SZŐCS GÉZA nemzeti erőforrás minisztériumi államtitkár: Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselők! Hadd osszam meg önökkel azt a néhány gondolatot, amit lejegyeztem itt az elhangzottakat hallgatva. Azt írtam, hogy a legfontosabb emlékhely, a legszélesebb értelemben vett emlékfelület számunkra a nyelv. Nemcsak olyan értelemben, hogy Mohács vagy a Corvin köz, amelyek fogalommá lettek a köznapi beszédben is. Én ezelőtt körülbelül 20 évvel egy akkor 5-6 éves kisgyerektől hallottam, aki ma helyettes államtitkár, amikor azzal vágott vissza az apjának, aki megfenyítette, hogy meglátod, hogy ez lesz a te Bős-Nagymarosod. Akkor a tévéből is Bős-Nagymaros dőlt.

Szóval nemcsak ilyen értelemben gyűjti össze a nyelv a történelmi tapasztalatokat, hanem arról van szó, hogy semmi más nem sűríti annyira össze egy nemzet sorsélményeit, metafizikai és spirituális tapasztalatait, mint maga a nyelv. Nem dátumokat és nem tényeket rögzít, hanem az analízis élességét, a látás bölcsességét, a gondolkodás differenciáltságát és differenciáló képességét mélyíti el.

Hogyan teszi ezt? Annak a sok milliárd személyes narratívának a rejtélyes összegzésével, amely a nemzet fiainak teljes beszédanyaga sok-sok nemzedék életének és sorsának medrében. A nemzet belső párbeszédeinek summája és ötödik esszenciája ez, amelynek hátországát a magyar nyelv kivételes energiáinak egyfajta vízgyűjtő medencéje képezi. John Bowring nyelvész szavait sokak és sokszor idézték az elmúlt közel kétszáz évben, de vannak ennél modernebb példáink is arra, hogy milyen kivételes sűrítő ereje van a magyar nyelvnek, például nem egy olyan számítógépes szakemberrel találkoztam Nyugaton, akiktől meg kellett tudnom azt, amiről itthon nem tudtam, nem hallottam, hogy a világ legjobb számítógépes programozóinak a magyar programozók számítanak, és nem azért, mert a szakmai felkészültségük jobb volna, mint másoké, hanem vélhetően valami olyan mentális adottság révén, amely csak nyelvi ismeretekből származtatható, illetve a világ olyasféle kognitív formáira vezethető vissza, amelyek a nyelv révén plántálódnak az agyunkba.

Nos, tehát ez a nagy nemzeti narratíva, amelyről beszélek, a lövészárkokról mesélő aggastyán emlékei ugyanúgy beleszövődnek ebbe a folyamba, mint a kisgyermekét első mondataira oktató édesanya játékos mondókái, és belekerülnek, ahogy a folyamba is belekerül mindenféle, amit magával sodor, belekerülnek természetesen idegen szavak is, ha úgy tetszik, jövevényszavak, belekerülnek szláv, germán, mindenféle egyéb, még zulukaffer szavak is, sőt van a magyar nyelvben két eszkimó szó is - Novák képviselő úr és Nyikos képviselő úr biztos ismeri ezeket -, az egyik ilyen eszkimó szavunk a kajak, a másik a hanorák.

Tehát nem kell félnünk az idegen szavaktól, a magyar nyelv ereje nem abban van, hogy nem fogadja be az idegen szavakat, hanem éppen abban, hogy integrálja és magyar szavakká képes őket ötvözni. Ahogyan példa erre két legszebb toponímiánk, talán legszebb toponímiánk, a házsongárd és a késmárk. Ha rettegtünk volna attól, hogy befogadjuk a nyulaskert és sajtvásár szavakat, hiszen a käsemarktból jött a késmárk és a hasengartenből a házsongárd, akkor ma szegényebbek lennénk két gyönyörű szóval.

Ami végül is a tulajdonképpeni tárgyunkat illeti, az, hogy legyen-e ünnepnap vagy emléknap, én ennél személyesen fontosabbnak, hatásosabbnak tartottam volna azt, hogy kérjük föl az Akadémiát, amely idestova egy évszázada mulasztásos kötelességszegésben van, hogy végre oldja meg a sok egyéb mellett azt a problémát is, ami miatt szinte lehetetlen a magyar nyelv oktatása mások számára. Ismerik Dürrenmattnak, századunk zseniális svájci drámaírójának a mondását, azt mondta, a világ két legbonyolultabb nyelve a baszk és a magyar. De, azt mondja, a magyar olyan bonyolult, hogy még a baszkok sem értik.

Ez a geg, ez a poén megfelelő előkészítése annak, amit itt hallottunk, és ami az egybeírás, különírás témájában örök és hálás gumicsont, amit vég nélkül lehet rágni. Ebben is az Akadémia a ludas, hogy egymásnak ellentmondó helyesírási szabályzataival olyan zűrzavart teremtett rövid száz év alatt; ahogy Faludy György írja, hogy az ő fiatalkorában egy szerkesztő, akit úgy hívtak, hogy Móricz Zsigmond vagy Babits Mihály, tökéletesen tudta a helyesírást, nem volt szüksége helyesírási tanácsadó szótárra. Ma már vastag lexikonokra, akadémiai állásfoglalásokra és egyebekre van szükség ahhoz, hogy eldöntsünk olyasmit, hogy mit írunk egybe és mit írunk külön. Tehát még mindig a "vajas kenyér", "zsíroskenyér" dichotómia mentén rágjuk ezt a gumicsontot, miközben a magyar nyelv történetének talán legnagyobb kihívása előtt áll, pontosan az itt említett és olykor részletezett körülmények folytán, amelyekre most nem térek ki.

(16.00)

Tehát azt gondolom, hogy az ugyan nem jelent megoldást ezekre a problémákra, és itt egyetértek Ferenczi Gábor képviselő úrral, hogy egy napot kinevezünk a magyar nyelv napjának, de azzal, hogy egy napot, amely alatt nyilvánvaló, hogy nem lehet megoldani minden problémát, kinevezünk a magyar nyelv napjává, ez talán egy lépéssel közelebb vihet bennünket ahhoz, hogy ezt a örökséget, amely egy több ezer éves örökség, úgy tudjuk átadni az utódainknak, hogy ne kelljen szégyenkeznünk.

Köszönöm szépen a figyelmet. (Taps a kormányzó pártok padsoraiban, szórványos taps a Jobbik padsoraiból.)

Forrás: parlament.hu