VELKEY GÁBOR (SZDSZ): Elnök Úr! Államtitkár Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Végighallgatva a vitát, kétféle megközelítési logikát érzékeltem. Az egyik megközelítés azt kereste, hogy mi nincs benne az előttünk fekvő jogszabályban, és valóban igaz, nagyon hosszan sorolható, hogy mennyi minden nincs benne ebben a törvényben. A másik logika pedig azt nézte, hogy mi van benne, illetve mi magyarázható még bele; olyan elemek is, amelyek konkrétan nincsenek benne, de beleképzelhetők ebbe a törvényjavaslatba.

Én nagyon szorosan arról szeretnék beszélni, hogy mi van ebben a tervezetben, illetve milyen eredményei várhatók az ennek következtében meghozott lépéseknek. Kezdem azzal, hogy ki kell mondanunk, bár ezt többen elmondták előttem, hogy a rendszert alapvetően meghatározó tényezőkhöz nem nyúl hozzá a tervezet.

(19.00)

Így az alapstruktúrát nem változtathatja meg, apró javítgatásokat próbálgat, és ezek a javítgatások dilemmásan apró előrelépéseket eredményezhetnek meggyőződésem szerint. Úgy gondolom különben, hogy ha az apró előrelépésekkel picit jobb lesz ettől a helyzet a közoktatásban, az is eredmény. Örülnünk kell az ilyen kis sikereknek is. Ugyanakkor ki kell mondanunk még egyszer azt, hogy a rendszer alapmechanizmusai ennek a módosításnak az eredményeként nem fognak változni, és ez az alapmechanizmusokat érintő változatlanság meggyőződésem szerint a részletjavaslatok eredményességét vagy hatékonyságát is jelentősen rontja. Alapvetően ezért inkább a dilemmáimról tudok beszélni. Arról, hogy a pozitív elemek mögött olyan társadalmi folyamatok vannak, amelyek nem engedik igazán érvényesülni azokat a kezdeményezéseket, amelyek egyértelműen kiolvashatók a pozitív szándék oldaláról a javaslatban.

Kezdjük rögtön azzal a kérdéssel, amit nagyon sokan említettek előttem, és amelyik a korai fejlesztés szükségességére hívja fel a figyelmet. Ez nem vitatható, nagyon egyértelmű. Különösen egyértelmű ez a hátrányos helyzetű térségekben, azokon a kistelepüléseken, ahol a hátrányos helyzetű lakosság ellátásában az intézményrendszernek kiemelten nagy szerepe van. Azt is ki kell mondanunk, hogy ez az intézményrendszer, különösen ezekben a térségekben egyértelműen leépült - na, nem az utolsó hat évben, hanem leépült a rendszerváltástól kezdve napjainkig, méghozzá radikálisan.

Szolgáltatás meg csak ott nyújtható, ahol intézmény van. Ahol nincs intézmény, ott nem nyújtható szolgáltatás, és itt jön alapvetően elő a fejlesztés kérdése. Valóban igaz, hogy a korábbi nemzeti fejlesztési programban és a mostaniban is vannak fejlesztési források, amelyek az intézményrendszer bővítését szolgálhatnák. Ugyanakkor ma ki kell mondanunk, hogy a finanszírozási rendszer miatt nem éri meg az intézményrendszer bővítése az iskolafenntartóknak. Nem éri meg akkor, amikor minden egyes, az iskolába bevett gyerekhez, még hogyha a legracionálisabban szervezi is meg az illető gyerek képzését vagy óvodáztatását, sok-sok nem létező önkormányzati forrást kell hozzárakni a településnek. Ez olyan helyzetet eredményez, ami a dilemma feloldását nagyon nehezen teszi végrehajthatóvá.

