DR. HORVÁTH ZSOLT (Fidesz, Bács-Kiskun megye, 2. vk.): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Tisztelt Ház! Egy zárszámadás mindig egyfajta elszámolás egy költségvetésről, amely minősíti magát a költségvetést. Most engedjék meg, hogy én képviselőként a véleményemet fogalmazzam meg erről a költségvetésről, és ha egyetlen mondattal kellene jellemeznem az ország 2006. évi költségvetését, akkor azt mondhatom, hogy ez a költségvetés a hazugság költségvetése volt.

2006 májusáig, a választások végéig dübörgött a gazdaság, a pannon puma ugrált, a jólét meg napról napra nagyobb volt. Aztán győztek, és kiderült, hogy az egészből egyetlen szó sem igaz. Az adósok dörömböltek az ajtón, a pannon puma erőtlenül, vérző orral lapult a fűben, a jólét csak egyeseknek adatott meg, ellenben a nadrágszíj meghúzása mindnyájunké lett, de kaptunk mellé jó tanácsot: nem kell félni, nem fog fájni. És voltak, akik tudták, voltak, akik tudták, mert kiderült számukra, talán ha akkor nem, amikor a költségvetést elfogadták 2005-ben, de kiderült a számukra, ha máskor nem, hát májusban, az őszödi frakcióülésen, de nem szóltak. Nem szóltak, őrizték a titkot, úgy őrizték, mint még soha.

Az egészben az a legszomorúbb, hogy a hatalom megtartásáért olyan árat fizettettek meg Magyarországgal és a társadalom egészével, amelynek a végét még messze nem látjuk. Meggyőződésem, hogy az országot mély szociális válságba taszították. A 2006-os költségvetés és az országgyűlési képviselő-választások megnyerése olyan költségbe kerül a magyar társadalomnak, amelyikből lehet, hogy a mi korosztályunkat már nem is lehet kihúzni, talán csak a gyermekeinket, ha szerencsénk van.

Számomra azért volt nagyon furcsa, és lám, milyen az élet, egy teljesen üres kormánypárti patkónak beszélek, azért furcsa, mert kilencéves parlamenti munkám során a Szocialista Párt padsoraiban nagyon sok tisztességes embert ismertem meg; olyan embereket, akik mögött a nem politikusi életükben egy tisztességes életpálya, társadalmi megbecsültség és az emberek szeretete állt. És ezek az emberek, amikor hitet tettek Gyurcsány Ferenc és a korábbi hazugságok mellett, akkor nem tudom, hogy hogyan tudtak elszámolni a korábbi életpályájukkal, életútjukkal és a lelkiismeretükkel. Előbb-utóbb viszont el kell számolniuk az ország népe felé.

A hazugság költségvetése ez, tisztelt képviselőtársaim, mert emlékezzenek csak vissza, a 2006. év elején ötéves adócsökkentési törvényjavaslatot fogadott el a parlament szocialista-szabad demokrata többsége. Természetesen, ahogy a választást megnyerték, ebből utána az égvilágon semmi nem lett. Emlékezzenek vissza, soha nem látott iskolafelújítási programot ígértek, a felsőoktatás fejlesztését, a tudásalapú társadalom megteremtését. Nos, tisztelt hölgyeim és uraim, májusban, május után ebből soha nem látott iskolabezárási hullám lett, pedagógusok elbocsátása, a felsőoktatásban tandíj. Tagadták, tagadták, és utána ismételten megcsinálták; felére csökkentették az akadémiai kutatócsoportok finanszírozását, és megkezdték a kutatóintézetek felszámolását.

Ha lennének itt szocialista és szabad demokrata képviselők, akkor megkérdezném tőlük, hogy emlékeznek-e a szociális törvény módosítására, amely szintén a 2006 tavaszi ülésszakban történt. Egy olyan támogatási rendszert fogadott el akkor a Magyar Országgyűlés, amely gyakorlatilag azoknak a családoknak, ahol nincs munkával rendelkező kereső, azoknak is ugyanolyan megélhetést biztosít, mint akik alacsonyabb jövedelmi kategóriában, alacsonyabb fizetés mellett, de munkával keresik a kenyerüket. Kérem szépen, ez egy világos és egyértelmű üzenet volt a társadalom egy nagyon szerencsétlen és leszakadt rétegének. Mi akkor is jeleztük, hogy ez nem az ideális megoldás, de azt is jeleztük, hogy erre abban a költségvetésben, amit a 2006. évi költségvetésnek nevezünk, nincs pénz, ezt ebből megvalósítani nem lehet. Falra hányt borsó volt, de mindig rendre utasítottak a képviselőtársak bennünket, hogy valószínűleg nem tudjuk helyesen elolvasni a költségvetést. Nos, kérem szépen, ezt a törvényjavaslatot azonnal módosították, miután megnyerték a választást.

