GUSZTOS PÉTER, az SZDSZ képviselőcsoportja részéről: Köszönöm szépen a szót. Tisztelt Elnök Úr! Házelnök Asszony! Miniszter Úr! Képviselőtársaim! Ha valaki, mondjuk, parlamenti gyakornokként, a politika és a parlament működése iránt érdeklődő fiatal emberként nyomon követte ennek az országgyűlési határozati javaslatnak a vitáját a bizottsági vitáktól a plenáris vitáig, a plenáris vita ezen szakaszáig, már érdekes dolgokat figyelhetett meg. Én például az emberi jogi bizottság nem egészen másfél héttel ezelőtti ülésén egy egészen másik Farkas Flóriánt láttam és hallottam, és egészen más dolgokat hallottam Farkas Flóriántól abban a néhány mondatban, amit a bizottsági ülésen elmondott erről a javaslatról. Úgy emlékszem, hogy nem volt olyan nagyon-nagyon vehemens vita az emberi jogi bizottság ülésén erről a stratégiai programról. Sok kritika elhangzott abból, amit képviselő úr itt most elmondott, de valahogy a hangszerelés olyan bizottsági volt. Nyugodtabb volt egy picikét, konstruktívabb volt, és a lényeg arról szólt, hogy itt van egy országgyűlési határozati javaslat, amit az ellenzék is tud támogatni, mert a benne megfogalmazott célokkal egyetért.
Itt volt egy hosszú felsorolás, aminek külön-külön minden egyes elemével természetesen egyet lehet érteni, hiszen ki ne látná azt az ellentmondást, ami aközött feszül, hogy milyen strukturális változások vannak most az egészségügyben és a között az igény között, hogy jó lenne, bizony jó lenne, ha az egészségügy szakdolgozói között is meg tudnának jelenni nagyobb számban roma származású emberek. Természetesen ez az ellentmondás létezik, de ez egy országgyűlési határozat formájában beterjesztett tízéves stratégiai terv, aminek egyébként természetesen, köztünk szólva számos olyan pontja van, ami valószínűleg nem fér bele egy évtizedbe. Hiszen olyan társadalmi problémákról van szó, amelyek hosszú évtizedek alatt halmozódtak föl, amelyek megoldása a legjobb szándékú kormányzat, a legjobb szándékú parlament, a legjobb szándékú jogalkotás és a legszebb törvények, országgyűlési határozatok megfogalmazásával sem oldható meg egy-két év alatt. Sőt, olyan problémákról is beszélünk, amelyekhez bizony generációkon keresztül, generációváltásokon keresztül lehet csak eljutni, mármint a problémák megoldásáig, a problémák felszámolásáig.
Ha van társadalmi csoport Magyarországon, amely egyértelműen most már majdnem két évtizede a rendszerváltás egyik, ha nem az első számú vesztesének tekinthető, az a hazai cigányság. Az a gazdasági szerkezetváltás, amit a rendszerváltás elhozott magával, talán legnagyobb mértékben ezt a társadalmi csoportot sújtotta. Ha egy picikét a saját választókerületembe tekintek, és Salgótarjánt nézem, felidézhetem azt, hogy a rendszerváltás előtt az ott élő meglehetősen nagy számú cigányságnak a bányákban, a gyárakban állása volt és dolgozott is, és ennek a - most itt a mi szempontunkból mindegy, hogy milyen okok miatt összeomlott - nehézipari struktúrának az átalakulása gyakorlatilag majdnem húsz éve megoldhatatlan problémát jelent ebben a térségben; egy olyan megoldhatatlan problémát, amely különösen nagy mértékben sújtja az ott élő cigányságot. Hiszen egy olyan strukturális munkanélküliségről van szó, amely egyrészről strukturális azért, mert nem jelent meg, nem tudott még megjelenni, Salgótarjánhoz hasonlóan Magyarország sok más hátrányos helyzetű térségében nem tudott még megjelenni az az új gazdasági struktúra, ami fel tudná venni ezt a munkaerőt. Másrészt pedig strukturális ez a munkanélküliség azért is, mert természetesen nincsen meg az a képzettsége ezeknek az embereknek, amivel el tudnának, biztosan el tudnának helyezkedni a munkaerőpiacon.
