DR. HORVÁTH JÁNOS (Fidesz): Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Jelentést olvasunk a 2006. őszi erőszakos rendőri fellépésről. Hallottuk a beszámolókat, és hallottunk értékeléseket, hallottuk résztvevők beszámolóját. Engedtessék meg, hogy én másképpen közelítsem meg a témát, nevezetesen egy olyan eseményt mondanék el, ami hűségesen tükrözi, hogy miről is van szó.

Talán visszaemlékszünk ilyen egyszerű példákra, hogy egy csepp víz jelzi, hogy mi van a vödör vízben vagy az egész patakban. Én egy ilyen egy csepp vizet, egy eseményt mondanék el, és rá fognak ismerni az igen tisztelt képviselőtársaink és azok, akik hallgatnak bennünket, hogy ez az egy esemény mennyiben jeleníti meg azokat a törvénytelenségeket, mondhatnánk, borzalmakat, amelyek ebben az országban megtörténtek. Teszem ezt azért, mert kitükröződik az itteni felszólalásokból és az esztendők óta elhangzott lelkiismeret-vizsgálatokból, hogy hisszük azt, hogy az igazság megismerése szabaddá tesz bennünket. Ezért mondom el most én itt Tátraaljai Péter történetét, egy személy történetét. Mi hallottuk többekét, hallottuk képviselőtársunkét is, ez Tátraaljai Péter története. Abból a levélből idézek, amelyet nekem eljuttatott, és összefoglalta az akkori, október 23-ai eseményeket, illetve az akkori napon vele történt szomorú esetet. Idézem:

"Tátraaljai Péter kanadai-magyar kettős állampolgár vagyok. Szüleimmel 1956-ban hagytam el Magyarországot. Negyven évig éltem Kanadában. 1995-ben üzleti tevékenységemből kifolyólag jöttem vissza Magyarországra kanadai feleségemmel és két gyermekemmel. Október 23-án este külföldi főnökömmel vacsoráztam egy Molnár utcai étteremben, utána 23 óra körül szokás szerint lefekvés előtti sétára indultam. Az Erzsébet hídon - ahogy többnyire tettem - jöttem Budáról Pest felé. Pár száz lépésről egy rohamrendőroszlop jött a hídon. Én egyedül álltam a hídon, a járdán, a korlát mellett, és már majdnem az összes rendőr elment mellettem, amikor hirtelen megállt egy egész sor mellettem, és rám kiabáltak, és mielőtt bármit tudtam volna tenni vagy kérdezni, elkezdtek ütni gumibotokkal. Amikor már három nyílt seb volt a fejemen, és földre estem, a földön összevissza rúgtak úgy, hogy eltört a bordám, karjaim, lábaim tele voltak rúgás- és ütésnyomokkal, zúzódásokkal.

(20.10)

Ezután a földön megbilincseltek, egyedül beraktak egy kocsiba a rács mögé. Véreztem, mint egy bökött disznó, így vittek a Gyorskocsi utcába. Ott a rendőrségen levették a bilincset, és mondták, hogy mossam meg magamat. Egy idő után az ügyeletes rendőrségi orvos megnézett, adatokat vettek fel, csak a nevemet és a címemet írták föl. Valamennyi várakozás után elküldtek a Szent János Kórházba. Hosszabb vizsgálat után, többszöri röntgen és ügyeletes orvosi tájékoztatás után ott tartottak három napig. Tizenhárom különböző sérüléssel vettek fel megfigyelésre.

Többet nem hallottam a rendőrségről, csak annyit, hogy az egyik nővér a következő nap elmondta, hogy kerestek telefonon, hogy hol fekszem, de azt mondta, hogy nem adhatja ki ezt az információt. Pénteken, október 27-én hazabocsátottak a kórházból."

Tisztelt Ház! Ezt a levelet Tátraaljai Péter írta 2006-ban, folytatom az ő beszámolóját, mondja: "50 évvel ezelőtt szüleim elvittek minket, hogy gyermekeiknek ne kelljen kitéve lenniük ilyen atrocitásoknak. Most felmerül bennem a kérdés: hogy megint el kell mennem Magyarországról?"

Tisztelt Országgyűlés! Ugyebár, a jogállam, Magyarország garantálja polgárainak is, honfitársainknak, mindenkinek a rendet és az ígéretet, hogy soha többé diktatúrát, és garantáljuk az emberi méltóságot.

Köszönöm a meghallgatást. (Taps a kormánypártok soraiban.)

Forrás: parlament.hu