Ez a költségvetés egyébként azért is a hazugság költségvetése, mert a pénzügyminiszter expozéját, ha megfigyeljük és újraolvassuk, fegyelmet ígért. Szigorú, fegyelmezett költségvetést ígért, ehhez képest a költségvetés hiánya 40 százalékkal haladta meg a tervezettet, mintegy 619 milliárd forinttal. Nem is mondom már államtitkár úrnak, hogy ezzel a pénzzel el kellene számolni, hiszen egész nap azt hajtogatta, hogy ezt mind szétosztották az emberek között. Valószínűleg ismét csak ezt a választ kapnánk.

Tisztelt Képviselőtársaim! Kell néhány gondolatot fordítanunk arra, hogy ezt a költségvetést mégis mi az, ami megalapozta, és az, ami megalapozta, azok a folyamatok milyen irányba mentek. A gazdasági növekedésre apelláltak, az infláció alacsony voltára. Ezek nem teljesültek, de azt már korábban is mondták az elemzők. Ellenben eljutottunk oda, hogy legutóbb 1,2 százalékos gazdasági növekedést sikerült Magyarországnak elérni, és képzeljék el, még számomra is meglepő módon a parlament módosította azt az elszámolási rendet, ami alapján ki kell számolni a nemzeti jövedelmet, ebbe bele kell számolni a prostitúcióból és a drogkereskedelemből származó növekedést is. Nos, kérem szépen, ezt meg is tették, az előírás szerint meg kell becsülni, hogy mekkora jövedelem keletkezik a magyar gazdaságban prostitúcióból és drogkereskedelemből. Ha ezt levonjuk, akkor inkább a nullához közelít a növekedés, de most fogadjuk el, hogy 1,2 százalékos a növekedés.

Hadd mondjak egy példát, hogy ez miért fontos! Európában zajlik egy verseny, a frissen csatlakozott országok, államok között. Zajlik egy verseny, aki gyorsabban halad, az előbb ér célba, és ahol jobbak a viszonyok, ott hatványozottan fog gyorsulni a gazdaság növekedése. Hogy érthető legyen, képzeljék el, hogy ezzel az 1,2 százalékkal mi olyan 30 km/órás sebességgel döcögünk egy drogkereskedelemmel és prostitúcióval fölturbózott Trabantban. No, eközben a románok mintegy 120 kilométeres sebességgel robognak el mellettünk, a csehek meg a lengyelek 150-nel mennek, őket már akár meg is büntethetnék a rendőrök Magyarországon, de most kapaszkodjanak, a litvánoknak sportautójuk van, 260 km/órával zúgnak el.

(19.40)

Államtitkár Úr! Sok mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy ez kifelé viszi Magyarországot abból a kátyúból, amelybe egyébként a szocialista-szabaddemokrata kormányzás az elmúlt öt-hat év alatt juttatta.

Akkor térjünk át szűkebb hazámra, az egészségügyre. Azért fontos a 2006. évi költségvetés, mert ebben a költségvetésben kezdődik meg az egészségügy módszeres lezüllesztése, és ez nem egy véletlenszerű folyamat. Eltartott egy darabig, mire sikerült felismernünk, eltartott egy darabig, mire megértettük: megtörtént 2006-ban egy nominális forráskivonás az egészségügyből. Nyilvánvalóan azért egyébként, mert a rossz költségvetési gazdálkodás és a felelőtlen, választási győzelemnek alárendelt gazdálkodás a magyar államháztartást csőd közeli helyzetbe juttatta. A miniszterelnök úr ezt Őszödön világosan elmondta. A sokak által nem ismert, bár számomra nagyon kedves "böszmeség" szót ekkor ismerte meg az egész ország. Gyönyörű tájszó. Az a baj, hogy a teljes országra kellett alkalmazni, hogy ilyen böszmeséget nemcsak ők nem csináltak, de velünk sem csinált még senki! És nekünk ez az oldala fáj, államtitkár úr, és szerintünk ez a baj, és ez nagy baj.

Nos, az egészségügyből akkor azért vontak ki pénzt, hogy elkerüljék a csődöt. Leírja az Állami Számvevőszék, és ismerték a kórházak is a teljesítményvolumen-korlátot, amely egy plafon után akkor sem finanszíroz egy fillért sem az egészségügyi szolgáltatónak, ha ellátja a beteget. Márpedig el kell látni! Hát beteget utcára nem lehet küldeni! Hát aki odajön - a legegyszerűbb példa -, hogy szülni szeretne, azt el kell látni! Ha valakinek infarktus közeli állapota vagy infarktusa van, azt el kell látni, államtitkár úr, akkor is, ha nem fizetik meg! Mi lett a következmény? Az eredetileg tervezett összeg 85 százalékát tudta így a fekvőbeteg-rendszer elkölteni. A hiányzó rész kórházi adósság formájában felhalmozódott, és a rendszer adósságaként jelenik meg.

