DR. WIENER GYÖRGY (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Államtitkár Úr! Jelen lévő Képviselőtársaim! A ma folyó vita tulajdonképpen két premisszából indul ki, elsősorban ellenzéki képviselőtársaim tulajdonítanak ennek a két premisszának meghatározó jelentőséget, és mondanivalójukat erre a két kiinduló feltételre fűzik fel. Ezt természetesen a maga teljes tisztaságában csak az MDF, illetőleg az SZDSZ felszólalói követték, mert a fideszes képviselők esetében azért néha más elemek is megjelentek a felszólalási szövegekben.

Mi ez a két premissza? Az egyik premissza az, hogy minél alacsonyabb az államnak a gazdaságban való szerepvállalása, minél alacsonyabb az állami szerepvállalás, minél kisebb mértékű a jövedelemcentralizáció, annál gyorsabban növekszik a gazdaság, annál lendületesebb egy ország fejlődése. A másik premissza ezzel függ össze: ha radikálisan csökkentjük az adókat és különösen a járulékokat, akkor ez a tény önmagában felgyorsítja a gazdasági növekedést, tehát - ahogyan ezt a fideszes vezető politikusok is rendszeresen megfogalmazzák - drasztikus adó- és járulékcsökkentésre van szükség.

A gazdaságtörténet és a gazdaságelmélet ennek a két premisszának nagyon egyértelmű cáfolatát tudja adni. Ha megnézzük azt, hogy hol a legmagasabb az adó, illetőleg általában az állami jövedelemcentralizáció, akkor azt látjuk, hogy ez a legfejlettebb országokban van így, tehát van egy nagyon szoros sztochaszikus összefüggés az adóztatás szintje, illetőleg a gazdaság fejlettségi szintje között, és azt is világosan látnunk kell, hogy általában - bár nem mindenhol - a gazdasági fejlettség szintje erőteljesen befolyásolja azt, hogy mekkora a foglalkoztatottak aránya. Minél délebbre és minél keletebbre megyünk Magyarországtól, annál több problémával találkozunk ezen a területen. Vannak olyan államok a világon, ahol a szürke- és feketegazdaság a domináns, s ezek nélkül egy adott ország társadalma nem is tudna létezni.

Ha ebbe alaposabban belegondolunk, azt is világosan láthatjuk, hogy önmagában az adó-, illetőleg a járulékcsökkentés, noha egyes konkrét történelmi, gazdasági szituációkban szükséges és elkerülhetetlen lehet, nem jelent csodaszert, nem eredményezheti önmagában azt, hogy egy adott ország gazdasága fellendüljön, növekedési üteme gyorsuljon.

Nagyon röviden tekintsük át néhány adóreform történetét, nem Magyarországon, hanem az Egyesült Államokban, és akkor kiderül, min alapul egy adócsökkentésnek a növekedést gyorsító hatása. Egyben arra is utalnék, hogy a vezető politikusok adókérdésekben elég gyakran változtatják az álláspontjukat, ilyen értelemben például John Kennedy vagy Alan Greenspan éppúgy változtatta a véleményét adóreformkérdésekben, mint például Gyurcsány Ferenc, de emiatt még senki nem vonta kétségbe Kennedy politikai és Greenspan közgazdasági képességeit.

A három adóreform Kennedy 1962-63-as, Ford 1975-ös, illetőleg az ifjabb Bush 2001-es adóreformja, néhány mondatot érdemes erre a kérdéskörre is fordítani, hogy láthassuk, milyen peremfeltételek mellett hatékony ez az eszköz.

Kennedy elnök 1962-ben az év elején még úgy nyilatkozott, hogy nincs lehetőség adóreformra - ugyanúgy, ahogy esetenként a mostani magyar miniszterelnök -, majd 1962 júniusában kijelentette, mégiscsak adóreformra lenne szükség, és egy 3 milliárdos adóreformot össze is raktak. Már akkor is felmerült, hogy egyes adók csökkentésével párhuzamosan más adókat növelni kellene, tudniillik az adóreform gyakran együtt jár egy adóátrendezéssel. Végül is az adóreformnak az volt a következménye, hogy valóban gyorsult a gazdasági növekedés, de azért, mert a kiadásokat nem csökkentették, hanem növelték a költségvetés deficitjét. Még inkább ez volt a helyzet 1975 elején Gerard Ford elnöksége idején. Akkor valóban komoly recesszió volt a nyugati világban, különösen az Egyesült Államokban, és úgy ítélték meg az amerikai közgazdászok, beleértve a republikánus beállítottságúakat is, hogy noha az ő alapvető ideológiájuk az, hogy a költségvetésnek kiegyensúlyozottnak kell lennie, egy nagyon erőteljes adócsökkentéssel meg kell növelni a deficitet, sőt egyszerre emelték a kiadásokat, illetőleg csökkentették a bevételeket. El is értek egy elég komoly eredményt, ennek az ára azonban az volt, hogy több mint 60 milliárddal nőtt 1975-ben 1974-hez képest a költségvetés hiánya.

