Z. KÁRPÁT DÁNIEL (Jobbik): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Köszönöm a szót. Egyrészt hadd fejezzem ki meghatottságomat azt illetően, hogy a tegnapi napirend utáni felszólalásomat hét, azaz hét kormánypárti képviselő hallgatta, most elmondhatjuk, hogy majdhogynem a fél Ház jelen van. Nagyon szépen köszönöm ezt a kitüntető figyelmet, főleg annak fényében, hogy egy olyan témát hozunk a Ház elé, amely talán minden eddigit felülírhat egy bizonyos tekintetben.

Mondom ezt azért, mert a mai nap napirend előtt vagy után olyan téma is bekerülhetett, mint hogy segédmotor-kerékpárnak minősül-e a mopedautó, ami kétségkívül nagyon fontos, viszont a Ház iránti, kicsit furcsa hozzáállást jelképezi az, hogy nem írásbeli kérdés lesz egy ilyenből, vagy pedig nem bizottságok tárgyalják meg, hanem egyéb, sorsfordító kérdések elől vesszük el a helyet ilyen nagyon fontos, ámbár nagyon marginális kérdésekkel. Amikor is arról kellett volna itt ma hallanunk nagyon fontos gondolatokat, előterjesztéseket, hogy mi történik a bölcsőkben folytatott háborúval, hogyan fordulhatott elő az, hogy több mint 700 ezer embert vesztettünk 1980 óta, nem háborús helyzetben, a saját jóvoltunkból, önöknek, mindannyiunknak köszönhetően. Talán azért kerülik ezt a témát, mert az utóbbi húsz év politikai erőinek a felelőssége elvitathatatlan ebben a kérdésben, kikerülhetetlen, és folyamatosan, ahányszor felvetjük, csak a lózungokat kapjuk rá, a jövőbeni, nagyon szépre festett terveket, de a gyakorlati cselekvést illetően szinte semmit.

De nézzük csak meg a nemzetközi példákat, hogy hova juthatunk ezáltal! Az Amerikai Egyesült Államokban, Hawaiiban, Houstonban, New Yorkban nincsen többé többségi faj, az eredeti amerikai, ott lakó emberek képezik a kisebbséget. Londonban az idei évben fordul át a helyzet, 50 százalék alá esik a fehér emberek, az angolok száma a fővárosban. Ez sem véletlen tendencia, amely egyáltalán nem etnikai kérdés, és nem főleg az. Ez gazdasági, kulturális, szociokulturális kérdés. Milliók kezdik idegennek érezni magukat a saját földjükön, régi ünnepeik, régi hagyományaik tűnnek el, a jövőbe vetett hit tűnik el, ebből kifolyólag kialakult egy multiplikátor hatás: még kevesebben akarnak gyermekeket vállalni, még kevesebben akarnak nagy családban élni.

Az irántam tanúsított figyelemből is látszik, hogy önöket annyira nem érdekli ez a téma, de higgyék el, hogy fogja önöket érdekelni akkor, amikor a szavazóik között úgy kell szelektálni, hogy lényegében alig marad közöttük magyar ember, hiszen 20-30 év múlva ez vár ránk, ha a jelen helyzet folytatódik.

Korunk pestise egész Európára kiveti magát, ezért is lehet hibás az az euroatlanti integráció, amely egy olyan haldokló kontinenshez kötné Magyarország jövőjét, amelyben most ugyan még körülbelül 700 millió ember található, de az évszázad végére a mostani demográfiai trendek alapján már csak 200 millió. Igen, hölgyeim és uraim, ezt is el lehet érni egy évszázad alatt, le lehet harmadolni, negyedelni, ötödölni egy népességet. Ma, ha 100 spanyol fiatal házasságot köt, várhatóan 59 gyerekük születik, 33 unokára lehet számítani, és mindössze 19 dédunokára. Azért mondom fejből a statisztikát, hiszen évek óra ezt harsogjuk, eredmény nélkül, reakció nélkül, közfigyelem nélkül. Itt tartunk most: ötödére fogyhat egy európai nemzetállam lakossága, ha önök nem tesznek valamit.

Kétharmados felhatalmazás van önök mögött, forradalmi hangulatot érzünk a teremben, mégsem hallottam észérveket azt illetően, hogy merre megyünk ezzel a helyzettel, hová juthatunk el, pedig Magyarországon 1895 óta problémát okoz ez a helyzet. Az egykézés az Ormánságban és más régiókban akkor indult be, és azóta fellelhető az, hogy a magyar politikum lényegében nem hajlandó ezzel foglalkozni.

(17.20)

Ezt követte a nagy állami eltartó rendszerekbe vetett feltétlen hitnek a további mélyítése, miszerint úgyis lesz nyugdíj idős korunkban, úgyis lesz, aki eltart minket. Hát nem lesz nyugdíj, kérem szépen! Régen a nyugdíjat úgy hívták, hogy sok gyerek, és most már hitelből sem lehet fenntartani azt a rendszert, amelyet egyre kevesebb járulékbefizető próbál eltartani, és egyre több nyugdíjashoz kéne hogy eljuttassa azokat a forrásokat, amelyek a végletekig beszűkültek.

Én a megoldásokról szerettem volna hallani bármit az utóbbi 56 nap értékelése során. Abból, hogy a francia modellből át tudunk-e venni valamit, ahol a szülőket a családi pótlék mellett a születéskor juttatott támogatás és a szülői díj is támogatja; reális választás lehet az, hogy dadát fogadunk fel, otthon marad az édesanya, gyermekeket nevel, vagy pedig a munkaerőpiacon érvényesíti magát.

A családi jövedelemadózás valódi, lényegi bevezetéséről sem hallottunk, a gyermekneveléshez köthető cikkek áfájának a nullaszázalékosra leviteléről sem. Nagyon remélem, hogy most, hogy az állami földalapba egyre több magyar föld kerül és marad megőrzésre, végre azt a jobbikos programpontot is megvalósítják, lesz önökben elég bátorság, hogy igenis a magyar tanyavilág újraélesztése során egyforintos telkeket, házakat adnak azon magyar fiataloknak, akik a városokban nem találták meg a számításukat, de akik vállalják, hogy három vagy négy gyermeket adnak a magyar hazának, és ily módon újra benépesíthető Magyarország, a magyar vidék, visszaállítható a közbiztonság.

Be kell látni, hogy háborúk folynak a bölcsőkben Magyarországon, nem lehet a további Trianonokat elkerülni, ha ezzel nem teszünk valamit (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az időkeret leteltét.), és ha a magyar nemzettest dominanciáját nem őrizzük meg a Kárpát-medencében. (Taps a Jobbik soraiban.)

Forrás: parlament.hu