És akkor itt jön az első alapvető kérdés: a halmozottan hátrányos helyzetű szülő a gyermeke óvodáztatásához anyagi támogatásban részesüljön-e vagy nem. Meggyőződésem, hogy ez a különben pozitív szándékú ötlet középvárosi és nagyvárosi körben korlátozottan eredményes lehet, ezekben a körökben is különben a fenntartók a lehető legszűkebbre húzták az elmúlt időszakban az intézményrendszert. Legfeljebb odáig működhet ennek az intézkedésnek a pozitív hatása, hogy az ebben az intézményrendszerben meglévő lyukakat feltölti a rendszer. Nem hiszem, hogy ez új intézmények alapítását eredményezné, abban meg nagyon biztos vagyok, hogy a hátrányos helyzetű térségek apróbb falvaiban, községeiben ennek érdemi hatása a szolgáltatás bővítésére nem lesz. Mert van egy érdekelt, halmozottan hátrányos helyzetű szülő, és van egy teljesen, anyagilag is ellenérdekelt önkormányzati fenntartó. Ezt a dilemmát ez a jogszabály, illetve ez a kezdeményezés sajnos nem tudja feloldani. Ezt csak akkor lehetne feloldani, hogyha a finanszírozási rendszeren változtatnánk, arra pedig ma nem nagyon van esély.

Azt is látnunk kell, hogy ma az önkormányzatokban, éppen az ezeken a hátrányos helyzetű kisebb településeken működő intézményekben pont fordított folyamatok zajlanak. Nem az a kérdés, hogy beveszik-e a jelentkező gyerekeket, hanem épp az a tendencia, hogy önkormányzati forráshiány miatt nem veszik be, sőt idő előtt hazaküldik a gyerekeket. Tehát abban motiváltak, hogy már délután ne legyen bent annak a szülőnek a gyermeke, aki otthon van gyesen vagy anyasági támogatáson vagy egyéb szociális ellátáson, mert ez mind többletforrást igényel az önkormányzattól.

Azt gondolom tehát, hogy van egy egyértelmű társadalmi folyamat, van egy jó irányú kezdeményezés, de ennek a jó irányú kezdeményezésnek a hatékonysága a meglévő társadalmi folyamatok miatt csak nagyon korlátozott lehet.

A következő alapvető kérdés, amiről szintén sokan beszéltek előttem, a szegregáció kérdése. Azt is emlegették többen, hogy figyelembe kell venni azt a társadalmi környezetet, amelyben benne vagyunk. Nos, ki kell mondani, hogy ott, ahol szegregáció van, a szegregáció azért van, mert a társadalom szegregál. A társadalom tudatosan és szándékosan szegregál.

1990-ben olyan közoktatási rendszert hoztunk létre Magyarországon, amely a lokális közösség felelősségi körébe helyezi a gyermekek iskoláztatását. Ez a közösség a képviselő-testületei útján választja az intézmény vezetőjét, és működteti az intézményrendszert. Ha a lokális közösség szegregál, hogyan képzelhető vagy várható el, hogy az a politikai testület, amely létében a lokális közösségtől függ, nem fog szegregálni, vagy nem fogja támogatni azt a szegregációs folyamatot, amelyet ez a politikai testület az intézményrendszeren egyértelműen érvényesíteni akar? Van egy egyértelmű társadalmi folyamat, és azt gondoljuk, hogy ha a lokális közösségnek adjuk a jogot a döntésekhez, akkor ez megváltoztatható. De nem változtatható meg, mert a lokális közösség érdekeltségi rendszere éppen ellentétes.