2001 elején George Bush egy tíz évre terjedő, összességében 1600 milliárd dollárt kitevő adócsökkentést határozott el, és vitt keresztül a kongresszuson. Alan Greenspan nemrég - mármint 2001 januárjához viszonyítva nemrég - még azt mondta, nincs szükség egy ilyen változtatásra, sőt ennek az előfeltételei is hiányoznak. 2001 januárjában, februárjában azonban megváltoztatta a véleményét, ettől, mint az előbb már említettem, mindenki őt a Fed egy meghatározó jelentőségű vezetőjének tartotta az amerikai gazdaságtörténetben.

Bush, szemben a két korábbi elnökkel, Kennedyvel és Forddal, első közelítésben nem a hiányt növelte, hanem a szufficitet csökkentette, de a dolog lényege pontosan abban ragadható meg, hogy ezek az adóváltoztatások - Bush esetében egyébként egyértelműen személyijövedelemadó-kulcsok csökkentéséről volt szó - akkor igazán hatásosak, ha a költségvetési kiadásokat nem mérsékeljük, vagy csak nagyon mérsékelten nyúlunk ezekhez hozzá.

A mai Európai Unióban és a mai Magyarországon olyan adó- és járulékreform, amely a költségvetés hiányát növeli, az államháztartás egészének a deficitjét megemeli, elképzelhetetlen. Mivel minden gazdaságtörténeti példa világosan jelzi, hogy az adóreform vagy járulékcsökkentés elsődleges pozitív hatása a hiány növelésén keresztül egy pótlólagos kereslet teremtése, ha ennek a feltételei hiányoznak, akkor csak mérsékelt fellendülést várhatunk önmagában attól, hogy adókat vagy járulékokat csökkentsünk.

Hozok magyar példát is a Fidesz időszakából, nem azért, mert a Fideszt kívánom bírálni, miként ezt néhány ellenzéki képviselőtársunk gondolja a szocialista felszólalók esetében, hanem azért, mert ez egy érdekes gazdaságpolitikai szituáció, és ennek a tanulságait le kell vonni.

(16.30)

A Fidesz 1998-2002 között valóban egy nagyon jelentős, 10 százalékos járulékcsökkentést hajtott végre, az első lépcsőben 6 százalék volt a csökkentés, majd 2001-ben és 2002-ben, a kétéves költségvetés keretében kétszer 2 százalék.

Az első járulékcsökkentésnek volt is egy foglalkoztatásnövelő hatása, bár ez lehet, hogy elsősorban az akkori világgazdasági konjunktúrával, nem pedig a Fidesz gazdaságpolitikai lépésével függött össze. Valóban igaz az, hogy 114 ezer fővel nőtt a foglalkoztatottak száma. De mi történt 2001-ben és 2002-ben, akkor, amikor világgazdasági dekonjunktúra volt? Az történt, hogy a kétszer 2 százalékos járulékcsökkentés mellett - tehát 4 százalékos, nem sávhatáros járulékcsökkentés mellett - az egyik évben 12 ezerrel nőtt a foglalkoztatottak száma, a másik évben 3 ezerrel. Tehát 4 százaléknak 15 ezer fős foglalkoztatásbővítő hatása volt. Ez is megfelelő óvatosságra kell hogy intsen mindenkit, aki a mostani helyzetben radikális adó- és járulékcsökkentést kíván végrehajtani.

De nézzük meg azt, hogy mit javasolnak azok, akik egy ilyen radikális csökkentés hívei. Mádi képviselőtársam felsorolt számos szakértőt, akik a kormány javaslatáról lesújtó véleményt fogalmaztak meg. Egyből lehet tudni, hogy miért. Azért, mert nem hajtja végre a kormányzat azt az 1000, 1500, 2000, netán 3000 milliárdos jövedelemkivonást a költségvetésből, amit az üzleti szféra a maga szempontjából - amúgy teljesen érthetően - igényel.

