DR. KELEMEN ANDRÁS (Fidesz): Köszönöm a szót. Tisztelt Ház! Így hallgatva a vitát, az az érzésem támadt, hogy Churchillnek igaza volt, amikor 1939-ben azt mondta, hogy a gazdaság rejtélybe csomagolt talány egy titok közepén.

Végiggondolva a mai vitát, azt mondanám, hogy először általánosságban a benyújtott javaslathoz tennék fel egy kérdést. Amikor megnéztem, hogy az SZDSZ felvállalta ezt a szakértői csomagot, akkor felmerült bennem, hogy vajon itt most miről van szó, az önazonosság, az identitás válságáról, vagy valami másról. De végigolvasva az anyagot, az az érzésem támadt, hogy a felkínált intézkedések azt jelzik, hogy érthető, hogy miért vált ki a kormányból a párt.

Ezek a követelések csak kívülről képviselhetők. Hiszen a keletkező romlás a döntéshordozóra fog szállni. Az előterjesztők pedig még nagyobb baj idején majd kezdhetik elölről, hogy azért van baj, mert nem minden követelés teljesült. Ilyet már hallottunk Bokros úrtól is. A határozati javaslat egésze ugyanis véleményem szerint ellentétes hatású az előterjesztők várakozásaival.

Kóka úr említette, hogy antibiotikumot ajánl a betegnek. Igen, de a beteg mérgezett, és mérgezés esetén nem hiszem, hogy az antibiotikum hatékony. Alapvetően Matolcsy György már érintette, hogy megszorításokra épül, méghozzá alapvetően mechanikus visszavágásra épül ez az egész tervezet. És itt talán tényleg az a helyzet, amit tegnap én említettem egy másik felszólalásomban, hogy néha úgy tűnik, hogy a gazdaság helyzete és a gazdaságpolitika fontosabb, mint hogy csupán gazdasági vagy pénzügyi szakemberekre bízzuk. Hiszen talán fölösleges is akkor említenem azt, ami apróság, de talán az embereket nagyon is érdekelné: a gyermekgondozási segély idejének csökkentése - ami egy ilyen demográfiai helyzetű országban, mint a mienk, gyermekellenesnek minősíthető -, vagy a családtámogatási kiadások azonnali csökkentése, ahol az indoklásban az szerepel, hogy az eredménye a középső és felső jövedelmi adózó rétegek juttatásának visszafogása. Azt pedig ismerjük, hogy ami nálunk középső jövedelmi réteg, azt bizony keményen fenyegeti a szegénység.

De részletezve a javaslatokat, hadd mondjam el azt, hogy a bér és foglalkoztatás csökkentése egészében véleményem szerint nem növeli az ország tőkevonzó képességét. Már csak azért sem, mert a tőkebeáramlás leállt, méghozzá külső okokból, mint például az általános monetáris válság, a hitelhiány, a piacszűkülés és az országok belső foglalkoztatásának a védelme, ami sajnos meg is jelenik. Így a régi terápia alkalmatlan az új helyzetben, és erre figyelmeztetnek az uniós politikusok is, de ugyanígy a központi bankok irányítói és a pénzpiac több szereplője is.

Szokás még azzal érvelni, hogy az államháztartási egyensúly bizalmat ébreszt, és ezzel az államadósság kamatainak leszállításához vezet. Jelen helyzetben, azt hiszem, hogy ez nem igaz. Látjuk: a bizalmi index másik megnyilvánulása, a valutaárfolyam együtt mozog régiónkban országok között. Azaz szemmel látható, hogy a távoli spekulánsok nem törődnek a magyar államháztartás mutatóival önmagában. Ezt igazolják a mindennapi folyamatok. Tehát a költségvetés egyensúlyjavítása aligha hoz áttörést a kamatszintben, amit a forint leértékelődésének fékezése miatt tart magasan a jegybank. A költségvetési elvonás e tekintetben tehát nem fejthet ki mérvadó hatást véleményem szerint.

