FARKAS GERGELY (Jobbik): Tisztelt Elnök Úr! Köszönöm a szót. Tisztelt Ház! A méltatlanul elfeledett irodalmi nagyjainkról szóló sorozatom mai részében a két világháború közötti vallásos líra egyik legnépszerűbb, leghatásosabb egyéniségéről emlékezem meg.

Mécs László neve a múlt század húszas éveiben minden magyar lakta településen ismertté vált, köteteit örömmel olvasták, költeményeit iskolai ünnepélyeken, társadalmi összejöveteleken a legnagyobb lelkesedéssel és sikerrel szavalták. E nehéz korszakban bátor, őszinte sorai hitet teremtettek a "csonkaország" és az elszakított területek kisebbségi magyar lakosainak szívében. Reményt adtak és aggodalmat űztek, szavainak hatalma volt az elkeseredettség fölött. Ezt fejezi ki a "Szétszóródás után" című versének néhány sora: "Remény-ösvényen a négy égi tájról / indulgatunk neki az új jövőnek... / s elhisszük, hogy tövisen fügék nőnek: / elhisszük most, mert élni akarunk!"

A 115 éve a felvidéki Hernádszentistvánban született Mécs László életét már gyermekkorának élményei meghatározták. Az oltár körüli szolgálat és a szegények iránti szolidaritás érzése végigkísérte pályáján. 1914-ben kérte felvételét a premontrei rendbe, és ekkor kapta a László szerzetesi nevet. Két évvel később már mint rendjének tanárjelöltje folytatta tanulmányait, majd 1918-ban szentelték pappá.

Költői pályakezdésének fontos eseménye volt, amikor Petőfi születésének 100. évfordulóján óriási sikert aratva szavalta el Szellemidézés című versét. Ezzel indult útjára a "vándor-lantos" népszerűségének sikersorozata, előadói körútja, amely az akkori költők legnagyobbjai közé emelte. Pódiumra termett alkatával, zengő hangjával bárhol lépett föl, mindig telt házat vonzott.

Küldetéstudatának, felelősségvállalásának tömegeket mozgató hatása volt. Egy hiteles tanú így írt egyik külföldi szerepléséről: "A reverendában fellépő, megnyerő külsejű, kellemes orgánumú költőt a közönség elragadtatva ünnepelte, valósággal bálványozta."

Olyan korszakban szólt és közvetített üzenetet, amikor az írástudók felelőssége lelkiismereti kérdés volt a szó művészei számára. Mert látta az életet a maga valójában. Látta a nyomort, a kiszolgáltatottságot, az elnyomást, a kétségbeesést, és felemelte ellenük szavát. Istenbe vetett töretlen hite legyőzte a változtathatatlanba való beletörődést, míg költészetét áthatotta a vallásos áhítat, az Istenhez tartozás öröme és a tiszta szívből fakadó megbocsátás.

Költőként és lapszerkesztőként az első világháború után lett a kisebbségi magyarság szószólója. Az élete jelentős részét a Felvidéken és Kárpátalján töltötte, ahol a katolikus megújulás részese, közvéleményt formáló dalnoka volt. Költői estjeivel bejárta az egész csonkaországot és az elszakított területeket is. Városról városra vitte a magyarság megpróbáltatásainak hírét, verseivel erősítette a nemzeti öntudatot. Szava túljutott az ország határain, európai hírnévre is szert tett. Válogatott költeményei franciául, angolul és olaszul is megjelentek. Amit pályája kezdetén remélt, beteljesült: "Nem vagyok én mesehős, és kis harang az én harangom, / mégis, mégis azt kívánom, minden ember hallja meg... / ...Kongatom piros harangom, ifjú szívem kongatom."

Költői eszközei, stílusa, mondatfűzése és az ezeken alapuló sikeres szavalóestjei hozzátartoznak kimagasló életművéhez. Hazaszeretete lobogva égett benne, magyarságáról így vallott: "Én magyarságom, soha nem tagadtam, / de soha nem is kérkedtem vele, / Nem pávatoll: egy mártír-pillanatban / csak a bőrömmel együtt jönne le."

Mécs László látnok is volt talán. Hiszen 1953-ban a megénekelt "mártír-pillanat" részévé vált. Koholt vádak alapján a Rákosi-korszakban börtönbüntetésre ítélték, ahonnan csak három év múlva szabadult. E sötét évek árnyéka a hetvenes évek elejéig elkísérte. Visszavonultan, szerzetesi hivatását gyakorolva élt 1978-ban bekövetkezett haláláig.

Tudta, érezte azt, amit minden embernek éreznie kellene: azért vagyunk a világon, hogy jobbá tegyük azt. Egyik leghíresebb versének refrénje ezt példázza: "Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!"

Kedves Képviselőtársaim! Mécs László a Meteor című versében megfogalmazott ars poeticáját életével igazolta: "Egy ismeretlen, ősi fényű / örök Titokról elszakadtan / küldöncnek jöttem, s eltűnök majd, / ha üzenetem által adtam."

A "küldönc" eltűnt, üzenetét átadta. Értéket hagyott ránk, amelyet kötelességünk megőrizni.

Köszönöm a figyelmet. (Taps.)

Forrás: parlament.hu