KUKORELLY ENDRE (LMP): Köszönöm a szót. Hölgyeim és Uraim! Nincs könnyű helyzetben az, aki e Házban a kultúra állapotáról beszélve egyrészt nem óhajt nagy szavakat használni, távol áll tőle mindenféle nagyívű retorika, másrészt polgári foglalkozása szerint irodalommal, így a művészetek, a kultúra helyzetével foglalkozik, és így parlamenti képviselőként kollégái, barátai, ismerősei véleményét is tolmácsolja, amelyek tartalma és hangvétele semmiképp nem venné ki jól magát e falak között. Nem ismételném a szavaikat, mindenki képzeletére bízom, mégis kénytelen vagyok jelezni az általános kétségbeesést, fáradtságot, fásultságot, riadalmat, dühöt, értetlenkedést, hihetetlenkedést, keserű gúnyt, azt az elképedést és csalódottságot, amit a kormány működése kivált: kiből-kiből vérmérséklete és személyes helyzete, érdekei és értékei szerint persze másként és máshogyan.

És jócskán találkozom "én megmondtam előre" típusú véleményekkel is. Amely különösképp zavarba ejt, ugyanis én nem mondtam meg előre, hanem nagyon is bíztam benne, sőt, úgy tudtam, hogy egy ekkora túlhatalommal bíró kormányzat tanul kulturálisan bizonyára frusztráltabb, sokszor dúvadként viselkedő fiatalabb kori énje viselt dolgaiból: kielégült és lenyugodott, fölfogja, hogy korántsem a permanens harci állapot, éppen ellenkezőleg, a treuga Dei, az Isten békéje, a megegyezés, pacifikálás az elemi érdeke, és - persze csakis a haza üdvét szolgálandó - nemes gesztusokat téve az ellenoldalnak mindenki csodálkozására és megkönnyebbülésére békejobbot nyújt. Minimálkonszenzusra törekedve nekiáll a rendelkezésére álló hatalmas potenciállal betemetni azt a Tordai-hasadék nagyságú árkot, amely a magyar történelem legpocsékabb tradíciója: kismagyar, nagymagyar, mély- és hígmagyar, a kuruc-labanc, a népi-urbánus s a többi - sokáig lehetne folytatni - törésvonalak mentén csatabárddal kettészelt nemzet meggyógyítását. Hogy tehát a dolgot magát kell nézni, ahogy Bocskai István mondta, és nem a pártállást, és ami, jelzem, e pillanatban kizárólag az LMP programja. Eleve azonban potenciálisan benne volt a rendszerváltás fideszes attitűdjében is, s magam épp ezért reméltem, hogy most ilyen, számukra biztonságos körülmények között előjön, visszajön.

Mindehhez képest van az, ami van. Lesújtó. Lesújt a csatabárd. Csak néhány adatot említve: a tavalyi költségvetésben eredetileg 39 milliárd forint fordíttatott kulturális célokra - amelyből év közben amúgy 5 milliárdot zároltak -, most viszont úgy áll, hogy a kulturális költségvetés 30 milliárd alá fog csökkenni. Negyedével kurtítják, és ez páratlan. Nem bűn, még csak nem is hiba, hanem a döntés kiagyalóinak a művészeti-kulturális szcénával szembeni, frusztráción alapuló bosszúja: cinizmusba bújtatott ostobaság. Tűrhetetlen!

Aki e haza fiának tudja magát, nem tűrheti a nemzeti kultúra ehhez fogható példátlan megsarcolását, kiéheztetését. Nem lehet mindezek mögött egyéb, mint hogy a társadalom egy gyengének ítélt, de túlzottan autonóm, az elvárttól radikálisan másképp, mert szabadon vélekedő csoportja most végre kap a szájára, megkapja a magáét azzal, hogy nem kapja meg a magáét. Józanul belátható ugyanis, hogy a kultúrát - és az oktatást, amely ugyane cső másik vége - épp a legriasztóbbnak ítélt gazdasági helyzetben szükséges leginkább forrásokkal tömni. A jó, mert ha nem is dúsgazdag, de konszolidált és ettől nyugodt, és odafigyelni képes közoktatás minden: egyedüli esély arra, hogy akik részesei, olyan életstratégiákkal találkozzanak általa, amelyeket alkalmazva nem csupán apróbb s nagyobb ügyeik között lavírozhatnak sikerrel, de egész életükre eligazítók lehetnek. Épp erre van, épp ez a kultúra; amelyhez való minél jobb, akadálymentesített hozzáférés királyi útja a minél jobb és minél szélesebb körű oktatás.

