DR. KOLBER ISTVÁN (független): Köszönöm szépen. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Tisztelt Országgyűlés! Lázár, Semjén és L. Simon képviselő urak határozati javaslata első ránézésre nem mond semmit. Pusztán azt mondja ki, hogy kulturális örökségünk múltunk és jelenünk pótolhatatlan és egyedi forrása. Ezt nevezi a címben nemzeti örökségnek. Annak fontossága azonban olyan evidencia, amelyről nincs miért határozatot hozni.

Nincs civilizált ország, amely ne tartaná fontosnak irodalmának megismertetését, színházi életének támogatását, kultúrájának megismertetését az oktatásban az ifjú generációkkal, a népművészet ápolását, a történelmi tárgyakat őrző múzeumok működtetését, és folytathatnám tovább.

Miért kell erről az evidenciáról országgyűlési határozatot hozni? Mi most Fidesz-Magyarországon vagyunk, Fidesz-Magyarországon, ahol minden mást jelent, mint egy normális országban. Nemzeti örökségen ugyanis az előterjesztő Kárpát-medencei kulturális örökségünket érti, tehát mind a Magyarország területén, mind a szomszédos országokban található építészeti és népművészeti emlékeket, múzeumok kincseit, az irodalmi életet a működő színházakat, a zenei életet, és így tovább.

A magyar törvényhozás hoz határozatot, amelynek hatálya a szomszéd országok korábban Magyarországhoz tartozó területein található kulturális örökségére is kiterjed. Ne legyen félreértés, magam is azt gondolom, hogy Sütő András drámái ugyanúgy részei a magyar irodalomnak, kulturális örökségünknek, mint Németh László munkái, a kolozsvári Mátyás-szobor ugyanúgy fontos számunkra, mint a budai Várban álló Szent István-szobor vagy a Millenniumi Emlékmű. A felvidéki népzenét feldolgozó Galántai táncok is része Kodály életművének, ahogy a székelyföldi zenét feldolgozó Marosszéki táncok. Vajdahunyad, Munkács vagy Krasznahorka vára ugyanúgy szerepet játszik történelmi tudatunkban, mint az egri vagy a nagyvázsonyi vár, vagy hogy egy somogyi példát is mondjak, amely itt már említésre került, a somogyvári bencés apátság.

Nyelvünk, kultúránk, történelmi tudatunk összeköt bennünket a szomszéd országokban élő magyarokkal és területtel, ahol a szomszéd országokban magyarok élnek vagy éltek. Csakhogy ez a határozati javaslat úgy van megfogalmazva, hogy nem áll meg ennek megállapításánál, hanem valami többet, valami mást is mond, kicsit finomítva, kicsit elrejtve, de mégis mást.

Amikor a Kárpát-medencei kulturális örökségről beszél, mégpedig az indokolásban épített és szellemi örökségről, és azt mondja ki, hogy az Országgyűlés, a magyar állam elkötelezi magát aziránt, hogy Kárpát-medencei nemzeti kulturális örökségünket utódaink, valamint az emberiség számára megőrizze és továbbadja, akkor a cselekvésnek a magyar állam, a budapesti kormány és a parlament az alanya és a szomszéd országokban fellelhető kulturális örökség a tárgya. Sőt, ahogy itt elhangzott, a módosító javaslatok között máris megfogalmazódnak olyan javaslatok, amelyek a kormányt intézkedési és programalkotási kötelezettségre buzdítják, ezt írnák elő a kormánynak.

Vajon abban a helyzetben van-e a magyar állam, hogy megőrizze és továbbadja a kolozsvári Mátyás-szobrot vagy a krasznahorkai várat? Nyilvánvalóan nincs abban a helyzetben. Vajon kiterjed-e a magyar állam, a magyar kormány irányítási hatásköre és jogköre, illetőleg a finanszírozási lehetősége a romániai vagy a szlovákiai magyar színházi életre? Nyilvánvalóan nem. Nem valószínű, hogy az erdélyi magyar színházi emberek arra vágynának, hogy a budapesti kulturális államtitkárság igazgassa őket. A magyar állam hozzájárulhat Krasznahorka várának újjáépítéséhez - helyesen -, támogathatja a Selye János vagy a Sapientia Egyetemet, támogathatja a szomszéd országokban a magyar nyelvű pedagógusképzést, de azért arra, hogy az ottani magyar kulturális örökséget megőrizze és továbbadja, nincs módja, és azt gondolom, hogy ezt senki sem kívánja.

