HERÉNYI KÁROLY, az MDF képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Miniszter Asszony! Tisztelt Államtitkár Hölgy, Urak! Tisztelt Képviselőtársaim! Engedjék meg, hogy először általános módon közelítsek ahhoz a kérdéskörhöz, ami a mai vitanap témáját adja. A kérdés az, hogy hogyan jutottunk idáig, mert azt minden előttem felszólaló elmondta, hogy meglehetősen rossz helyzetben van a magyar társadalom, és meglehetősen rossz helyzetben van a magyar gazdaság. Ennek a csapdahelyzetnek az egyik oka talán tíz éve fogalmazódott meg, akkor Szelényi Iván azt mondta, hogy hosszú évtizedekig Magyarországon csak baloldali programmal lehet választásokat nyerni. Viszont az mindenki számára egyre világosabb, hogy baloldali gazdaságpolitikai programmal megoldani a magyar gazdaság nehéz helyzetét vagy a magyar társadalom szűkösségét, meglehetősen nehéz, sőt úgy tűnik, hogy teljesíthetetlen feladat.

Ebből adódnak azok az identitászavarok, amikor magukat jobboldalinak valló pártok olyan programelemekkel jelennek meg, amelyek tipikusan baloldali-szociáldemokrata pártok programjában szerepelnek, és ebből adódik az, amikor mondjuk, Bokros Lajos annak idején egy baloldali kormány pénzügyminisztereként sokkal inkább egy konzervatív gazdaságpolitikai és pénzügy-politikai programot valósított meg, mint ami tőle várható lett volna. Egyébként helyesen tette, a helyzet ezt kívánta, arra a helyzetre ez volt az adekvát megoldás.

Mégis hogy lehet ebből a csapdából kitörni? És mégis mi az oka annak, hogy ebből a csapdából nem tudunk kitörni? Ennek egy olyan oka van, amiről nagyon keveset beszélünk, így mindnyájan, 386-an, meg az előttünk lévő parlament, meg az az előtt lévő parlament, egészen 1990-től elfogyasztott, fölélt, valamint, ami nélkül a siker szinte kizárt. Ezt úgy hívják, hogy társadalmi tőke. A társadalmi tőke szintje ma Magyarországon, ami leginkább a bizalomban testesíthető vagy fogható meg, az a nulla felé közelít. Ezért van az, hogy a politikai paletta egyik oldala azt hiszi, hogy az ő zsebében van a megoldás kulcsa, a másik oldala azt hiszi, hogy az ő zsebében van a megoldás kulcsa. Ilyen megoldások nincsenek - közös megoldások vannak. Minden sikeres európai uniós vagy európai ország azt bizonyítja, hogy összefogás nélkül, politikai konszenzus nélkül nincs siker.

(11.50)

Addig, amíg a politika egyik oldalán munkálkodó szereplők minden lehetőséget kihasználnak arra, hogy a megszorító intézkedéseket - ami egyébként szükségszerű, és ami helyett ők sem tudnának mást tenni - rövid távú politikai célra használják fel, addig ez az ország nagyjából ott fog maradni, ahol van, de inkább lejjebb fog csúszni. Addig hiába vannak vitanapok, ez is egy szépen megkomponált vitanap, mindenki elmondja a magáét, és holnap úgy folytatjuk az életünket, mintha nem történt volna semmi. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy igazi, őszinte közmegegyezés nélkül, amikor a politikai elit úgy dönt, hogy nem a saját helyzetét akarja megoldani, hanem mondjuk, az ország problémáit szeretné felszámolni vagy szűkíteni, vagy csökkenteni, e nélkül a felismerés nélkül és az ezt követő cselekvés nélkül nincs esélyünk a felemelkedésre, a kilábalásra. A kérdés az, hogy mondjuk, ennek a mai vitanapnak lehet-e az a következménye, hogy mindegyikünk mélyen elgondolkodik magában, hogy mit csinált eddig rosszul, és mit kellene annak érdekében tenni, hogy valóban a problémák megoldására koncentráljunk.

