MURÁNYI LEVENTE (Jobbik): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Hölgyeim és Uraim! Ma a magyar történelem talán legtragikusabb eseményére, 1956. november 4-ére emlékezünk. Ezen a napon a Vörös Hadsereg martalócai másodszor is lerohanták hazánkat. Az 1956. október 23-án kitört forradalmunk röpke öt nap alatt győzött. A mindenhatónak vélt pártot és az ÁVH-t egy lendülettel söpörték el a szabadságharcosok. A forradalom leverésére felvonultatott szovjet katonai erők 28-ára vereséget szenvedtek, és a városokból vérző fejjel menekültek. A forradalmi kormány Nagy Imre vezetésével bejelentette hazánk kilépését a Varsói Szerződésből, kinyilvánította hazánk semlegességét, tárgyalásokat kezdett a szovjet politikai vezetéssel a Vörös Hadsereg hazánkból történő teljes és azonnali kivonásáról. A magyar emberek ekkor fedezték fel a frissen született szabadságban véráldozatuk teremtő erejét. Ez a szabadság virágba borította a lelküket.

Mint annyiszor történelmünk folyamán, a sors kegyeit nem élvezhettük soká. Akik segíthettek volna, most sem segítettek. A "Forgószél" fedőnevű szovjet hadművelet november 4-ei kezdetével több mint 200 ezer katonát és 4 ezer páncélos harcjárművet zúdított hazánkra. A forradalmárok hősiesen védekeztek, a végeredmény azonban nem lehetett kétséges.

A fegyveres ellenállás megszűnésével megkezdődött a megtorlás, a magyar szabadságharcosok kálváriája. Ők lettek a magyar walesi bárdok, a mi bárdjaink. Ők azok, akik dalolva és büszkén mentek a hazaáruló Kádár és pribékjei, a Klein-Apró Antalok és a Biszku Bélák által ácsolt bitófák elé. Forradalmunk lelkünkben gyújtott lángjai a sírok mécseseiben világoltak tovább. Ahogy Obersovszky Gyula mondta: én meghalhatok, de mi élni fogunk. Névtelen hősök százai váltak mártírokká. Mansfeld Péter, akit a szocialista bitófa zsenge ifjúságában ölt meg, halála előtt ezt kiáltotta a világba: "Éljen a szabadság! Éljen Magyarország! Szeretlek, édesanyám!" Az ige ott lebegett a jeltelen sírok felett, ahol arccal lefelé, hátukon dróttal összekötött kézzel hőseink nyugszanak. Emlékük éjszakánként álmaink ablakán sokunkhoz bekopog.

Huszonegy év telt el, amióta az alkuköztársaság megszületett a Magyar Köztársaság romjain. A mesterségesen 1990-ig fenntartott diabolikus tákolmány maradéka azonban ma is itt van. Ez a maradék lépett működésbe 2006 őszén is. Ekkor kapott tanúbizonyságot minden honfitársunk a posztbolsevik nómenklatúra vadkapitalistáinak áldemokráciájáról. Ez a hatalom ugyan már nem mert a Kossuth téri tömegbe lövetni, de mert megalázni, letartóztatni, megvakítani, nemzeti érdekeinktől idegen koncepció szerinti ítéleteket hozatni. A feladatunk adott: ezt a maradékot a vörösiszaphoz hasonlóan le kell mosni, el kell takarítani, hogy a tisztességes emberek életét soha többé semmilyen alternatívája ne zavarhassa.

A magyar nemzet 2010-re felébredt. Az ébredés következtében a nemzeti érdekképviselet aktívan jelen van a törvényhozásban. A Jobbik 47 képviselője folyamatosan és aktívan dolgozik. Büszkén mondhatom, 1956-ban a forradalmárok megtalálták a vörös kolosszus Achilles-sarkát, a szabadság lándzsájával sebet ejtettek rajta; igaz, kicsiny sebet, de soha be nem gyógyulót. A Szovjetunió 1956 után soha többé nem lehetett az, mint azt megelőzően, nem hazudhatott soha többé csodákat az emberi jogokért történő harcairól, hiszen mindenki látta a magyarországi filmhíradók képein, hogy a barikádokat építő munkásokra és diákokra miként nyitnak tüzet a Vörös Hadsereg tankjai. Így indult el a '90-es bukásához vezető '56-os úton a nagy Szovjetunió.

És milyen megnyugtató: nincs ma már Vörös Hadsereg, nincs ma már Szovjetunió, a magyar nemzet viszont folyamatosan erősödik. Isten áldja meg hazánkat!

Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps.)

Forrás: parlament.hu