Ha van olyan társadalmi csoport Magyarországon, amelyet az alacsony iskolázottság, a rettenetes szociális, beleértve lakhatási körülmények, az iskolai hátrányok, az iskolai szegregáció és a munkanélküliség ördögi köre bezárt volna, akkor ez a társadalmi csoport bizony a cigányság. Éppen ezért van arra szükség, hogy végre egy évtizedes vagy akár azon túlmutató távlatban megfogalmazott konkrét és komplex stratégia készüljön, amely ezt a társadalmi problémahalmazt a maga komplexitásában próbálja meg megközelíteni, mert minden eddigi kormánynak voltak jó szándékú, ígéretesnek indult és még egyik-másik esetben némi eredményt is felmutatni tudó programjai. Voltak ösztöndíjprogramok, van még most is. Voltak telepfelszámolási kísérletek, elindult egy antiszegregációs politika az oktatáspolitikában az előző ciklusban, alkottunk mi antidiszkriminációs törvényt. Nagyon sok mindent csináltunk, és nagyon sok mindent csináltak a különböző színezetű kormányok. Az, hogy nem sikerült megoldani ezt a problémahalmazt a maga egészében, amit, még egyszer mondom, az iskola, a lakhatás, szociális körülmények, foglalkoztatás egésze, a maga komplexitásában ez az egész problémakör jellemez, az nem a mindenkori kormányok jó- vagy rosszindulatán múlik valószínűleg, hanem többek között jelzi azt is, hogy itt mennyire mélyen gyökerező, milyen komoly társadalmi problémákról van szó.
Az előző kormányzati, parlamenti ciklusban jó példákat láthattunk arra, hogy mekkora jó szándék, és milyen jó szándékú és mennyire jó minőségű jogalkotási munka is milyen kevés eredményt tud elérni néhány év alatt. Az az antidiszkriminációs törvény, amit az előző parlamenti ciklusban elfogadtunk, amely többek között egy Egyenlő Bánásmód Hatóságot hozott létre, és amely lehetőséget ad például, csak egy példát mondok, a munkahelyi diszkrimináció elleni fellépésre a cigány származású magyar honfitársainknak, ez például egy nagyon helyes jogalkotási lépés volt. Én utólag is sajnálom, hogy az előző ciklusban önöknek nem sikerült támogatniuk ezt az antidiszkriminációs törvényt.
Mint ahogy azt is sajnálom, hogy amikor az előző parlamenti ciklusban a liberális oktatási miniszter törvényjavaslatokban, parlamenti beszédekben, újságcikkekben, különböző politikai akciókban számos alkalommal a szocialista oktatáspolitikusokkal együtt próbált meg fellépni az oktatásban rejlő, az oktatásban megbúvó és nemcsak megbúvó, hanem nagyon sok helyütt látványosan jelen lévő szegregáció ellen, nos ekkor a parlamentben létrehozott szegregációt vizsgáló bizottság addig tudott eljutni, hogy néhány ülést tartott, ahol a Fidesz által odadelegált képviselők a szegregáció definícióján vitatkoztak, ott tornáztak egy picit, ellehetetlenítve azt, hogy egyébként maga a bizottság érdemi munkát végezzen.
Nehéz lehet egy ilyen nagy frakcióban, ahol egyszerre van olyan képviselő, aki föláll és azt mondja, hogy igen, a szegregációt fel kell számolni, és igen, az tűrhetetlen, hogy a hátrányos helyzetű gyermekeket képző kisegítő iskolákban kétszer akkora a cigány gyermekek aránya, mint a cigányság aránya a magyar társadalomban; van ilyen képviselő is, meg van olyan képviselő is, aki a szegregáció létezését önmagában is vitatja, mondjuk, egy szakbizottsági ülésen. Nehéz lehet egységes álláspontot kialakítani. De örülök neki, hogy például ebben a vitában a Fidesz részéről olyan képviselő szólal meg, aki tudja, hogy létezik ma Magyarországon - nem is kicsit - az oktatásban a cigányságot sújtó szegregáció, és olyan képviselő szólalt meg, aki ezt nemcsak elismeri, hanem arról beszél, hogy ezt fel kell számolni.
(Az elnöki széket Harrach Péter, az Országgyűlés
alelnöke foglalja el.)