Van egy nagy tévedés még a mi fejeinkben. Azt hiszik politikustársaim, hogy amikor a közbizalmat mérik, illetve a közszereplők bizalmi indexét, és a politikusok a legutolsó helyen vannak, az nem rájuk vonatkozik. Azt hiszi a mindenkori ellenzék, hogy az a kormánypártokra vonatkozik, és azt hiszik, hogy ők ez alól mentesek. Hát nem, ezek a mérések így egyben mérnek minket, mind a 386 embert, és mind a 386-ról, függetlenül attól, hogy ellenzéki, függetlenül attól, hogy kormányoldalon van-é, lesújtó az állampolgárok véleménye.

Mit lehetne tenni annak érdekében, hogy a dolog helyreálljon, hogy a közbizalom emelkedjék? Mi az oka a bizalomvesztésnek? Mondok néhányat. A mindenkori kormányok költségvetési kényszer hatása alatt általában olyan adótörvényeket hoznak, amiről tudják, hogy azok nem vagy csak nagyon nehezen betarthatók. Ha valaki ezt betartja vállalkozóként, akkor vagy villámgyorsan tönkremegy, vagy hosszú ideig ingyen dolgozhat. Ilyen ember nagyon kevés van, ezért fordul elő, hogy Magyarországon roppant erős a feketegazdaság, egyes vélemények szerint a GDP 25-30, sőt 40 százaléka a feketegazdaságban képződik. Ha ezt egy mondatba akarom foglalni: a kormány hazudik, az állampolgár meg csal. Szükségképpen csal, mert nem tud mit tenni.

Milyen egyszerű dolog lenne, mondjuk, nekünk és a kormánynak azt mondani, hogy kedves választópolgár vagy kedves állampolgár, mi holnaptól nem hazudunk, és csak betartható törvényeket hozunk. Tőled pedig elvárjuk, hogy légy olyan kedves, és azt tartsd be, mert nem minket, nem az államot csapod be, ha adót csalsz, hanem azt, aki adót fizet, annak a terheit növeled. Persze, ehhez kellene még valami. Mert azért micsoda dolog az, hogy a parlament nem tartja be azokat a törvényeket, amelyeket ő maga hoz?!

Hivatkozott az államtitkár úr itt reggel a napirend előttiek során a múlt heti Transparency International bemutatkozóra vagy közös bizottsági ülésre, amelyen a költségvetési és az európai ügyek bizottsága együttesen vett részt. Megjelölték a magyar korrupció két legfontosabb forrását. Az egyik a párt- és kampányfinanszírozás. A mai napig nincs napirenden ez a kérdés, hogy a parlament ezt megoldja. Hogyan várható el az állampolgároktól a jogkövető magatartás, amikor itt hazudunk a szemükbe a kampányköltségek elszámolásánál? Aztán a második a közbeszerzés volt, az is megoldandó, de az az első lenne. Hitelét veszti az a politikai elit, vagy a tegnapi népszavazás-ügybéli szavazásunk, amikor arra hivatkoztak, hogy időközben megoldódtak ezek a kérdések, és nem kell feltenni népszavazásra. Mi oldódott meg? Például a párt- vagy a kampányfinanszírozás megoldódott? Vagy megoldódott a polgármesteri és képviselői összeférhetetlenség vagy a vagyonbevallások nyilvánossága? Nem oldódott meg nagyjából semmi. No, amíg ezeket a dolgokat nem tesszük rendbe, addig elég nagy a baj. A politikai elitnek azon kellene törni a fejét, hogy ezt a közbizalmat hogyan tudja helyreállítani, mert enélkül nem lesz siker.

De miután megy az idő, a három témából én egy kicsit fordítva kezdeném, és javaslatokkal élnék, először az oktatásról. A munka és az oktatás szinte elválaszthatatlan egymástól. Az, hogy a magyar munkaerő-piaci helyzet olyan, amilyen, a foglalkoztatási ráta, az aktivitási ráta, a munkanélküliség, az jelentős részben az oktatás hiányosságaira vezethető vissza. Azt hiszem, hogy ezzel nem mondok újat, mert ezt itt mindenki elmondta előttem.

A miniszter úr volt olyan kedves, és jó két héttel ezelőtt személyes találkozóra invitált minket, és gondolom, a többi párt képviselőit is, és ott ismertette velünk azt a körülbelül 150 milliárdos pluszcsomagot, amiből az oktatás helyzetét javítani akarják. Azt gondoljuk, hogy a közelítés, ahogy ehhez az ügyhöz fogtak, nem rossz. Mi csak javaslatokat szeretnénk tenni, hogy hogyan lehetne ezt jobbá tenné. Két konkrét dolgot ismételnék meg itt a nyilvánosság előtt, a parlament nyilvánossága előtt; ott is elmondtuk, írásban is elő fogjuk terjeszteni.