Innentől kezdve visszakanyarodhatunk ahhoz a 1996-os kísérlethez, amikor felmerült az az ötlet, hogy átrendezzük az állam és az önkormányzatok kompetenciájának a kérdését az iskolafenntartás, -működtetés és -finanszírozás ügyében. A probléma ma azért még rosszabb, mert a rossz finanszírozás miatt a lokális közösség ellenérdekeltségét növeli az a mechanizmus, amely szegregál az intézményrendszer esetében, és amely a jó érdekérvényesítő szülőket automatikusan elviszi egy nagyobb város jobb iskolájába, ahol jobbak a fizikai és az infrastrukturális feltételek. Ebből adódóan a finanszírozási rendszer az amúgy is meglévő szegregációs folyamatokat éppen hogy erősíti, nem pedig gyengíti. Vagyis éppen ellentétes irányba haladunk, mint amilyen irányba kellene, és ez sem új keletű folyamat. Minél rosszabb a finanszírozási rendszer... - és aki a közoktatást részletesen ismeri, tudja, hogy 1994 óta folyamatosan kisebb-nagyobb hullámzással romlás van, a különböző kormányok nem nagyon mutogathatnak e tekintetben egymásra, a pénzkivonás a közoktatás rendszeréből akkortól kezdve egyértelműen tetten érhető és meglévő folyamat.

A törvényjavaslat szimpatikus, tisztességes kísérleteket tesz arra, hogy egyre jobb és jobb szabályokat találjon ki a szegregáció korlátozására, és minden ilyen javaslatra nagyon kreatívan válaszol azonnal a helyi társadalom a tekintetben, hogy hogyan kell kijátszani ezeket a szabályokat. Kijátszották a szomszéd iskola szabályát alapítványival, intézményi összevonással, és sajnos ki fogják ezt a szabályt is játszani. Nem azért, mert a törvényalkotó nem elég kreatív, hogy jó szabályokat találjon ki, hanem egyszerűen azért, mert az érdekeltség, a társadalmi mozgások más irányban hatnak.

Ezért nem nagyon hiszek abban, hogy ezzel a szigornöveléssel, ezzel a szabályozással, utánkövetéssel tartós eredményt tudunk elérni. Ha nem nyúlunk hozzá az érdekeltségi rendszerhez, ha nem változik meg az alaplogika, akkor igazi sikert e téren nem tudunk elérni. Illetve akkor, hogyha nem változik meg a társadalom szemlélete, mentalitása, és ha a lokális közösség, ahol a felelősség van, nem tesz le erről a gyakorlatról, amely egyértelműen a szegregáció irányába hat és azt erősíti.

Továbbhaladva a törvényjavaslat pontjain, szeretném folytatni az óvoda-bölcsőde üggyel. A korai fejlesztés hangsúlyozásakor, azt gondolom, mindannyiunk számára egyértelműen nyilvánvaló, hogy ki kell mondani: ez egy nagyon jó kezdeményezés. Ez valódi előrelépés, de csak akkor lesz ennek is sikere, ha lesznek ilyen intézmények. Akkor lesznek ilyen intézmények, ha a motiváció és a finanszírozás ezt segíteni fogja. Ha ez nem fog változni, nem lesznek ilyen intézmények, és akkor a szolgáltatás sem fog tudni bővülni.

Azzal, hogy az 1500 fős határ feljebb menjen, nagyon egyetértek; az 1500 rendkívül alacsony, a 10 ezer körüli határ már reális lehet.

Nagyon érdekes volt az a szám, ami itt korábban elhangzott, miszerint a bölcsődébe járó gyerekek felsőoktatásban való részvétele sokkal magasabb, szemben azokkal, akik nem jártak bölcsődébe. Úgy gondolom, ez nem a bölcsődében folyó képzés eredménye, hanem egyszerűen a bölcsődét választó szülők szociális és egyéb hátterének az oka, tehát egy szinergiáról van szó, nem pedig egy szorosabb összefüggésről.

De ezzel együtt egyetértek azzal, hogy hangsúlyozzuk: nagyon fontos a korai intézmény, és nagyon fontos e tekintetben a bölcsőde is. Hogyha előre tudunk lépni abban, hogy nem azt hangsúlyozzuk, hogy a bölcsődei szabályozás mennyivel szigorúbb, hanem éppen fordítva gondolkodunk, és azért, hogy a bölcsődék létre tudjanak jönni, azon a nagyon szigorú szabályon enyhítünk, hogy legálisan működő bölcsődék legyenek, ne pedig ilyen-olyan szobákban folyjék ugyanaz a tevékenység, nem szabályozottan, nem ellenőrzötten, akkor már érdemi előrelépés következik be, és ez pozitív eredménye ennek a javaslatnak.