Ezzel összefüggően a kultúra presztízsének visszaállítása, reparálása nemzeti ügy: nélküle ugyanis a legjobb oktatási potenciál sem képes rávenni a többséget arra, hogy lássa be, kultúra nélkül nem boldogulhat. Kultúra nélkül nem lehet boldog. Hogy nem csupán megéri erőfeszítéseket tenned, de nincs semmi, ami jobban megérné.

(Az elnöki széket Lezsák Sándor, az Országgyűlés
alelnöke foglalja el.)

Számos helyen jártam gimnáziumokban irodalomórát tartani, és mindenhol nagyjából ugyanazt a jelenséget figyelhettem meg: amikor irodalomról beszélünk, a gyerekek kicsit riadtan, mereven ülnek, csak húsz perc múlva kezdenek egy kicsit felélénkülni, és jönnek rá arra, az irodalomról úgy is lehet beszélni, hogy az nem valami merev dolog, nem valami értő dolog. Mindig próbálom rábeszélni őket arra, hogy menjenek bölcsészkarra, mert ez nem reménytelen dolog, ebből meg lehet élni, és mindig az a válasz rá, hogy nem, ez teljesen reménytelen. Olyan szinten nincs presztízse ma a kultúrának, hogy gyakorlatilag azt lehet tapasztalni: a legjobb képességű gyerekek elfordulnak tőle.

A végrehajtó hatalom feladata, nyugodtan mondhatom, kutya kötelessége, hogy ezt a presztízst a költségvetésen keresztül mintegy megteremteni segítse. Egész nyersen mondva tehát, hogy ebben igenis pénz van, a kultúra csinálása, fogyasztása pénzt termel, a kultúra mint ipar igazi húzóágazattá, az állam csecsén csimpaszkodó, túl sok foglalatosságot igénylő, bájos, szép, ám irgalmatlanul sokba kerülő, mégis folyvást nyavalygó, sírós, panaszkodós, kuncsorgó, magatehetetlenül kunyeráló és elégedetlenkedő, elkényeztetett gyerekből autonómmá válhat. Amelynek azonnal direkt gazdasági haszna is képződik persze, ez könnyen belátható; ha egy kritikus tömeg rájön arra, hogy számára a kultúra nélkülözhetetlen, abban a pillanatban a saját lábán is meg tud állni és komoly költségvetési befizetővé válhat. Miközben, bagatell, ezernyi bajt kioperál a társadalom testéből az unalomtól a folyamatos siránkozásig, a pótcselekvésekhez való kapkodástól az elbutulásig, és nem folytatom. Erkölcs, ízlés, tartás - csekélység. Hölgyek és urak, micsoda politikai cél, ha nem ez? Ha végre egy, a nemzet üdvét néző kormányzat felismeri mindezt, az igazi rendszerváltás lesz, a szabadság új foka, lehetőség a mostanitól gyökeresen más minőségű életvezetésre.

Hölgyeim és Uraim! Ehhez képest sötét a kép. Semmi esély arra, amit vázoltam. Húsz éve semmi, a győztesek nem kormányoznak. Mert az nem kormányzás, hogy aki éppen marja, az görcsösen markolja a kormánykereket, és ide-oda rángatva csak arra ügyel, hogy a vetélytársait valamelyik kanyarban végképp lerázza. Egyetlen kormányzat számára sem volt kiemelt fontosságú a nemzeti kultúra és a nemzet oktatása. Ez hihetetlen, ha azt vesszük, hogy közben miféle hazafias öblögetés megy és ment.

A kulturális büdzsé, mind mondtam, a negyedével csökken, 30 milliárd alá. Az idei 39 milliárd forinthoz képest a 2012-es törvénytervezet szerint az országos kulturális és közgyűjteményi intézmények finanszírozását jelentősen kurtítják. Elsősorban a bérkeretből vonnak el; a tervezetben ez 12-20 százalékos létszámleépítést is jelenthet. Még az idei büdzséből is lefarag a kormány, ugyanis 102 milliárdos maradványképzési kötelezettséggel és 4 milliárd forintos zárolással, végleges forráselvonással kell szembenéznie a Nefminek. Ez a zárolás 480 millió forintot von el a kultúrából. Az aránytalanság, ami más területekkel összevetve a forráskivonásban mutatkozik, nyilvánossá teszi, hogy a fönnálló végrehajtó hatalom aktorai számára mennyire mellékes, mellőzhető, tehát könnyű szívvel föláldozható épp az, amire alapozni kellene mindent. Épp amire a retorikájukban folyvást hivatkoznak: a magyar kultúra. Itt minden fordítva van bekötve. A kormány ezzel a költségvetéssel úgy óhajtja elrúgni magát az euróválságtól, hogy ugyanakkor a nemzeti kultúra és intézményrendszere finanszírozását is elrúgja magától. Épp azt - nem győzöm hangsúlyozni -, amire alapoznia kellene: a nemzet kulturális tradícióját.

