CSIZMÁR GÁBOR szociális és munkaügyi minisztériumi államtitkár: Elnök úr, köszönöm a szót. Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Képviselőtársaim! A vita második feléhez közeledve, azt gondolom, érdemes lenne néhány csomópontot összefoglalni annak érdekében, hogy talán megkíséreljünk néhány kérdésben egyetérteni, ha esetleg nem is mindenben.

Ha abban egyet tudnánk érteni, hogy a szociális szolgáltatásokat valóságos szükségletekhez kell igazítani, akkor van egy pont, ahonnan el tudunk rugaszkodni. A valóságos szükségletekhez, ez azt jelenti, hogy mérni is kell ezeket a szükségleteket, pontosan, szakmailag megalapozott módon mérni, és ehhez alkalmazni a szociális szolgáltatás teljes ellátórendszerét, vagyis lényegében személyre szabott szolgáltatásokat nyújtani az embereknek, mert nincs két egyforma probléma, nagyon sokfajta probléma van. Most pedig az a helyzet, hogy nem méri a gondozási szükségletet senki és semmi, semmilyen szempontrendszer alapján, ezért aztán a szociális szolgáltatások úgy körülbelül eltalálják az igényeket. A körülbelül azt jelenti, hogy van, ahol túl sok szolgáltatás van, és valójában nincs is ellátandó vagy kevés ellátandó szükséglet van, máshol pedig nem jut el a szolgáltatás, az alapvető szolgáltatás oda, ahová el kell hogy jusson.

Ha tehát ebben egyetértünk, akkor léphetünk tovább, és azt mondjuk, hogy nézzük meg, hogy hogyan lehet megkülönböztetni az egyes szolgáltatásokra való jogosultságot. Lehet, hogy nem pontos a benyújtott szöveg ebben a bizonyos 4 óra tekintetében, biztos, hogy átjárást kell biztosítani a 4 óránál kevesebb és a 4 óránál több gondozási szükséglet között, de abban talán egyetérthetünk, hogy a házi segítségnyújtás és az intézményes ellátás között valahogy különbséget kell tenni. Nem ugyanarról van szó, lényegében nem ugyanarról van szó, lényeges különbségek vannak a kettő között.

Ezért a kormány kész arra, hogy egy kicsit rugalmasabb legyen ez a szabályozórendszer, mint amit benyújtottunk, hogy átjárás legyen, és sokkal inkább rá legyen bízva a szakemberekre annak megállapítása, hogy esetleg lehet, hogy 3 órás gondozási szükséglet mellett is intézményes ellátásra van szükség, és esetleg 6,5 órányi gondozási szükséglet mellett is el lehet azt látni házi segítségnyújtással, mert a családdal való együttműködésben ezt meg lehet oldani; tehát egyfajta rugalmas, ugyanakkor szakmailag megalapozott rendszer szerint. Ha ebben egyetértünk, akkor azt gondolom, hogy már megint nem vagyunk olyan nagyon távol egymástól.

Ha abban egyetértünk, hogy a megelőzés, a problémák, a konfliktusok sokasága felhalmozódásának megelőzése egy lényegesen fontosabb dolog, merthogy éppen a krízis kialakulását tudjuk megelőzni, akkor talán abban is egyetérthetünk, hogy érdemes a szabályozást úgy alakítani, hogy az erőforrásaink sokkal inkább az alapellátásokra, az alapvető szolgáltatásokra irányuljanak, hogy ott segítsenek a problémák kialakulásának kezdeti pillanatában, hogy ne halmozódjanak később annyira a gondok, amikor már krízist kell kezelni.

Ha abban egyetérthetünk, hogy minden rászorult, aki valamilyen gondozásra, ellátásra szorul, az leginkább otthon, a saját családi környezetében, a saját tárgyi környezetében kapja meg a szolgáltatást, kapja meg a neki megfelelő szolgáltatást, akkor megint egyet tudunk érteni, hogy ne kelljen utaznia, hogy ne kelljen elköltöznie otthonról, a megszokott környezetéből, akkor máris egyetérthetünk sok kérdésben.

Ismételten szeretném kijelenteni, hogy ezzel a törvényjavaslattal azt szeretnénk, hogy több emberhez jusson el az étkeztetés és a házi segítségnyújtás. Érzékelhető mértékben, ezt hiányolta Harrach Péter a hozzászólásában; ha 100 ezerről 130 ezerre növeljük az étkeztetésben részt vevők körét, 40 ezerről 50 ezerre a házi segítségnyújtásban részesülők körét, az egy 30-20 százalékos méretű változás. Azt gondolom, hogy ez egy érzékelhető változás. Erre több forrást is kíván a kormány szánni.

Ha abban egyetértünk, hogy eljusson mindenkihez a megfelelő ellátás és megfelelő szolgáltatás, akkor megint közelíthetünk a benyújtott törvény szövegéhez. Itt szeretnék kitérni arra a kérdésre, amit többen kifogásoltak a vitában, a legutóbb Ékes Ilona képviselő asszony, hogy a családtámogatásokat miért akarjuk a Kincstárnál koncentrálni, a munkahelyi kifizetőhelyek megszüntetését miért gondoljuk.

