DR. SZABÓ ÉVA (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Országgyűlési Biztos Úr! Nyolcórás vita után elég nehéz eredeti és újszerű gondolatokat megfogalmazni, de úgy gondolom, hogy egyeseknek a megerősítése, esetleg másként és más módon való megvilágítása talán így a nap végén sem haszontalan.

A nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosának a 2006. évi tevékenységéről szóló beszámolója rendelkezik mindazon ismérvvel, amivel egy jó beszámolónak rendelkeznie kell. Közérthető és ugyanakkor szakmailag megalapozott információt nyújt az elmúlt időszak eseményeiről, azokat szűkebb és tágabb jogi és társadalompolitikai összefüggésekbe ágyazva ad helyzetképet a hazai viszonyokról. Ha nem politikusként kellene értékelnem, azt mondanám, hogy rendkívül izgalmas, érdekfeszítő olvasmánnyal van dolgunk, amelynek tényleírásai, problémafelvetései elgondolkodtatnak és gondolatokat ébresztenek. A beszámolóban rendkívül figyelemre méltónak tartom a kisebbségi önkormányzati választások tapasztalatait összefoglaló fejezetet, amelyben a biztos úr a jogalkotók és jogalkalmazók számára megfontolásra érdemes javaslatokat fogalmazott meg.

Az elmúlt évi beszámoló számos elemében ismertette és értékelte az általános antidiszkriminációs törvény hatásait és a 2005. évben megalakult Egyenlő Bánásmód Hatósággal való együttműködés szükségességét, a hatáskörök összehangolásának igényét. Pettkó András képviselő úr már utalt a két szervezet előtt indult eljárások arányának megváltozására. Ennek okaival, bár terveztem, de már nem kívánok foglalkozni. A magam részéről nem annyira a párhuzamos hatáskörökkel van a legnagyobb probléma, hanem azzal, hogy még ha össze is adjuk a két szervezet által lefolytatott vizsgálatok számát, azok minden bizonnyal a jéghegy csúcsát jelentik a ténylegesen elszenvedett hátrányokhoz képest.

A diszkriminációval szembeni fellépés különböző eszközei a beszámoló szerint is a jó szakmai együttműködésnek köszönhetően kiegészíthetik egymást. Az együttműködés további területe lehetne, ha a nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosa és hivatali szervezete, valamint az Egyenlő Bánásmód Hatóság nemcsak a jogsértések kivizsgálásában, a diszkrimináció következményeinek felszámolásában tudnának hatékonyan együttműködni, hanem a hátrányos megkülönböztetés megelőzésében és az előítéletek oldásában, a tudatos antidiszkriminációs magatartásformák megismertetésében.

Az Eurobarométer tavalyi felmérése szerint az uniós tagállamok polgárainak csak 32 százaléka ismeri jogait, ha diszkrimináció éri. Magyarországon ez 31 százalék, de például Finnországban 65 százalék. Különösen fontosnak tartom, és szeretném hangsúlyozni, hogy a békés társadalmi együttélés érdekében nemcsak a kisebbségeknek kell segítséget nyújtani a jogaik érvényesítéséhez, a jogsértések orvoslásához, hanem a többségi társadalomnak is a jogsértés elkerüléséhez. Ha megkérdeznénk a társadalom különféle szereplőit, természetesen azokon kívül, akik e kérdésekkel hivatásszerűen foglalkoznak, hogy mit jelent a hátrányos megkülönböztetés tilalma, milyen magatartásformákkal lehet diszkriminálni, vagy mikor valósul meg a ma már oly sokszor elhangzott szegregáció, nagy valószínűséggel a többség nem tudna rá precíz választ adni, így tehát a tudatos jogkövetéssel mint preventív tényezővel nem számolhatunk.

Szembetűnő az ombudsmani statisztikában is, hogy például a kezdeményezések közel felében az érintett vizsgált szervezet nem fogadja el az alkotmányos visszásság megszüntetésére vonatkozó javaslatot. Az Egyenlő Bánásmód Hatóság jogsértést megállapító döntéseinek jelentős részénél is az a tapasztalat, hogy kérik az eljárás alá vont szervezetek a határozat bírósági felülvizsgálatát. Ez jelzi egyebek mellett azt is, hogy a vizsgált szervezetek nem azonosulnak a jogsértést megállapító döntéssel, nem fogadják el a diszkrimináció bélyegét.

