MÉCS IMRE (MSZP): Köszönöm, elnök úr. A napokban járt először nálunk, egykori hazájában, az 1928-ban Máramarosszigeten született Elie Wiesel Nobel-békedíjas író, közéleti ember, aki évtizedek óta tartja ébren a világ érdeklődését a holokauszt sok millió áldozata iránt meggyőző erővel. Higgadt, tömör, jól formált, csiszolt angol mondatai hatottak hallgatóira, sok ezren vettek részt előadásain. Beszélt parlamentünk épületében is, ahol a hírhedett és embertelen zsidótörvényeket hozták eleink, a numerus claususszal kezdték, és az úgynevezett fajgyalázási törvénnyel végezték. Jó volt, hogy eljött.

Mialatt a televízión néztem, átérezve az iszonyatot, eszembe jutottak egykori halálraítélt '56-os barátaim, bajtársaim, mondhatnám: testvéreim, köztük zsidó-magyarok, akik szintén megjárták 16 évesen Auschwitz-Birkenau poklát, köztük Gáli Józsefre, Nickelsburg Lászlóra és főként Angyal Istvánra gondolok, akivel hosszabb ideig együtt voltam a Kisfogház halálsorán, együtt vártuk sorsunk beteljesülését, kivégzésünket. Sokat beszélgettünk, s közben szinte átlényegültünk, egyre távolabb kerültünk a földi valóságtól, madártávlatból néztük a történelmet, sorsunkat. Ami eszünkbe jutott, megosztottuk egymással.

Pista lelkes híve volt a közösségeknek, elvi, idealista kommunista volt, akit egyhangúlag választottak a Tűzoltó utcai felkelők vezetőjüknek, és akik a legtovább tartották a frontot november 4-e után, amikor a világ legnagyobb szárazföldi hadserege ránk támadt orvul. Büszke volt zsidóságára. Tőle hallottam először a kibucokról, amelyekért rajongott, én meg mint egykori jezsuita diák az 1600-as évek paraguayi redukcióiról, a pénz nélküli közösségek kísérletéről meséltem.

Ott tudtam meg, hogy Kisbánhegyesről egész családját elvitték Auschwitzba, nővérét a felsorakoztatott foglyok előtt, szeme láttára akasztották föl szökésért, édesanyját megölték és füstté vált. Mikor hazajött, nem volt benne gyűlölet az ország iránt, amely kilökte magából. Hitt az emberekben és szerette őket, bízott a virtuális munkásosztályban, részt vett Sztálinváros építésében, idealista volt. Közöttünk ő volt a legértelmesebb, aki világosan látta helyzetünket, nem voltak illúziói, tudta, hogy bosszúhadjárat áldozatai vagyunk, az árulók saját vereségüket és gyávaságukat bosszulják meg rajtunk. Szállították a fejeket Moszkvának.

Tudatosan készült a halálra. Nekem is ezt ajánlotta, ahelyett, hogy vigasztalt volna. Jól tette. Hamar túljutottam a krízisen. Igaza volt Hegelnek, a szükségszerűség belátása vezet a lelki békéhez, szabadsághoz.

Eörsi István barátjának írta kicsempészett levélben: "... még élek, bár az átlényegülés negyedik hónapjával együtt járó szellemi restség már feszélyez. Kénytelen-kelletlen túl sokat kell foglalkozni magammal, és ez undorító a gyakorlati ember számára ... szeretnék tenni, használni - ez nagyon hiányzik ... feledjetek el, feledjetek el, ez hasznos. Ti éljetek, nevessetek teli szájjal, mert mi is így akartunk élni. Minden nap hosszú a halálig, és minden nap rövid, amíg élünk. Nagyon nehéz - de nem változtam és így elviselhető. Emberibb lettem, talán annyira, hogy már elmehetek..."

(21.10)

Gyermeke édesanyjának írta utolsó üzenetében: "Nagyon-nagyon szeretlek. Nagyon-nagyon szeretek mindenkit. Téged is. Minden embert, aki szeret. De azokat is, akik nem tudják, hogy érdemes vagyok a szeretetre. Ölellek, ölellek, ölellek. Angyal."

51 éve, december 1-jén végezték ki, 14 évvel Auschwitz után. Ő már nem tud beszélni, és kivégzett társaink se tudnak beszélni. Nekünk kell helyettük beszélni, nekünk kell ébren tartani, ahogy ezt Elie Wiesel teszi, csak ő sokkal nagyobb keretekben, sokkal több eszközzel tudja ezt végrehajtani. Mi nem hallgathatjuk agyon a mi áldozatainkat, a mi hőseinket. Beszélni kell erről helyettük, szólni az ő szellemében. (Arató Gergely, Donáth László és dr. Schiffer János tapsol.)

Forrás: parlament.hu