A közszféra bérkiáramlásának korlátozása viszont a másik oldalon okoz adó- és járulékbevétel-csökkenést is. Azonban a megtakarított nettó bér kikerül a forgalomból, mások bevételét és adófizetését korlátozva sokszorozottan tovább mérsékeli az államháztartás bevételét, tehát az egyensúlyt javító hatása gyenge. A teljes hazai termékben, a GDP-ben a közszféra bérköltsége körülbelül 80 százalékos arányban növelő vagy csökkentő hatással van jelen, így a leépítés ezt is erősen mérsékli. Azaz fokozott GDP-csökkenés sem növeli a befektetői bizalmat, hiszen a tőke oda megy - ha egyáltalán megy, de most még így sem nagyon -, ahol prosperitást érzékel. Így a bérbefagyasztás, a létszámleépítés, az infláció mértékét meghaladó reálbércsökkenés nem hozhat sem valós felemelő hatást, de még bizalmat növelő látszatot sem.

Az a pénz, ami kikerül a forgásból, nem jut vissza a termelő-szolgáltató ágon, mert a banki hitelezés leállítása - szinte kifejezhetjük magunkat ezzel a fogalommal - nem engedi. De a fogyasztás visszaesése még tovább mérsékli a hitelezéssel kikerülő forrást. A közfoglalkoztatásból távozók nem találhatnak munkát a piaci környezetben sem, hiszen a tőkebeáramlás, a fogyasztás növekedése nem teremt esélyt számukra, így a munkahelyükről távozók lakáshitele is bedőlhet, tovább növelve az ingatlanok leértékelődését, a banki hitelek minőségének romlását, ezzel a céltartalékképzést, további forráskivonást eredményezve.

Az ösztönzők hogy festenek? A személyi jövedelemadó sávhatárainak javasolt módosításakor mintha nem vennék tekintetbe azt, hogy kis és nagy jövedelem azonos sávba sorolása a progresszió csökkentésével egyértelműen a nagy jövedelműeknek kedvez. Vagy ez volna a cél? Az egészségügyi járulék csökkentése a kifizetők szempontjából természetesen jól hangzik,

(14.40)

De a már az ellehetetlenülés határán lévő társadalombiztosításnál kérdéses a hatás, hogy vajon nem a felszámolásához vezet-e. A kevés pénzből még kevesebb szolgáltatás következik, mintegy kikényszerítve a magánosítást, ugyanis a következő követelés majd az lesz, hogy a költségvetés ne finanszírozza a beszedett díjak feletti hiányt, a kisebb állam jegyében. A társasági nyereségadó-kedvezmények felszámolása ugyancsak jól hangzik, de a betelepült nemzetközi tőke kedvezménye polgárjogi és egyedi szerződéseken nyugszik, így nem érinti őket a kedvezmény megvonása, annál inkább a belföldi társaságokat. Ez megint mintha a csiga és a teknősbéka versenyegyenlőségét jelentené.

Az ingatlanadó bevezetésénél már mások is említették, hogy vagy visszaigényelhető, vagy pedig reális veszély a kisjövedelmű tulajdonosok végzetes eladósodása. Másrészt pedig az áfaemelés - pláne 24 százalékra - és a jövedéki adók emelése azt eredményezi, hogy ha több a munkanélküli és a bérkiáramlás korlátozott, akkor az állami bevétel úgyis csökkenni fog. A kis- és középvállalkozások fizetési forgalmát nem csupán a harmincnapos határidővel és hatékony szankciókkal kell kezelni - mások is elmondták már, hogy nemcsak a szankciók a megoldások, éppen Kóka képviselőtársam is -, hanem megfelelő források biztosításával, a bankrendszer hitelezési hajlandósága hiányában akár új állami bank alapításával is, mert azért lássuk be, hogy ilyen közösségi tulajdonú bankok a fejlett országokban mindenhol megtalálhatók.