Mivel a panaszosok jelentős többsége a cigány kisebbséghez tartozik, és egyébként is ők alkotják a legnagyobb számú kisebbséget, talán nem sértő, ha szűkítve az ombudsmani feladatkört, ugyanakkor pedig hatáskörén túlmutatóan megfogalmazok vagy inkább megerősítek egy ma is már többször érintett gondolatsort. A cigány kisebbség helyzetének kezelése egy rendkívül összetett, széles körű problémahalmazból álló - kirekesztettség, leszakadás, szegénység, munkanélküliség, képzetlenség, antiszocializálódás s a többi -, sok-sok éve megoldásra váró és évről évre súlyosbodó társadalmi jelenség.

A megoldás keresése időnként erőteljesebben előtérbe kerül a politikában, majd stagnál. Előfordul, hogy a pénzforrás hiányára hivatkozva napoljuk a feladatot. Pedig nem minden a pénzhiány kérdése. Sok esetben a rendelkezésre álló pénzforrás nem eléggé koncentrált és társadalmi szinten nem eléggé összehangolt felhasználása miatt nem érnek el tartós eredményt, nem váltják ki a kívánt társadalmi hatást a nagyon jó kezdeményezések, a különféle romaprogramok. Addig, amíg ezek nem épülnek rendszerbe, lokálisan és időlegesen jelenthetnek átmeneti sikereket, de ez csak a probléma foltozgatása marad.

Természetesen jó lenne, ha minden család normális lakáskörülményekkel rendelkezne, ha még több szociális bérlakás épülhetne, de rögtön felmerül a kérdés, hogyan lehetne elérni ezek értékmegőrzését. Igen, jó lenne, ha lenne még több munkahely, ugyanakkor miért nincs elég munkaerő betanított munkára egy vadonatúj, európai körülmények között működő üzemcsarnokban egy olyan településen, ahol 17 százalékos a munkanélküliség? Vagy miért vándorol a gyermekvédelmi támogatás az első italboltba? Sorolhatnám még az ellentmondások sokaságát. Tudom, szélsőséges példákat említettem, és nem is szeretnék általánosítani, de ezek is létező problémák, amelyek egy társadalmi szinten összehangolt intézkedési rendszert igényelnek, mondhatnám: égetően követelnek.

Véleményem szerint egy alapos tudatformálásra lenne szükség. A társadalmi közgondolkodásban is szükség van egy váltásra a kisebbségek megítélése terén, de a kisebbség tudatformálása ugyanolyan fontos feladat. Ahhoz azonban, hogy megfelelő eszközökkel, módszerekkel tudjuk ezt megvalósítani, elkerülhetetlennek tűnik, hogy megismerjük az etnikai közösségek belső önszabályozó rendszerét, mert léteznek ilyenek. Tudjuk-e például, hogy mit jelent a Romani Krisz intézménye? Ez egy belső szokásjogon alapuló, konfliktusmegoldó, kvázi igazságszolgáltatási fórum az oláh cigányság körében. Más cigány közösségekben ettől merőben eltérő intézmények szolgálnak a viták rendezésére.

Megítélésem szerint a többségi társadalom akkor jár el helyesen, ha tudatosan törekszik ezeknek a belső etikai kódexeknek a megismerésére, mert akkor van esély arra, hogy a leghatékonyabb eszközökkel kezeljük a problémát. Ezeknek a szokásjogoknak a megismerésében és megismertetésében is lehetne különös szerepe az etnikai kisebbségi ombudsman intézményének, hisz velük szemben a védelmi szerepükből adódóan nincsenek előítéleteik a cigányságnak. Hisz bármilyen furcsán hangzik is, de az előítéletek kölcsönösen léteznek. A széles körű összefogásban azonban a társadalom minden szereplőjének megvan a maga felelőssége, nemcsak a kormánynak, a mindenkori kormánynak, az egyszerű állampolgártól a törvényhozásig, az állami, gazdasági és civil szférának egyaránt.

Az Európai Bizottság döntése alapján a 2007. év az esélyegyenlőség éve, a magyarországi programok középpontjában a diszkrimináció elleni tudatos fellépés erősítése áll. Ennek jegyében azonban a 2007-es év munkáját is úgy kell tervezni, folytatni, és olyan intézkedéseket kell hozni, amelyek hatása túlmutat az esélyegyenlőség évén.

(17.30)

Tudom, hogy Kaltenbach Jenő biztos úr is ennek szellemében végezte az előző évben és az elmúlt 12 évben korszakos jelentőségű tevékenységét. Fáradozása, elhivatottsága tiszteletre, teljesítménye mind szakmailag, mind emberileg rendkívül elismerésre méltó. Azt hiszem, valamennyiünk nevében szólok én is, amikor megköszönöm munkáját.

Köszönöm a figyelmüket. (Taps a kormánypárti oldalon.)

Forrás: parlament.hu