Örülnék neki, ha a képviselő úr majd a frakciójában a szegregáció létezésében, mondjuk úgy, szkeptikus képviselőtársait is meggyőzné ennek a társadalmi jelenségnek a létezéséről, mert bizony a konzervatív politikusok között sokszor látjuk ezt a jelenséget, hogy vannak olyan kellemetlen társadalmi tények, amelyekkel nem szeretnek szembenézni. Amikor a családon belüli erőszakról vitatkoztunk az előző ciklusban, akkor volt olyan képviselő, aki magának ennek a ténynek, ennek a társadalmi jelenségnek a létezését vitatta. Ugyanígy volt az oktatási szegregációval, vagy a kedvencem, ami itt, ebben a vitában is elhangzott, amikor az oktatási szegregáció ellen küzdőkkel szemben azt az érvet hozzák föl, hogy de ott van a Gandhi Gimnázium is, és az is szegregál, ami egy egészen alpárian ostoba érv, hiszen nem erről van szó. Nem ugyanarról a jelenségről beszélünk, nem ez az a társadalmi probléma, amit mi diszkriminációnak hívunk, és amiről mindenki, aki egy kicsit is ismeri ezt a kérdést, tudja, hogy az egyik legfontosabb gyökere annak, hogy miért van ilyen nagyon lehetetlenül nehéz helyzetben a hazai cigányság.
(19.30)
Hiszen mindaddig, amíg az oktatásban százával vannak a Magyar Köztársaságban 2007-ben szegregált, mondjuk ki, faji alapon elkülönítetten nevelt, oktatott iskolai osztályok, addig nagy kérdés, hogy miről beszélünk. Ha valaki nem képest azt megérteni, hogy azok a gyermekek, akik ilyen iskolákba kerülnek be, nyolc-kilenc-tíz éves korukra szedik össze azt a hátrányt, amit utána három-négy évtized megfeszített munkájával sem lesznek képesek ledolgozni az oktatásban, a foglalkoztatásban, a munkaerőpiacon, soha nem lesznek képesek utolérni azt a többséget, amely szegregálja őket. Ha valaki ezt a problémát nem érti, akkor ott nagyon nagy baj van, és nem kevesen vannak a Magyar Köztársaság Országgyűlésében, mondanám, akiket meg kell győzni arról, hogy ez a probléma 2007-ben Magyarországon létezik. Ha valaki kinyitja az újságokat, olvashatja a különböző perekről szóló újságcikkeket, a szegregációs próbapereket, és mondjuk el őszintén, hogy különböző, meglehetősen változatos politikai színezetű, vezetésű önkormányzatok követnek el a gyakorlatukban, az oktatásszervezési gyakorlatukban szegregációt.
Mint ahogy egyébként pedig a kisegítő iskolák kérdése is - még ebben hadd reagáljak Farkas Flóriánra -, tudjuk, hogy rendszerhiba, hiszen mindaddig, amíg, mondjuk, az önkormányzatok érdekeltek ebben egy magasabb normatívával, addig szeretik majd fenntartani azt a gyakorlatot, hogy viszonylag nagy létszámú kisegítő iskolákat tartsanak fenn, ahova természetesen a legkönnyebb számukra bezsúfolni nagy számban a településen élő cigányság gyermekeit. Ez óriási probléma.
Nagyon fontosnak tartom azt - majd erről később szeretnék még egy picit részletesebben beszélni, és itt megint egy ponton vitatkoznék az előttem szólóval -, hogy ez a stratégia folyamatosan, minden egyes alfejezetének a végén a mutatókról beszél. Természetesen Farkas Flóriánnak tökéletesen igaza van abban, hogy a legfontosabb dolgokat tudjuk: a magyarországi szociológia az elmúlt több évtizedben egészen elképesztő feltáró munkát végzett, akit ez érdekel, az tudja; tudja, hogy hol, hányan, hogyan, milyen körülmények között élnek, milyen a munkaerő-piaci helyzetük, milyen az oktatási helyzetük, mindent lehet tudni. Tehát egyetértek a képviselő úrral abban, hogy nem arra van szükség, hogy a nulláról elkezdjük felmérni azt, hogy mi is helyzet. Ugyanakkor a folyamatos mérés, a folyamatos ellenőrzése majd ennek a stratégiának, a meghatározott indikátorok, a meghatározott mutatók folyamatos nyomon követése, amihez újabb és újabb kutatások kellenek, viszont nagyon fontos. Ez többek között azért nagyon fontos, mert lehet, hogy ön kormánypárti képviselő lesz, én pedig ellenzéki képviselő leszek egy következő ciklusban, vagy marad ugyanez a felállás, de hogy kétévente, négyévente, hatévente meg tudjuk azt nézni, hogy a meghatározott mutatókban - most a különböző kormányok pártpolitikai színezetétől függetlenül - van-e előrelépés, van-e változás, objektíven, higgadtan, praktikusan, pragmatikusan, szakmai alapon meg lehessen nézni, hogy a foganatosított intézkedéseknek van-e társadalmi kimenete, mérhető-e az eredménye, ezért nagyon fontosak ezek az indikátorok, ezek a mutatók.