Nem akarunk reformot, mert a reform szó lejáratódott. A reformról mindenki azt hiszi, hogy az egy egy nap alatt vagy nagyon rövid időhatár alatt végigvitt cselekvéssorozat, amitől holnapra megváltozik az életünk. Ilyen nincs. Apró részletekbe kell belenyúlni.

Szerintünk az oktatás egyik nagyon jelentős és nagyon lényeges hibája a pedagógusképzés. A mi ismereteink és az adatok szerint több mint 11 ezer pedagógust képzünk évente, és ezek közül mindösszesen olyan 2500-ra van szükség, 3000-re talán minden esztendőben. Ennek ellenére pedagógushiány van bizonyos szakterületeken. A miniszter úr ott is elmondta, itt a parlamentben is elmondta, hogy a kezdő pedagógusokat jelentős összeggel akarják támogatni a pályán maradás elősegítése érdekében. Mi ezt megfordítanánk. Mi azt mondjuk, hogy ezt a pénzt fordítsuk másra. Először is ezt a rendkívül magas létszámot, ami a képzést illeti, szűkítsük le 4000-4500-ra, de lehet adatok alapján azon gondolkodni, hogy ez mennyi legyen. Emeljük meg a felvételi ponthatárt, és a bekerült hallgatók jelentős, kiemelt ösztöndíjrendszer kedvezményezettjei legyenek. Tulajdonképpen arról van szó, hogy hosszú évtizedek után teremtsük meg a pedagóguspálya társadalmi elismertségét vagy társadalmi presztízsét. Azt hiszem, hogy itt lehet a leghatékonyabban beavatkozni ebbe az egész folyamatba. Ha azok nem kellően képzettek, akikre a gyermekeinket meg a jövőnket bízzuk, akkor bizony a remény nem lehet túl erős bennünk, hogy ez egy hatékony és eredményes folyamat lehet.

A másik pedig az, hogy a pedagógusasszisztens intézményét vezessük be, tehát segítsük, vegyük le azokat a terheket a pedagógusok válláról, amelyek többek között azért rakódnak rájuk, mert sajnos a családok egy jelentős része sincs már abban a helyzetben, hogy a funkcióit, a család alapvető funkcióit ellássa. Egy jelentős része átterhelődik ennek az iskolára; talán ez az új intézményrendszer ennek a helyzetnek a megoldását segítené, és talán azt is, hogy mindenféle adatok vannak, például a szülő-iskola találkozás rendkívül alacsony - növelni kellene a család és az iskola kapcsolatát, ez az intézményrendszer erre jó lenne.

S hogy hogyan lehet jó lehetőségekkel rosszul élni: azért az egy megdöbbentő adat, hogy 2010-ben Norvégiát követően Európában mi leszünk a másodikak abban a tekintetben, hogy a diplomások létszámarányos száma hogyan alakul. Nálunk lesz Európában a létszámunkhoz képest a legtöbb diplomás, legalábbis a második helyen leszünk Norvégia után, aztán például ez a magyar gazdaság teljesítőképességében hol mutatkozik meg? Tudom, hogy ez inkább hosszú távú eredményt fog hozni, de a munkaerőpiac helyzete azt mutatja, hogy nem egészen piacképes annak a képzésnek a végeredménye, amelyet a magyar felsőoktatási rendszer produkálni képes. Ennyit talán az oktatásról, és engedjék meg, hogy áttérjek a tulajdonra.

Egy esztendővel ezelőtt vagy most már talán másfél esztendeje, mi egyszer ellenzéki pártként a miniszterelnök úrral kezdeményeztünk egy találkozót. A középosztály 13 pontját ismertettük meg, amelyet szerettünk volna foganatosítani a középosztály érdekében. Ennek egyik jelentős pontja volt a privatizáció folytatása, méghozzá a tőzsdén keresztüli folytatása, ami lehetőséget teremt a középosztály tagjainak ahhoz, hogy ily módon vagyonhoz jussanak. De ennél talán sokkal fontosabb volt az a szempont, hogy a privatizáció átlátható legyen, ne legyen mutyizás, ne legyen ilyen-olyan adok-kapok, zsebbe rakok, hanem egy átlátható, tiszta folyamat. Ráadásul a tőzsdére kerülő vállalatoknak normálisan kell működniük. Én magántulajdon-párti vagyok, mert állami vállalat nem tud tönkremenni, azt állandóan támogatja a költségvetés, akármit produkál. Magántulajdonban lévő vállalatokból nem nagyon szoktak lopni, mert nem hagyja a tulajdonos; ez nem teljesen igaz az állami vállalatokra.