Ez az országgyűlési határozati javaslat azt a logikát képviseli, amit a nemzeti összetartozás melletti tanúságtételről szóló 2010. évi törvény már megfogalmazott, valamint a magyar állampolgárságról szóló, a választójogról szóló törvény szelleme is képvisel.

Mi a lényege ennek? A magyar történet- és társadalomtudományi gondolkodás már több mint száz éve különbséget tesz politikai és kulturális nemzet fogalma között. Kulturális nemzeten, jól tudjuk, értjük a magyarul beszélők, magyarul művelődők összességét, akik a nyelv és a kultúra közösségén kívül magukénak tekintik a magyar nép, a történelmi magyar állam történetét; politikai nemzeten ezzel szemben az adott állam keretei között, az adott állam törvényeinek hatálya alatt élők közösségét értjük.

Amikor a magyar közgondolkodásban megjelent ez a megkülönböztetés, a történelmi Magyarország politikai nemzete szélesebb volt a magyar kulturális nemzetnél. Fájdalom, Trianon óta viszont a helyzet megfordult, a politikai nemzet szűkebb a kulturális nemzetnél.

A Fidesz által dominált törvények az egységes magyar nemzet fogalmának törvényi bevezetésére törekednek, tudatosan elmosva a különbséget a kulturális és a politikai nemzet között, tudatosan elmosva a kettő közötti különbséget a realitások, a hétköznapok területén.

Amikor az állampolgársággal, a választójoggal közjogi alapra helyezik a határon túli magyarok és a magyar állam közötti kapcsolatot, a kulturális összetartozásnak politikai tartalmat is adnak. A szomszéd országokban élő magyarokat a kulturális közösség mellett a politikai közösség tagjává is teszi, ami mást jelentene a nekik adott magyarországi választójog esetében például, ami mást jelentene. Ezt a logikát folytatja ez az országgyűlési határozat is.

Azt gondolom, hogy itt az elmúlt időszakban, amióta itt megkezdődött a tavaszi ülésszak, tele vagyunk olyan országgyűlési határozati javaslatokkal, amelyek már mindenről megemlékeznek, meg mindennek a napját kitűzik. Ezek nyilván a maguk helyén fontosak, de leginkább a történettudományban lenne a helyük, nem pedig a törvényalkotásban. Viszont nincsenek előkészített törvények, nincsenek jól előkészített törvények, nincs idő arra, hogy a parlamentben komoly vitát folytassunk erről, mint például a tegnapi napon botrányossá kerekedett, Országgyűlésről szóló törvény esetében, amikor a kormánypártok közül az előterjesztőn és a kormány képviselőjén kívül senki nem volt ebben a teremben, és komoly vitát és felháborodást váltott ki.

Nos, számtalan fontos és lényeges kérdés lenne a feladata az Országgyűlésnek, többek között az is, hogy arra serkentsük a kormányt, hogy a demokráciát korrigálva a különböző közjogi törvényeket helyreállítsa, és megállapodjon az IMF-fel annak érdekében, hogy ennek az országnak a finanszírozása ne legyen drága, hogy az emberek megélhetése ne romoljon tovább.

Noha magunk fontosnak tartjuk a kulturális értékek védelmét, legyen az a mai Magyarország vagy a történelmi Magyarország területén, mégis, hasonlóan a választójogi törvényhez, a kettős állampolgársághoz vagy a nemzeti összetartozásról szóló törvényhez, ezt a határozati javaslatot is elutasítom, elutasítja a Demokratikus Koalíció, mivel ennek a lényege az a különbségtétel, amit említettem. Inkább hiszünk abban, hogy a határainkon túl élő magyaroknak a szülőföldjükön kell boldogulniuk, ehhez kell támogatást nyújtanunk, ehhez kell segítséget nyújtanunk, szélesítve, még élőbbé, még szorosabbá téve a kapcsolatokat. Jobban hiszünk a kulturális autonómiában, a területi autonómiában, ezeknek a kiszélesítésében, a szomszédokkal való jó viszony ápolásában, illetőleg a közös fejlesztésekben, az Európai Unió keretében történő közös munkában és sorsunk közös, békés alakításában.

Köszönöm szépen. (Dr. Lamperth Mónika tapsol.)

Forrás: parlament.hu