A kereskedelmi bankok hitelezésének ösztönzése, a visszaélő magatartás kedvezményekkel történő tompítása, a kamattámogatás mind oda vezet, hogy a fiskális ágon megtakarított összegek monetáris ágon a bankrendszerhez kerülnek átcsoportosításra. Ha a bankokat támogatjuk, akkor magasan tartják a kamat- és jutalékkondíciókat, hiszen az ügyfél helyett a költségvetés kifizeti a többletigényüket. Ezzel pedig egy extraprofithoz jutási lehetőség van, és ez burkoltan állami segédlettel zajlana. Magyarországon különben is úgy festenek a működés jellemzői, hogy óriási méretű a kamat- és jutalékbevétel, kamatmentes pénzként fungál számukra a folyószámla-állomány, szerény mértékű a vállalkozók hitelezése - azt látjuk, hogy fogyasztáshoz szinte könnyebb hitelhez jutni, ami megint egy érdekes inverz helyzet -, nagy a spekulatív aktivitásuk, például az MNB-nél, a Nemzeti Banknál nagy a reálkamat, ezért ott parkolhat a pénzük; a külföldről bevont forrás drága - ez pedig az anyabankok haszna, ami megint csak minket szegényít -; az államkötvényekkel szeptemberben leálltak, helyette MNB-kötvényt vettek, ahol pedig nőtt az alapkamat - érthető -; a tartalékráta csökkentésével megint újabb mintegy 400 milliárd forint vált elhelyezhetővé, amikor 5 százalékról 2 százalékra csökkent.

A következő téma az euróval kapcsolatos kérdés. Az euró bevezetése véleményem szerint - lehet, hogy most nagyon szentségtörő leszek - mintha valami más folyamathoz tartozna, mintha egy más folyamathoz illeszkednék, nem is az euró bevezetéséhez. Valami olyasmihez, hogy elvenni az itthon meglevő pénzt, és ezt még pozitív jelenségnek is feltüntetni. Mintha beleilleszkednék abba a sorba, hogy előbb a magánnyugdíjpénztárakat kötelezővé tették a liberalizmus nagyobb dicsőségére, s ezzel gyakorlatilag döntésképtelen helyzetbe került az - akár nyereséges, akár veszteséges annak a működése -, aki oda teszi a pénzét. Aztán volt az egészségügyi privatizációs kísérlet, ami megint egy óriási kasszához való hozzáférést jelentett volna. Az euró bevezetésével kapcsolatban pedig nagyon keményen felmerül az a kérdés, hogy ha igen kedvezőtlen árfolyamon megtörténik egy ilyen jellegű átállás, az bizony egyértelműen vagyonvesztést hozhat, ahogy banki nyelven szokták mondani, akkor realizálódik igazán a veszteség.

Nem veszi számításba ez az elképzelés az országból való óriási haszon és kamatösszegek kiszivattyúzását; azt, hogy a külső tőke bevonása nem feltétlenül üdvözít, ha járadékkal megfejelve távozik; hogy a hitel nemcsak az államot terheli adósság formájában, hanem a vállalkozásokra és a lakosságra is - mindannyian ismerjük a devizahitel problémáját - szétterjed. A profit viselkedése is valami egészen furcsa hozzáállásunk következtében alakult így. Például a villamosenergia-iparágban a tulajdont szerzett külföldiek 8,5 százalékos tőkearányos éves kamatot tudtak garantáltatni maguknak - otthon ennek még a felét sem érték volna el -, s mégiscsak úgy látjuk, hogy a vállalatfejlesztéseket nem teljesítették. Ezt a folyamatot is nyilván csökkenteni kell.