(19.10)

A következő ügy, amiről szeretnék beszélni - gyorsan keresem a papíromon, elnézést -, a főigazgató kérdése. Én ezzel az ötlettel nem értek egyet, megmondom őszintén; úgy gondolom, hogy persze javítani lehet a terven akkor, ha létszámhoz kötjük a főigazgatói státus meglétét. A tiszkek átalakításával a szakképzésben óriási, monstre, kezelhetetlen méretű intézmények jöttek létre, ez nem szerencsés és nem jó folyamat. Ne segítsük ezt azzal, hogy főigazgatókat nevezünk ki ezeknek az élére, hanem találjuk meg azokat az intézményi struktúrákat és méreteket, amelyek működőképesek lesznek. Azzal pedig, hogy ne legyen kötelező órája egy főigazgatónak, meg nagyon nem értek egyet, vagyis úgy gondolom, ezt végig kéne ismét gondolni.

Ellenben nagyon pozitív szakmai előrelépésnek gondolom a munkaközösségek megerősítését. A munkaközösség az a tér, ahol az intézményen belül a szakmai munka felügyelete, ellenőrzése működhet. Az a rendszer, ahol ez csak az igazgató felelőssége, bebizonyosodott az életben, hogy nem működő rendszer, a szaktanácsadói hálózat is csak korlátozottan működik. Erre az igazi forma a munkaközösség lenne, de a munkaközösség ezt csak akkor tudja ellátni, és akkor működhet egy tutorrendszer az intézményen belül, a vezető tanár-kezdő tanár párosa és együttműködése, ha ehhez forrásokat rendel a jogalkotás, vagyis ha meg van fizetve a vezető tanár, és támogatva van az órakedvezménye, amivel segítheti a kezdő tanárt, hogy a pályáját jól elindítsa. Ha ezt nem rakjuk mellé, akkor ez nem egy működő rendszer lesz, hanem egy szép álom vagy egy kedvező kezdeményezés.

Itt szeretnék egy olyan elemet is kiemelni, ami itt nem jelent meg, de a hátrányos helyzetű és a halmozottan hátrányos helyzetű családok esetében rendkívül fontos: ez az osztályfőnöki munka. Ma osztályfőnök csak abból lesz, aki vagy nagyon elkötelezett, vagy pedig rátukmálják a feladatot. Nincs megfizetve az osztályfőnöki munka, mérhetetlen nagy a felelőssége az osztályfőnöknek. Az osztályfőnöki munka megerősítése mind pótlékkal, mind órakedvezménnyel azért, hogy az iskolában meglévő társadalmi problémák kezelhetővé váljanak, létkérdés. Vagyis úgy gondolom, végig kellene gondolni, hogy az osztályfőnöki munka ügyében milyen előrelépés lehet, az esélyegyenlőség növelését ez érdemben javíthatja, az esélyegyenlőtlenség csökkentését szintén.

Alapvetően tehát azt gondolom, hogy a törvényjavaslat alapján rengeteg dilemma fogalmazható meg, a szándék egyértelműen pozitív. Meggyőződésem, hogy a mindennapi ügyekben, ha elfogadásra kerül ez a jogszabály, ennek pozitív előrelépés lesz a következménye, alapvető változásokat azonban nem fog tudni hozni, ha nem kerülnek hozzá azok a források, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a rendszer alapjai változzanak meg, és az érdekeltségi viszonyok jó helyre kerüljenek, amelyek ma nagyon nincsenek jó helyen, és ez okozza a legtöbb működési problémát.

Köszönöm a figyelmet. (Taps az MSZP soraiból.)

Forrás: parlament.hu