Azt nagyon fontosnak tartom, hogy minden egyes fejezetnek a végén konkrétan meg van nevezve az a nem egy esetben egy-másfél-két tucatnyi mutató, amihez két év múlva meg kell jelenniük az első számoknak, és négy év múlva is meg kell jelenniük a számoknak, és akkor majd tudunk arról vitatkozni, hogy az a változás, amit látunk, valódi változás-e, elegendő változás-e, milyen fajta politikával, milyen fajta jogalkotással, milyen fajta gazdaság- és szociálpolitikával lehetett volna más típusú, nagyobb eredményeket elérni ebben a dologban. Nagyon fontos lenne itt a higgadt, kevésbé átpolitizált vita.
Egy félperces-egyperces kitérőt hadd tegyek megint a szokott közös vesszőparipánkhoz: ez az intézmények bezárása. Nagyon jól hangzó felvetés az, hogy mit akar a kormány az oktatáspolitika területén, amikor nem tudom, hány általános iskolát zárnak be. Ilyenkor persze mindig elfelejti elmondani azt az ellenzék, hogy amikor fordított volt a felállás, akkor fideszes oktatási miniszterek - idézem - "egy szomorú folyamat természetes velejárójának" nevezték azt, hogy általános iskolákat zárnak be önkormányzatok. 1998 és 2002 között 10 százalékkal csökkent az általános iskolák száma Magyarországon. De nem is ez a lényeg a mi szempontunkból, hanem sokkal inkább az a lényeg, hogy ezeknél az intézménybezárásoknál nagyon sokszor - nem állítom, hogy minden egyes esetben, de nagyon sokszor - olyan intézmények szűnnek meg a legkisebb településeken, amelyek egyébként a szegregáció melegágyai voltak, hiszen az adott kistelepülés valamivel jobb egzisztenciális körülmények között élő polgárai már régen a környező kisvárosba vagy egy másik kistelepülésre viszik autóikkal a saját gyermekeiket, míg akik ott maradnak ezeknek a nagyon-nagyon nehéz helyzetű, hátrányos helyzetű kistelepüléseknek az oktatási intézményében, azok nagyon sokszor a helyben, a faluban élő legszegényebbek, nagyon sokszor a cigányok.
Amikor arról beszélünk, hogy ma is több tucat olyan oktatási intézmény van Magyarországon, ahol az első négy évfolyamon tanul egy csoportban harminc gyerek vagy összesen a nyolc évfolyamon nincsen az iskolában hatvan gyermek, és összevont osztályokban tanulnak különböző évfolyamok, akár három-négy évfolyam is egyben, akkor azért arról is beszélünk, hogy ez megint egy olyan probléma, ami különösen nagy arányban sújtja a magyarországi cigányságot. Ezért is fontos lenne például az oktatási intézményrendszer átalakulásáról is, változásáról is egy sokkal, de sokkal higgadtabb és politikai hisztériától kevésbé vezérelt hitvitát folytatni, mert nagyon sokszor olyan intézmények szűnnek meg, amelyek jó, hogy megszűnnek, mert az etnikai és az anyagi szegregációnak a melegágyai voltak. Még egyszer mondom, nem szeretném azt állítani, hogy minden olyan intézmény, amely megszűnt, ez volt, félreértés ne essék, csak arról beszélek, hogy ha objektíven nézzük és megpróbálunk erről higgadt fejjel beszélni, azt is látni kell, hogy ezek között az intézmények között volt nem egy ilyen is; ezzel is szembe kell néznünk.
