akart még egy koncepciós per vádlottjaként sem asszisztálni a magyar demokrácia szétveréséhez. Negyvenkét éves volt ekkor, s életének hátralévő 26 évében folytatta az ifjúságától fogva meghatározó elméleti-elemző munkát. Nem az emigráció szervezését tekintette fő feladatának, hanem a szellemi iránymutatást: előadásokat tartott, tanulmányokat ír.

Barankovics István centenáriumán, az ő emlékének adózva gondoljunk egy percre arra a nagy magyar nemzedékre, amelyik a keresztényszociális tanítás szellemi fegyverzetébe öltözött, s amelyik az európai fejlődés élvonalába vezette volna Magyarországot - miként Európa szerencsésebb felén Adenauer, Schumann, De Gasperi meg is tette -, ha hagyják. Ha hagyták volna azok, akik előbb Hitlernek, aztán Sztálinnak segítettek kifosztani Magyarországot, akik vagy letértek az erkölcsi alapú politizálásról, vagy elvből tagadták magát az erkölcsi alapot, s akiknek így egyetlen szempontjuk maradt: a saját hasznuk. Az ilyen emberek szemében szálka ma is és mindenkor Barankovics István, a tiszta jellemű, nagy magyar politikus, aki a nemzeti és nemzetközi szocializmus helyett a keresztényszocializmusra, a liberális demokrácia helyett a kereszténydemokráciára próbálta vezetni népét, hazáját.

Isten nyugtassa Barankovics Istvánt (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az időkeret leteltét.), aki immár 2001 decembere óta a polgári kormány áldozatvállalásából hazatért a New York-i szegénytemetőből, és immár a Kerepesi úti Nemzeti Sírkertben lelte meg végső nyughelyét, egykori frakciótársa...

Forrás: parlament.hu