Ezt követően történt meg, hogy benyújtottak 2006-ban öt darab törvényt. Öt darab olyan törvényt, amelyről egyébként szó nem volt. A választási kampányban módszeresen tagadták mind a vizitdíj, mind a kórházi napidíj, mind a gyógyszertárban gyógyszerenként megfizetendő dobozdíj vagy receptdíj létét. A miniszterelnök úr még a vitában is tagadta, s azt mondta, hogy nem igaz vádakkal - mert a Fidesz azt állította, hogy be akarják vezetni - választást nyerni az egy nem igaz országhoz vezet. Ezt a mondatot gyakran ismételgessék önök, azt kérem, ugyanis bármennyire nem gondoltuk, hogy így van, de igaza lett.

Ezekben a törvényekben mit csináltak? Az első lépés az volt, hogy az egészségügy büdzséjét drasztikusan megnyirbálták. Elvállalták a konvergenciaprogramban - amelyet egyébként első körben Brüsszel visszadobott, aztán majd csak a választások után nyújtották be azt, ami már egyáltalán elfogadható volt -, hogy a GDP 0,9 százalékát fogják kivonni a magyar egészségügyből, ez cirka 250 milliárd forint. A magyar egészségügyi ellátásból, amelynek a derékhadát kitevő gyógyító-megelőző kassza - amellyel a legtöbbet találkoznak az emberek - e költségvetés zárszámadása szerint 711 milliárd, ha ebből a 711 milliárdból 250 milliárdot kivonnak, tisztelt államtitkár úr, az katasztrófa. Az egy katasztrófahelyzet!

Ezt követően nekiálltak az ellátórendszer - úgymond - szűkítésének. Azt mondták, hogy ez az ellátórendszer pazarló. Egyetlen számadat van, amely azért jó összehasonlítást biztosít. Ez a vásárlóerő-paritáson mért, dollárban kifejezett összeg, amelyet egy évben egy főre elkölthetünk az egészségügyben. Ez már egy tisztított adat, az államtitkár úr közgazdász, pontosan érti, miről beszélek. Vagyis Magyarország 2005-ben 1300 dollárt költött vásárlóerő-paritáson. Ekkortájt egyébként az uniós átlag 2200-2400 között volt, de vannak olyan országok, ahol 3000 dollár felett volt.

Azt mondani ezek után, hogy a magyar egészségügy pazarló, azt lehet kommunikációs bravúrnak is mondani - én azt hazugságnak tartom. Azt mondani, hogy a magyar egészségügy túl drága, ugyanaz a megállapításom: nem kommunikációs bravúr, egyszerű hazugság. Ehhez képest ebből a rendszerből óhajtottak kivonni 250 milliárd forintot. Nincs illúzióm, meg fogják tenni.

Bár már rákérdeztem a bizottsági ülésen, a Pénzügyminisztérium tisztviselője nem tudott válaszolni arra a kérdésre, hogy a 2006. évi költségvetés, illetve a 2007-es kórházi-egészségügyi reform után ma hány dollárt költünk egészségügyre vásárlóerő-paritáson számolva. Nagy valószínűséggel ezer dollár alatt vagyunk. A számok körülbelül ezt mutatják, de ez csak becslés jelen pillanatban, hiszen önöknek áll rendelkezésére mindaz a lehetőség, amivel erre választ tudnak adni.

Tehát azt gondolom, a magyar egészségügy jelen állapotában mélyen alulfinanszírozott. Volt néhány számadat arra vonatkozóan - ezt itt a miniszter asszonynak többször elmondtuk -, hogyan is állunk az Európai Unióban kórházi ágyak, kórházak, kórháznagyság tekintetében. Azt kell mondanom, hogy alapvetően nem volt megalapozott az az intézkedéssorozat, amely a kórházi bezárásokhoz vezetett. És az eredménye sincs meg, ez is jól látható.

Van egy másik kérdés, amiről nem lehet nem beszélnünk, annak ellenére egyébként, hogy viszonylag kicsi hiány, ez a gyógyszerkassza. Relatív értelemben a gyógyszerkassza ismételten lényegesen túllépte azt, amit terveztek, ennek részben az lehet az oka, hogy nem megfelelő módon tárgyaltak a gyártókkal, napról napra hallani, hogy a gyógyszerfronton történt átalakítás sem a gyártók, sem a gyógyszerforgalmazók, sem a betegek érdekét nem szolgálta. Akkor tisztelettel kérdezem, mégis kinek jó? Akkor ez mire volt jó?