Nézzünk egy olyan példát, ahol egzakt számok találhatók, tudniillik a négy könyvvizsgáló cég koncepciója egyértelműen megmondja, hogy 2009-ben 2178 milliárddal kell csökkenteni az adó- és járulékbevételeket. Persze, rögtön hozzáteszi a négy könyvvizsgáló cég azt is, hogy ugyanakkor szükség van arra, hogy más adók és járulékok viszont 1081 milliárddal emelkedjenek, és egy 1097 milliárdos kiadáscsökkentés következik ezen előbb említett két adat különbségéből. Azt már nem mondják meg a könyvvizsgáló cégek, hogy hol történjen meg ez a jövedelemcsökkentés, de például tegnap Az Estében egy gazdasági szakértő világosan fogalmazott: arra lenne igény, arra lenne szükség, hogy Magyarország a nagyon jelentős arányúnak tartott jóléti kiadásait 8-10 százalékkal mérsékelje, hogy a környező országokhoz hasonlóak legyenek az adóztatási, illetve járulékoltatási viszonyai.

Ezzel kapcsolatban merül fel az egykulcsos adó problémája. Az egykulcsos adóról mindenekelőtt azt kell megjegyezni, hogy ezt Izland kivételével fejlett gazdasággal rendelkező ország nem vezette be. Mindazok az államok, amelyek bevezették: Észtország, Lettország, Litvánia, Románia, Ukrajna, Oroszország, Szlovákia, legújabban egy szuperbruttósítással Csehország, ezt azért tették meg, mert ezzel a lépéssel kívánják a fejlődésüket gyorsítani. Hol sikerült ez a gyorsítás, legalábbis eddig a szlovákok esetében, hol pedig a nagyobb növekedés, mint a balti államokban, ettől teljesen elszakadt, mert mondjuk, az észtek 1994-ben vezették be az egykulcsos adót, a 2000-es évek elejétől gyorsult fel a növekedés, jelenleg éppen recesszióban vannak, tehát nem lehet azt mondani, hogy az egykulcsos adónak lenne itt meghatározó szerepe.

A nemzetközi irodalomnak az az álláspontja, hogy önmagában az egykulcsos adó bevezetése még az adómorált radikálisan nem javítja meg, nem vezet egyértelműen a gazdaság kifehéredéséhez. Tehát azok a pozitív következmények, amelyeket várunk, nagyon is esetlegesek.

Ebben a szituációban tehát az a helyzet, hogy bizonytalan hatású eszközök alkalmazása egyértelműen bekövetkező negatív hatásokkal társítva, nem alkalmazható. Tudniillik ami bizonytalan, hogy a járulék- és az adócsökkentés radikálisan felpörgeti a gazdasági növekedést. Ami biztos, az a költségvetési kiadások drasztikus szűkítése, hogy milyen területen, azt a közgazdász szakértők hol megmondják, hol nem mondják meg, a politikusok többnyire nem mondják meg, vannak persze ez alól is kivételek; illetőleg ha nem csökkentjük radikálisan a költségvetési kiadásokat, akkor a konvergenciaprogram nem tud teljesülni.

Lehet vitatkozni azon, hogy jó-e vagy nem jó a konvergenciaprogram, Varga Mihály képviselőtársam, egykori pénzügyminiszter úr álláspontja szerint úgysem teljesíthető, miért ragaszkodunk hozzá, itt a növekedési ütemre utalt.

A helyzet az, hogy más országok is hajtottak végre konvergenciaprogramot, ez nem egy szabadon választott gyakorlat, ez az európai uniós tagságból következik. Természetesen lehetne azon gondolkodni, hogy a maastrichti kritériumok jók-e, ilyen kritériumokra van-e szüksége az Európai Uniónak, hiszen világosan látszik, hogy a növekedési ütem lassulása az Unióban nem teljesen független ezektől a szigorú kritériumoktól.

Közgazdászok azt is felvetik, hogy miközben teljesítjük a nominális konvergenciakritériumokat - ez nem csak Magyarországra vonatkozó probléma természetesen -, aközben a reálkonvergencia, tehát a tényleges felfejlődés terén azért elég komoly lemaradás következhet be, amúgy a régió egészében, nem csak Magyarország esetében, mint ahogy erre már az előbb utaltam.

Ebből pedig az következik, hogy a szigorú peremfeltételek közepette az az adócsökkentés, amelynek a számait ma már annyiszor elmondták, de éppen azért, mert ellenzéki képviselőtársaim kétségbe vonják egyáltalán azt a tényt is, hogy itt csökkenés történik, meg kell hogy ismételjem: tehát teljesen nyilvánvaló az, hogy a vállalkozói szférának az elképzelések szerint - hiszen a gazdasági elképzelések százszázalékosan soha nem teljesülnek, a Fidesz alatt sem teljesültek - 122 milliárd forintos nettó csökkenést eredményezne, a lakosságinak pedig 45 milliárdosat. Nem szerepel a Robin Hood-adó természetesen abban a tervezetben, amelyet jelenleg tárgyalunk, ennek nagyon egyszerű az oka: az ezzel kapcsolatos döntés később született meg. A Robin Hood-adóra nem térnék ki, de annyit jeleznék, hogy több európai uniós tagállam gondolkodik a bevezetésén, illetőleg már döntött is erről. Nyilvánvaló az is, hogy a Robin Hood-adó egy átmeneti állapot következménye, és amennyiben az energiaárak alakulásában változás történik - tegnap már utaltam arra, hogy a kőolaj ára azért radikálisan visszaesett a nyár közepéhez képest -, akkor erre az adónemre már nem lesz szükség.