(12.00)

No, viszont az a privatizációs stratégia, amely úgy kezdődik, hogy az MVM-et először szétbontjuk, és utána visszük piacra, ez kifejezetten káros, és ellenünkre van. Elmondom önöknek, hogyan lehet például 600 milliárd forintot egy ilyen szétbontással azonnal elveszíteni a magyar vagyonból.

Most az MVM könyv szerinti értéke körülbelül 400 milliárd forint. Ha ezt tőzsdére akarjuk vinni, akkor a tőzsdei értéke vagy közel lesz, vagy eléri az 1000 milliárdot. Ha szétbontjuk az MVM-et, és kivesszük belőle, mondjuk, a Paksi Atomerőművet és a Mavirt, akkor gyakorlatilag nem marad olyan vagyonelem az MVM-ben, amelyet tőzsdére lehetne vinni, illetve az MVM maga nem lesz tőzsdeképes. Paks tőzsdére vitelét törvény tiltja. Ha a Mavirt tőzsdére visszük, akkor furcsa dolgokat tapasztalunk meg. A Mavir könyv szerinti értéke körülbelül 140-150 milliárd forint, és tőzsdére lehet vinni maximum 400 milliárdért.

Tetszenek látni, hogy egy ilyen egyszerű technikai bravúrral 600 milliárdot el lehet veszíteni a költségvetésből. Én arra kérem államtitkár urat - aki éppen tüsszentett, tehát igazam van (Derültség.) -, hogy legyenek olyan kedvesek átgondolni ezt a tranzakciót, mert szerintünk súlyos vagyonvesztéssel jár, és ez így nem lesz jó.

A mi megoldási javaslatunk a gazdaság, a munka világának és a társadalom helyzetének javítására egy olyan adóprogram, amelynek leglényegesebb elemeit tegnap ismertettem itt a parlamentben. Ennek négy pontja van.

Az első pontja egy egyszeri adóamnesztia. Az adóamnesztiának az a lényege - számos ország alkalmazta ezt már Nyugat-Európában, az Egyesült Államokban -, hogy ha olyan vagyonelemekkel rendelkeznek bizonyos vállalkozók vagy állampolgárok, amelyek nem adózott jövedelemből keletkeztek, lehetőséget és módot adunk egy rövid határidőn belül arra, hogy ez után egy egyszeri adót fizessenek meg, amivel tulajdonképpen megváltják a múltjukat - különösen érdekes ez egy olyan országban, ahol az adótörvények hosszú idő óta szinte betarthatatlanok -, és fizessenek be egy jelentős összeget a költségvetésbe. Ez a befizetés anonim módon történik, tehát nem nyilvánosan; az első adóellenőrzésnél derül ki, hogy pontosan tett-e eleget ebbéli kötelezettségének. Mi nem számoltunk sok pénzzel, körülbelül 75 milliárd forinttal, de ez nehezen kalkulálható, hiszen a külföldön működő vagy az ott pihenő pénzeket is haza lehet hozni. Hadd hozzam az ír példát, hiszen az ír rendszer az, amely számunkra a legszimpatikusabb, és amelyet alkalmaznunk kellene: ott egy ilyen adóamnesztiánál 50 millió dollár bevétellel számoltak - 750 millió dollár lett az egyszeri adóamnesztia költségvetési bevétele. Tehát úgy gondoljuk, hogy az adórendszer változtatásával szükségképpen előálló hiányokat képesek leszünk ebből a pénzből az első időkben fedezni.