Tisztelt Képviselők! Ez költségvetési vita. Minden vitatéma lehet, egy azonban nem, vitathatatlan ugyanis, hogy tehát a legnagyobb vesztes a kultúra. Nyilvánvaló: nem számít. Úgy számolnak vele, hogy nem számolnak vele. Leszámolnak vele. S túl - vagy innen - a számok világán is, naponta érzékeli, aki részese, hogy a szimbolikus mezőben is mennyire el van engedve, koncként odadobva a legpitiánerebb szavazatmaximálási törekvéseknek.

(13.10)

Hogy mindenféle gesztusok tétetnek a radikális jobboldali szavazóknak: a Magyar Tudományos Akadémiához tartozó Széchenyi Művészeti Akadémia mellőzésétől egy nyíltan pártpolitikai szempontok szerint szerveződött ellenakadémia aránytalan kistafírozásáig és alaptörvénybe emeléséig; a tekintélyes és idős filozófusok vegzálásától és gyanúba keverésétől Horváth Ádámnak, az Operaház két napra kinevezett vezetőjének megalázó leváltásáig; színházigazgatók sajátságos kinevezésétől még sajátságosabb megvédéséig - lásd a Nemzeti igazgatóját ért sorozatos méltatlan parlamenti támadásokra való, sokszor méltatlan választ -, csak legutoljára is az Új Színház-as Márta Istvánnak Dörner és Csurka rovására történő kiakolbólításától, a József Attila Színház körüli cirkuszokig; a József Attila-díj kuratóriuma döntésébe való, a pártállamban is alig tapasztalt állami belepiszkálásoktól a könyvesek által megváltásként várt Márai-program lefejezéséig; József Attila szobrának elszállításával való riogatástól - szegény költő, most már harmadszor mondom a nevét, szálkának tűnik, úgy látszik, bizonyos szemekben, remélhetőleg a JATE-t nem fogják átkeresztelni Horger Antal egyetemre -, tehát a szoborátszállítástól a legkülönfélébb Wass Albert-szoborállításokig vagy például az irodalmi folyóiratok kivéreztetéséig.

Legutoljára a magyar irodalom egyik alapja, a pécsi Jelenkor című lap főszerkesztőjétől kaptam kétségbeesett levelet. Nem szívesen idézem. Kétségbeesett leveleket kapok. Kétségbeesett arcokat látok. Mégis idézem tehát. Magánlevél, de akkor most ez a helyzet. Tehát:

"Ugyanúgy állunk - írja Ágoston Zoltán, ő a Jelenkor főszerkesztője, még egyszer mondom -, mint szeptemberben, amikor a nyilvánossághoz fordultam. A pécsi városi közgyűlés 1,5 milliója, amit megszavaztak, azóta sem ért el hozzánk, mivel a város tulajdonképpen fizetésképtelen, minden kifizetést letiltottak. A polgármester személyes keretéből felajánlott félmilliót, pedig még be kell vinni a közgyűlés elé, így november legvégén juthatunk hozzá leghamarabb. Most körülbelül 50 ezer forintunk van hetek óta, épp ma adtam be hitelkérelmet a bankunkhoz, hogy legyen november elejei kifizetés, illetve honor. Azt terveztem, hogy a szerkesztőségben fellelhető Martyn- és Gyarmathy Tihamér- s a többi képeket elárvereztetem, és megkérek még élő képzőművészeket, hogy adjanak további műveket erre a célra - Keserű Ilona, Bencsik, Pinczehelyi s a többi -, és átnézzük az archívumot, hátha találunk olyan leveleket, illetve kéziratokat, amit szintén fel lehet dobni az árverésen. Ha van bármilyen üzletember ismerősöd - mármint nekem, sajnos nincs -, kérlek, hozz össze vele, és ha az előfizetést, amit írtál, meg tudod engedni magadnak - meg tudom engedni -, kérlek, akkor az is nagyon jól jönne. Az utóbbi hetekben - írja Ágoston Zoltán - csak ezek jöttek-csordogáltak, ezekből tudtunk járulékot fizetni az APEH-nek. Az én fele fizetésem nincs kifizetve októberben, a feleségem közben épp Angliába készül dolgozni. Ha így marad a helyzet, nemsokára nekem is követnem kell."

Jelenkor. Ez van?

Köszönöm a figyelmüket. (Taps az MSZP soraiban.)

Forrás: parlament.hu