Nyilván a 2007. évben, miután a 2006-os kísérletezések nem jöttek be, egy új, drasztikus módszerhez folyamodtak. Ez pedig az, hogy a gyógyszerek állami támogatását, amelyet a társadalombiztosítás kasszája fizetett, lecsökkentették, és a betegek által fizetendő térítési díjat ezzel együtt jelentősen megemelték. Hiszen a gyógyszerek ára két részből tevődik össze, egy részét a társadalombiztosítás fizeti, más részét a betegek térítési díjban. Ebben igen jelentős emelkedés volt.

Engedjék meg, hogy végezetül rátérjek arra, ami igazi arculcsapása volt a rendszerben dolgozóknak. 2006-ban - még akkor az egészségügyi miniszter úr ült abban a bársonyszékben - a miniszter úr többször elmondta, amikor kérdeztük, hogy miután átalakítjuk a teljes biztosítási rendszerünket, mindenhonnan kivesszük az Egészségbiztosítási Pénztárat, és felkészítjük a teljes joganyagot egy több-biztosítós üzleti modellre, akkor ezt mégis miért tesszük, hiszen azt mondják, azt állították a szocialista képviselők a kampányban is, a miniszter itt a székben azt mondta nekünk, hogy nem lesz több-biztosítós egészségügyi modell Magyarországon. Nem lesz több-biztosítós rendszer. Keressék vissza a parlamenti jegyzőkönyvet! Magam erről a helyről legalább tízszer megkérdeztem. Eleinte a miniszter úr, akkor még az államtitkár asszony, később miniszter asszony válaszolta azt, hogy nem lesz. Ha tizenötször nem hazudták bele a szemembe, akkor egyszer sem! Pedig pontosan tudták, hogy lesz.

Képviselőtársaim! Ez a baj! Mindenféle következmény nélkül, itt a Magyar Országgyűlés üléstermében arcul lehet hazudni egy képviselőt, egy egész parlamenti patkót és egy egész országot. Mindenféle következmény nélkül. És kérem szépen, most ott tartunk, hogy hosszas huzavona után meg bírtak egyezni arról, hogy a magyar társdalom által befizetett, adók módjára beszedett, költségvetési pénzként megjelenő - mert a költségvetési törvény rendelkezik róla - társadalombiztosítási alapok pénzét hogyan fogják felosztani profitorientált biztosítótársaságok között. Ráadásul, ami a legarcpirítóbb volt, odahívták őket és megkérdezték: ugyan, mi kellene nektek ahhoz, hogy elfogadjátok tőlünk az évi 1500 milliárd forintot?

Államtitkár Úr! Másfél százalékos működési költséggel működik az Országos Egészségbiztosítási Pénztár. Egy tény.

(19.50)

Ha ma pénzügyi befektetést tesz valaki, mondjuk, hosszú lejáratú állampapírkötvénybe fektet, akkor hány százalékos kamatot érhet el? 8-10? Ott, a körül. Ki az az üzleti befektető, aki ennél kisebb profitért behozza ebbe a rendszerbe a pénzét úgy, hogy másfél százalékos működési költségből kell neki megélni? A nemzetközi tapasztalatok egyértelműek: a működési költség 10 százalék környékén van, és minimum 10 százalékos profitrátát várnak el. 1500 milliárd, szorozza meg 0,2-vel, államtitkár úr, rá fog jönni, évi 300 milliárd forint megy ki a rendszerből.

De lehet, hogy nem lesz ilyen nagy, lehet, hogy csak évi 150 milliárd lesz. De ez mire jó? Kinek jó ez? A magyar embereknek jó? Nem. Fölhatalmazták erre ezt a kormányt és ezt a parlamenti többséget? Nem. A kampányban tagadták. Most viszont arra készülnek, hogy az egyik legnagyobb meglevő alapot magánkézre játsszák. Megálljt kéne parancsolni. Megálljt kéne parancsolni, és ehhez szükség van a Szocialista Pártban ülő képviselőkre. Ez ugyanis ma egy sorskérdése Magyarországnak. És meg kellene állítani azt az egyre mélyülő szociális válságot, amibe az intézkedéseik sorozata vitte bele az országot. A 2006. évi költségvetéssel indult, és ez folytatódik, és jól láthatóan egyre nagyobb a magyar társadalomban a leszakadók száma, most körülbelül másfél millióan lehetnek, akik a reménytelen mélyszegénységben élnek, de ha önök ezt így folytatják tovább, egy-két éven belül 3-3,5 millió is lehet a számuk. Ez a magyar társadalomnak egy óriási nemzetkatasztrófája lehet, képviselő úr, államtitkár úr.

Gondolják végig, és próbáljanak jobb belátásra térni! Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps az ellenzéki padsorokban.)

Forrás: parlament.hu