Végezetül nagyon röviden beszélni kellene arról, amiről ellenzéki képviselőtársaim napok óta rendkívül határozott véleményt formálnak, ez pedig az úgynevezett világgazdasági pénzügyi vagy netán reálgazdasági válság. Ezzel kapcsolatban egy keynesiánus közgazdászt, Samuelsont idézném 1975-ből, ha már a Ford-féle adókoncepciót is itt röviden összefoglaltam. Samuelson azt mondta azoknak, akik nagy válságról beszéltek, hogy aki valamit is tanulmányozott a 1929-33-as világgazdasági válságból, az tudja, hogy 1975-ben válság van, ám nagy válság egyáltalán nincs. Tulajdonképpen ezt lehet elmondani 2008 esetében is.

Véleményem szerint - ez természetesen elméleti és nem frakció- vagy pártálláspont, hiszen ilyen kérdésekben nem politikai testületek alakítanak ki véleményt, hanem elemzői álláspontok születnek meg - az az állami beavatkozás, ami tapasztalható az észak-amerikai Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában és egyre több uniós tagállamban, nyilvánvalóvá teszi, hogy olyan visszaesés a gazdaságban, mint 1929-33-ban, nem következik be. Sőt továbbmennék, lehet, hogy ez egy merész kijelentés, de az is valószínű szerintem, hogy megalapozott: még olyan visszaesés sem valószínű, mint ami 1974-75-ben vagy 1991-93-ban volt, éppen amiatt, mert az állam szerepvállalása jóval jelentősebb most, mint mondjuk, az 1945 előtti időkben, és azért a 1973-75-ös stagflációból vagy a 1991-93-as válságból is lehet tanulni, lehet tanulságokat levonni.

Ezen túlmenően pedig a világgazdaság most a hosszú távú ciklusok alapján egy fellendülő ágban van, tehát ne keltsünk válsághangulatot, ne azt akarjuk megmagyarázni az embereknek, hogy minden rájuk fog omlani, és a bankbetéteik azonnal elértéktelenednek, hanem azokat az intézkedéseket hozzuk meg az Európai Unió intézményeinek döntésével összhangban, amelyek megelőző hatásúak. Egyébként Magyarországon jelen pillanatban a gazdasági problémák még nem az úgynevezett másodlagos jelzálogpiaci kötvények piacán kialakult feszültségekkel függenek össze.

Ami az állami beavatkozás elmaradását illeti, mint a Lehman Brothers esetében, akkor annak inkább vannak negatív hatásai. Emlékszünk arra, hogy amikor az amerikai kongresszus alsóháza, a képviselőház elutasította első körben Bush csomagját, amelyet Paulson pénzügyminiszter terjesztett elő, akkor annak nagyon negatív hatásai voltak.

(16.40)

Amikor pedig végül is a képviselőházban is megtörtént az elfogadása ennek a csomagnak, akkor a pozitívumok kerültek előtérbe.

Tehát óvatosságra valóban szükség van, ennek az óvatosságnak eleget tesz a beterjesztett adó- és járulékmódosító törvényjavaslat és bizonyos értelemben a költségvetési törvényjavaslat is. Ha tehát az óvatosságot kell a politikában szem előtt tartanunk, akkor éppen hogy nem drasztikus csökkentésre, hanem kiegyensúlyozott, előrelátható, eredményeiben jól követhető intézkedéssorozatokra van szükség.

Ami pedig a jövő évi gazdasági növekedés ütemét illeti, egyáltalán nem kizárt, hogy az 3 százalék lesz. Csak jelzem - ezt régebben is meg szoktam tenni -, a konjunktúrakutató intézetek is néha negyedévenként változtatják az előrejelzéseiket, ennyit egy kormány is megengedhet magának. Az viszont valóban tény, hogy az a 4 százalék, amellyel 2006-ban számolt a kormányzat, az a mai világgazdasági viszonyok között nem látszik reálisnak, bár hozzá kell tennem, hogy ha a világgazdaság kilábal abból a helyzetből, amelyben most van - és szerintem rövidesen ki fog lábalni -, még ez sem tökéletesen kizárt.

Köszönöm a figyelmet. (Taps az MSZP-ben.)

Forrás: parlament.hu