A privatizációról ma már nagyon sok szó esett. Baráth Etele és Katona Béla is említette, hogy mit jelenthet ez a 2500 milliárd forint vagyoneladás, honnan kerül ez elő. Vízközművek? Állami földalap bevonása? Az ott levő ingatlanok eladása? Nagyon kérdéses, hogy a privatizáció során ekkora összeget elő lehet-e teremteni más módon, mint úgy, ami a társadalomban hihetetlen feszültséget kelt, például ha a belvárosi középületek, minisztériumok épületeinek az eladása is bekerülne ebbe a folyamatba. Régebben én is azt hittem, hogy a vagyoneladás csökkenti az adósságunkat, de ez a tapasztalatok szerint valahogy nem teljesen igaz, egyrészt azért, mert az új tulajdonosok kivonják a jövedelmüket az országból; az adósságunk kamatának a változása pedig nem tőlünk függ, általában külső hatásra növekszik; az ellenérték kamatszámlán keresztül távozik az országból, bevételkiesést is okoz, és általában alulértékelten kell eladni - ma már erre is többen rámutattak -, azért is, mert a világban is csökken a likviditás. Magyar polgár nyilvánvalóan kevéssé juthat ilyen vagyonhoz, hiszen eleve nincs elegendő megtakarítása.

Engedjenek meg még egy, ha úgy tetszik, európai gondolatot ebben a körben: az állami vagyon ilyen jelentős csökkentése az Európai Uniótól felvett 6,5 milliárd eurós hitel fedezetét is csökkenti. Attól tartok, ehhez még az Európai Uniónak is volna szava.

További problémát látok abban - s most térnék rá a dolgok pozitív oldalára -, hogy ez a tervezet nem épít az emberi kreativitásra. Ahogy Mádi László mondta, nem látni mögötte társadalomképet. Nem számol új megoldásokkal, például az elektronikus pénzforgalom lehetőségével. Az először is nem igaz, hogy a kormánynak nincs felhasználható pénze. Van, mert van forintszámlája, hiszen számolnia kell a számlaérték fel-le mozgásával. Mivel erre a célra bőven elegendő, mondjuk, 150 milliárd forint, így a betervezett 400 milliárdból ugyancsak telnék arra, hogy ennek egy részével enyhítse a gazdaság működését annyira gátló pénzhiányt. Létrehozhatna belőle fedezeti alapot, s ez szolgálhatna az elektronikus pénzelszámolás forrásául; a térségenként megalakuló fogyasztási-értékesítési szövetkezetek megkapnák az egymás közötti áru és szolgáltatás elszámolására az áfamentességet például, és akkor az egymás közti pénzmozgást nem kellene forintban számlázniuk; a tőkéjüket az állam biztosíthatja elektronikusan nyilvántartott tőke formájában, vagyis úgy, ahogy az előrefizetéses kártyák működnek. Ha legfeljebb kétszáz ilyen szövetkezettel számolunk, akkor is egymilliárd forinttal indulhatnának, az elszámolás naprakész, hiszen az elektronikus elszámolás a cserét ösztönzi. Ha a segélyező ellátásokat is be tudjuk vonni ebbe a körbe, akkor csak ott kell ténylegesen forintot kiadni, ahol a helybeli elszámolás nem lehetséges, vagyis ahol a kívülről származó árura vagy szolgáltatásra van ténylegesen szükség. Mindez nem jelent tehát fedezetlen pénzgyártást, csak olyan szerkezetet, ami nem vonja ki a keletkező hasznot a rendszerből.

E nagy ívű tervezet nem veszi tekintetbe azt, hogy a nemzetgazdaság tágabb fogalom az államháztartásnál. Mind a négy számlatulajdonosnak, az államnak, a kettős könyvelésű vállalatoknak, a pénzügyi közvetítőknek és az embereknek ebből egyaránt ki kell venniük a részüket, és bele kell látniuk ebbe a folyamatba. A kérdés kulcsa tehát az, hogy kiknek a kezében vannak ezek az eszközök.

S bár ma már többször hangzott el rosszallóan az, hogy a teljes ellenzék szerint cselekvőképtelen a kormány, mégis azt hiszem, hogy a válság megoldásának a kulcsa egy felelős kormány létrejötte. (Taps a Fidesz soraiban.)

Forrás: parlament.hu