Nagyon fontosnak tartom azt, hogy folytatódjon - ahogy az oktatáspolitikai fejezet ezt külön megemlíti és részletezi - az az antiszegregációs politika, ami az előző kormányzati ciklusban elindult. Nagyon fontos az, hogy ehhez a mindenkori költségvetés tegye hozzá adott esetben azokat az anyagi motivációs eszközöket, amelyek az önkormányzatokat ebbe az irányba mozdítják el, de azt is nagyon fontosnak tartom, hogy képesek legyünk arra - a különböző párthovatartozást félretéve -, hogy valamennyi önkormányzatot egyforma mércével mérjük. Mert mondjuk, engem liberális politikusként egyáltalán nem érdekel, hogy egy szocialista polgármester, egy liberális polgármester vagy éppen egy fideszes polgármester az, akinek a településén szegregált oktatás folyik. Nem tudom elfogadni, hogy szegregált oktatás folyik, akkor sem, ha ez egy kormánypárti vezetésű önkormányzatnál folyik, és akkor sem, ha ez egy ellenzéki vezetésű önkormányzatnál folyik.
Természetesen nem az a megoldás ebben a kérdésben sem, hogy pálcát törünk ezek fölött az önkormányzatok fölött. Két héttel ezelőtt az ombudsmani jelentések vitáján mondta azt el Kaltenbach Jenő nagyon-nagyon helyesen, hogy ez az oktatási szegregáció csak ennek a társadalmi jelenségnek mint jéghegynek a csúcsa, hiszen ott minden megjelenik az oktatási intézményben, ami az adott településnek a társadalmi szerkezetét jellemzi. És ezeknek a típusú problémáknak nem az a megoldása, hogy politikai ítéleteket hirdetünk adott esetben önkormányzati vezetők fölött, hanem megpróbálunk olyan intézményrendszert támogatni, ami segíti őket abban, hogy felszámolják az ilyen típusú szegregációt.
Ami a foglalkoztatáspolitikát és a telepfelszámolásokat illeti, nehéz lenne azzal vitatkozni, amit mondjuk, Farkas Flórián elmondott. Itt ugye stratégiáról beszélünk, és azzal a szokásosan vissza-visszatérő problémával kell szembenéznünk, hogy egy ilyen stratégia a lehető legjobb szándékkal megpróbál leírni egy optimális képet, azt írja le, hogy mi minden az, amit szeretne megvalósítani. Ezek között tény, hogy vannak olyanok, amelyek 2007. május 29-én évekre vannak a magyar valóságtól. De ez nem jelenti azt, hogy ne kellene leírni, hogy ezek a céljaink, és ne kellene megpróbálnunk megtenni azokat a lépéseket, amik ide elvezetnek.
Zárásképpen ezekről a lépésekről, az országgyűlési határozatról mint formáról szeretnék beszélni. Nem akarom elvenni a Magyar Demokrata Fórum vezérszónokának a kenyerét, aki valószínűleg el fogja mondani, hogy törvény formájában kellett volna mindezt elfogadni; ezt is egyébként egy méltányolható véleménynek tartom, de most nem is ez a legfontosabb. Láttunk már karón varjút, láttunk már olyan országgyűlési határozatokat, amelyekben nagyon sok nemes célt megfogalmazott a parlament a saját maga, illetve a kormány számára, amelyek közül nem minden valósult meg. Stratégia a családon belüli erőszak visszaszorításáról: sok minden megvalósult benne, néhány alapvető dolog pedig egész egyszerűen nem, és nem foglalkozott vele a kormány vagy a parlament. A drogstratégia - hogy egy másikat mondjak - legnagyobb problémája az, hogy hiányzik belőle az a kétéves akcióterv, ami kétévente újra és újra mérhetővé teszi, hiányoznak azok a mutatók, azok az indikátorok, amelyek alapján lemérhető az, hogy ez a stratégia mennyire hatékony.
(19.40)
Ezért azt mondanám, hogy fogadjuk el ezt a formát, ebben az esetben az országgyűlési határozat formáját. Legyünk azon rajta, hogy megszülessenek a hozzá szükséges törvények. Mérjük azt, ami mérhető ebből, ez nagyon fontos, hogy a drogstratégiával ellentétben itt egy indikátorrendszert látunk, tehát mérhető lesz minden, amit elér és nem ér el ez a stratégia. És ne fordulhasson elő az, amit mondtam, még egyszer, negatív példaként, a családon belüli erőszak elleni stratégia esetében, hogy egész egyszerűen vannak dolgok, amikről megfeledkezünk.
Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps.)
Forrás: parlament.hu
Kommentek
Bejelentkezés