Először is, hogy számokat is elővegyünk, ma az ellátások alig 30 százalékát fizetik munkahelyen, és több mint 70 százalékát nem a munkahelyi kifizetők fizetik. Háromezer-valahányszáz munkahelyi kifizetőhely van Magyarországon, több mint egymillió munkáltató van. Döntő többségében már ma sem ott történik. Amikor ez a rendszer felépült, akkor mindenkinek 10-20-30-40 éve stabil munkahelye volt, ma lényegesen nagyobb a mozgás a munkaerőpiacon. Ha valaki munkahelyet vált, az egyiken van kifizetőhely, a másikon nincs, máris rohangálhat a papírjaival az ügyintézés miatt.

Nem biztos, hogy csődbe kerül egy vállalat, lehet, hogy csak likviditási problémája van. Ezt Bernáth Ildikónak mondom, aki időközben távozott a teremből; bár feltett kérdéseket, csak nem kíváncsi a válaszra. De azért neki is, és másnak is mondanám, hogy ha egy cég megrendült likviditási helyzetben van, de még nincs csődeljárás, akkor is meg kell védeni a cég dolgozóit, hogy hozzájussanak az ellátásokhoz.

Azt gondolom, hogy sokkal stabilabb, kiszámíthatóbb, ha egy pontról mindenki biztosan számíthat ennek a kifizetésére, és szintén Ékes Ilonának mondom, hogy ez teremti meg annak a lehetőségét, hogy ne lehessen ugyanazt a szolgáltatásellátást duplán leigényelni, mert ma a rendszer, pont azért, mert van munkahelyi és van kincstári kifizetés, lehetővé teszi a kettős leigénylést, mert a kettő nincs összekapcsolva.

Éppen ez a változtatás teszi meg azt, hogy ne legyen lehetőség a visszaélésre, éppen ez a változtatás teszi meg azt, hogy mindenki biztosan hozzájusson, abszolút percre pontosan az anyasági ellátáshoz, családi pótlékhoz. Ez teszi lehetővé, hogy ne kelljen minden munkahelyváltáskor az adminisztrációval újra és újra foglalkozni, hanem ezt egyetlenegyszer kell elintézni, és onnantól kezdve a jogosultságnak megfelelően jár a Kincstártól, percre pontosan az ellátás. Erre szolgál a javaslat. Sokkal stabilabbá és kiszámíthatóbbá válik tehát ily módon az ellátás.

Azt gondolom, hogy ha abban egyetértünk, hogy a szolgáltatások esetében azt támogatjuk, hogy legyen módja az önkormányzatoknak ellátni azokat, akiknek a legtöbb problémájuk van, és a legrosszabb jövedelmi helyzetben vannak, akkor talán megint közelítettünk valamit a törvény szövegéhez. Ugyanis pontosan ez a szándék, hogy olyan normatívarendszert tegyünk a költségvetési törvény mögé, amely lehetővé teszi, hogy az önkormányzatnak ne legyen anyagi akadálya abban, hogy ellássa azokat, akik kisebb térítési díjat tudnak csak fizetni.

(16.00)

Itt térnék ki arra, hogy miért nem jó a mai rendszer, hogy az intézmény dönt arról, hogy kit vesz föl az adott szolgáltatás listájára. Nem akarok senkit sem bántani, de azért ugye, az világos, hogy van mindenkinek a helyzetében egy anyagi érdekeltség. Egy intézményvezető nem feltétlenül objektív szakmai szempontok alapján dönt arról, hogy kinek kell azt a szolgáltatást biztosítani, hanem dönt abból a szempontból is, hogy neki mint intézményvezetőnek anyagilag a dolog mit jelent, mennyi kiadást, ellátandó szolgáltatást, vagyis mekkora problémahalmazt vesz fel - bocsánat, hogy így fogalmazok -, és mennyi bevételt, vagyis hogy mennyi térítési díjat fog az illető fizetni. Anélkül, hogy bárkit bántanék, ez az érdekeltség működik.

Mi azt szeretnénk, hogy ne legyen ez a kényszer, hogy függetlenedjünk el ettől, és valóban szakmai alapon dőljön el egyfelől, hogy kinek milyen szolgáltatás jár, másfelől pedig a térítési díj az anyagi, vagyoni helyzettől függjön, és ez a kettő ne csússzon össze. Ez a javaslat, erről szól. Ha ebben egyetértünk, akkor máris azt hiszem, könnyebben lehet megtalálni a közös pontot.

Befejezésül, a vagyoni helyzet vizsgálatáról annyit szeretnék mondani, hogy én azt tartom igazságtalannak, ha mindenki ugyanannyi térítési díjat fizet, függetlenül attól, hogy milyen vagyoni helyzetben van. Pont fordítva, azokkal vitatkozom, akik azt mondják, hogy igazságtalan a vagyoni helyzet számításba vétele. Nem így van. Azt gondolom, hogy mindenkinek van öngondoskodási felelőssége és a családjának is van egy ellátási felelőssége, és ebbe beletartozik az, hogy nem az állam kontójára látom el az idős embert, a család másik tagját, és közben vagyonosodom egy másik oldalon, míg másoknak egyébként nem tudott fölhalmozódni vagyona. Szerintem ez egy igazságos dolog.

Ezek után azt gondolom, hogy nem vagyunk ám olyan nagyon messze egymástól a törvény megítélésében, csak én tudom, hogy az ellenzéki képviselőknek kötelessége az egészet lehordani úgy, ahogy van (Dr. Mátrai Márta: Ez nem így van.), nekünk pedig az a szerepünk, hogy megvédjük. De azt javaslom, hogy keressük meg azokat a pontokat, ahol talán egyetérthetünk.

Köszönöm a figyelmet. (Szórványos taps az MSZP soraiból. Korózs Lajos hangosan tapsol.)

Forrás: parlament.hu