FARKAS GERGELY (Jobbik): Tisztelt elnök úr, köszönöm a szót. Tisztelt Ház! Kedves Képviselőtársaim! A méltatlanul elfeledett nagyjainkról indított felszólalássorozatom eddigi részeiben olyan emberekre hívtam fel a figyelmet, akik ha nem is kizárólagosan, de mégis inkább a próza területén adtak sokat a magyar irodalomnak.

A ma bemutatott és méltatott írónagyság, Reményik Sándor azonban elsősorban a költeményeivel vívta ki korának elismerését. Ő tipikus példája annak a sajnos nem kis létszámú csoportnak, akiket életükben még elismertek, de 1945 után politikai okokból kerültek indexre. Ezen emberek, és köztük Reményik rehabilitációjáért még az elmúlt 20 évben sem történtek megfelelő lépések, de őszintén bízunk abban, hogy ez most ezzel az új kormánnyal változni fog.

A Kolozsváron, 120 éve született evangélikus Reményik Sándor a XX. század nehéz sorsú első felében az erdélyi magyar költészet kiemelkedő alakja volt, "az erdélyi költő", ahogy Németh László és Babits Mihály is nevezte őt. Jogi tanulmányai közepette már versek írásával hívta fel magára a figyelmet, 1918-ban már meg is jelent első verseskötete Fagyöngyök címmel, amelyet később sorban követett számos más gyűjtemény is. Versei ismertséget és egyben népszerűséget hoztak neki.

Ebben a felívelő pályában jelentett egy komoly törést az elvesztett első világháború utáni román megszállás, majd az igazságtalan trianoni békediktátum, ami miatt először a magányosság szigetére vonult vissza. Szerencsére rövid ideig tartott nála ez az időszak, hogy aztán az erdélyi magyarságba lelket öntő egyik legaktívabb közéleti szereplő legyen. Ekkoriban - részben Végvári álnéven írt - nemzetvédő, bátorító és vigasztaló versei a nehéz idők legnagyobb szellemi dokumentumaivá váltak. Olyan, sokak által ismert versek származnak tőle, mint a Nem nyugszunk bele vagy a Gyűrűt készíttetek. Emellett alapításától, 1921-től a Pásztortűz című folyóiratnak a főszerkesztője volt, amely az erdélyi irodalom szellemi műhelyévé vált.

Folyton betegeskedő, elmélkedő, visszahúzódó emberként ismerték. A világ talán legszemérmesebb költője, ahogy Babits nevezte. Mindemellett az erdélyi szellem ébresztésekor a holtakat is felkürtölte volna a sírból, ha kell, s a vészterhes időkben Erdély "leghangosabb lelkesítője tudott lenni, (...) vezérdalnoka, harcos énekese".

A költészet Reményik számára mindig is belső parancsok szerint vállalt, közösségi és embert formáló vállalkozást jelentett, amely egyszerre volt egyetemes és személyes, sokszor szakrális jellegű, de sohasem pusztán önkifejezés, sokkal inkább a közösség érdekében kifejtett cselekvés. Egy pillanatra gondolkodjunk el ezen a hozzáálláson, és a mai liberális, magamutogató, mást megbotránkoztatni kívánó verselőkkel, akik a költő elnevezést igazából meg sem érdemlik, velük ellentétben Reményik a költőt a lelkek építészének tartotta, akinek kötelessége irányt mutatni az embereknek.

Reményik Sándor életét egymásra hatóan két tényező határozta meg: kereszténysége és magyarsága. Verseiben együtt szólal meg az istenkeresés és hitvallás, a haza sorsa iránti aggódás, a társadalmi igazságtalanságok fájdalma és a jövő nemzedékének féltése. Ez utóbbira jó példa egyik leghíresebb verséből egy idézet: "Ne hagyjátok a templomot, A templomot s az iskolát!"

A szocializmusban Reményikre aggatott valótlan jelzők ellenére ő mindig csak azt mondta, légy hű gyökereidhez, nemzetedhez, szülőföldedhez, anyanyelvedhez, a nemzeti kultúrához, s ha mindenáron el kell hagynod Erdélyt, akkor "eredj, ha tudsz!". Őt is sok kísértés érte, ugyanis rengeteg közeli barátja Magyarországra költözött. Ennek ellenére sosem hagyta el Erdélyt, és írásaival is a kitartás, a szülőföldön maradás erkölcsi magasabbrendűségét hirdette.

Az 1941. október 24-én elhunyt költő sírfelirata hűen tolmácsolja életének küldetését, amely idézet egyik verséből: "Egy lángot adok, ápold, add tovább..."

Tisztelt Képviselőtársaim! Reményik Sándor önmagában egy láng volt, aki az 1920 utáni, oly tragikus, sötét jövőt ígérő korszakban mutatott világosságot egyrészt a teljes magyarság, másrészt pedig kiemelten az erdélyi magyarság számára. Reményik Sándort a személyes és történelmi szenvedésekben megtisztuló, példaértékű életéért és az ebből az erőből kincsekként születő verseikért tisztelték kortársai, s ezért fontos, hogy mi is emlékezzünk, de még inkább, hogy emlékeztessünk rá minél több embert. Ebben kérem a kormány és minden nemzetben gondolkodó ember segítségét.

Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps.)

Forrás: parlament.hu