A második eleme ennek a programnak, ennek a csomagnak az egykulcsos 18 százalékos személyi jövedelemadó bevezetése. Érdekes volt az előttem felszólaló Kóka János megnyilvánulása ebben az ügyben, és ez is a hitelességhez tartozik, amiről a beszédem elején szóltam. Hát hogyan van az, hogy valaki kormányon ki sem ejti a száján, illetve éppen csak érintőlegesen, hogy milyen fontos lenne a 18 százalékos vagy akárhány százalékos egykulcsos szja bevezetése? Most ez miért volt? Mert látta azt, hogy ez a jelen helyzetben nem bevezethető, tehát nem is akart kormányon ilyennel előállni? Akkor viszont hogyan lehet az, hogy a kormányból kilépvén azonnal eszébe jut, megváltozik a szemlélete, és azt mondja, hogy most pedig... - hát miért nem ott mondta? Merthogy ott még befolyással is lehetett volna a dolgok alakulására! Így, ellenzékből körülbelül ugyanaz az esélye, mint nekünk, hiszen évek óta beszélünk erről és a negyedik elemről, a haláladó eltörléséről.

Igen, a legnagyobb kifogás az egykulcsos adó bevezetésével szemben az, hogy társadalmi igazságtalanságot hordoz magában. De miért, kedves képviselőtársaim, a mostani rendszer az igazságos? Tudják, hányan fizetnek adót ebben az országban? Körülbelül 3,8 millióan. Ebből mindjárt levonhatunk 1,6-1,7 milliót, akik minimálbérre vannak bejelentve, és elvileg fizetnek adót, de adójóváírás miatt ezt nem kell megfizetniük. Aztán utána ott van 750 ezer olyan közalkalmazott, állami alkalmazott, akinek az adóforintjai az állam egyik zsebéből pont a másikba kerülnek. Ha ezeket levonjuk, akkor éppen 1,5 millió olyan ember marad, aki a költségvetés befizetője. Akkor ez igazságos? Ez valóban közteherviselés? Nem mondom, hogy a többi ember nem fizet adót, hiszen fizet áfát, fizet ingatlanadót, meg mindenféle adókat minden áruban fizetünk; én most csak a személyi jövedelemadóról beszélek. Hát ez miért igazságos? Aztán ha a 1,5 millió adófizető valamelyike úgy gondolja, hogy többet akar dolgozni, hogy többet keressen, akkor meg még többet veszünk el tőle. Akkor előfordulhat, hogy a pluszmunkájának a pluszjövedelme szinte egészében elmegy adóra! Akkor hogyan akarjuk a teljesítményt, a gazdaság teljesítőképességét fokozni, amikor ez az adórendszer nemhogy nem támogatja, kifejezetten fékezi azt, hogy a gazdaság növekedési pályára álljon?!

Azt gondoljuk tehát, itt az ideje átgondolni és más prioritásokat kijelölni, mert ma a gazdaságélénkítés, a versenyképesség és a foglalkoztatás bővítése az, ami az adórendszer átalakítását a legjobban indokolja.

Miután itt nyilván lesz valamilyen adóbevétel-kiesés, szeretnénk bevezetni egy másik típusú adóban szerkezetváltást, vagy átalakítást eszközölni és növelni: ezek a fogyasztási típusú adók, az általános forgalmi adó. Nagyon nagy hibát követett el a jelenlegi kormány, amikor csökkentette az áfát. Tudniillik az áfacsökkentés eredményeképpen az árak egy fillérrel nem mentek lejjebb, viszont jelentős állami bevételtől, költségvetési bevételtől esett el a magyar állam, aminek senki nem volt a haszonélvezője, csak az áfabefizetők, de ez sem igazságos közteherviselés. Szeretnénk tehát, ha 25 százalékos lenne az áfa. Az élelmiszerek áfáját levinnénk 12 százalékra, hogy a szegényebb rétegek ne sérüljenek, és ne legyen baj az ő helyzetükkel, és az 5 százalékot megtartanánk. Itt külön fel kell hívnom a figyelmet az idegenforgalom áfájának a kérdésére, hiszen ma a magyar idegenforgalom szereplőinek versenyképtelensége alapvetően erre vezethető vissza. (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az idő leteltét.)

Azt hiszem tehát, itt az idő, hogy valóban komoly dolgokról komolyan kezdjünk el beszélni, mert különben nemhogy emelkedő pályára nem áll ez az ország, hanem nagyon sokat kell dolgoznunk azért, hogy ezt a nyomorúságos szintet megtartsuk, de komoly politikai erőknek ez nem lehet a célja.

Köszönöm szépen. (Szórványos taps.)

Forrás: parlament.hu