DR. LUKÁCS TAMÁS, a KDNP képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Cicero az ameriai Sextus Roscius védelmében szóló beszédében a következőképpen szól: "Nem tudjuk talán, hogy azokban az időkben jóformán ugyanazok metszették el a torkokat és vagyonokat? Végül majd azok, akik akkoriban éjjel-nappal felfegyverkezve futkároztak, akik állandóan Rómában voltak, akik egész idő alatt zsákmányszerzéssel és vérontással foglalkoztak, Sextus Rosciusnak vetik szemére azon időszak kegyetlenségét és jogtiprását, és ellene hozzák fel vádként orgyilkosok nagy számát, akiknek maguk voltak vezetői és főnökei."

Tisztelt Ház! A politikai vitanapnak arra a kérdésre kellene válaszolni, hogy vajon az a kísérlet, ami Magyarországon húsz éven keresztül folyt, hogy valahogy a múltunkat, ha nem is lezárjuk, de rendezzük, miért volt sikertelen - miért volt sikeresebb más országokban, és miért sikertelen hazánkban?

Először készültem, hogy valamifajta adekvát választ adjak erre, de most, hogy hallottam Tóbiás Józsefet és hallottam Harangozó Tamást, a választ itt találjuk, a Parlament falai között.

Tóbiás József elméleti eszmefuttatásában továbbra is azt kívánja igazolni, önigazolásként, egyszerűen ezt a fajta elmaszatolást, hogy a tudományos igénnyel való feldolgozásnak semmifajta következménye ne legyen, tehát a továbbiakban is ugyanazt tudják folytatni, amit eddig tettek húsz évig.

Harangozó Tamás ennél tovább megy, tulajdonképpen - hogy Kányádi Sándor versével éljek -: akinek hatalma van, módja, a farkas a bárányt okolja. Tehát úgy kívánja ezt a kérdést megközelíteni, mintha a jogelőd pártjának, és elnézést kérek, most kénytelen vagyok jogi szakszót mondani, a jogelőd pártjának semmifajta felelőssége nem lett volna annak a rendszernek a működtetésében, amivel idáig jutottunk. (Közbeszólás a kormánypártok soraiból: Így van!)

Nemrég az egyik nagykövet feltette nekem azt a kérdést, hogy Magyarországon milyen értelmezési keret lehetséges. A válaszom az volt, hogy nézze, nagykövet úr, önök Honeckert bíróság elé állították; azt az Egon Krenzet, akivel megkötötték a két ország egyesítését, bíróság elé állították; minden kiskatonát, aki a berlini falnál lőtt, bíróság elé állították; Jaruzelskit bíróság elé állították; Ceauşescuékról nem állítom, hogy pontosan bíróság elé állították, de kivégezték őket; Todor Zsivkovot bíróság elé állították; Csehországban tíz évre eltiltották a volt előző állampárt tisztségviselőit attól, hogy köztisztséget viseljenek. És itt van hazánk, Magyarország, ezt dicséri most Harangozó Tamás, ezt a '89-90-es átmenetet, ami alapján nekünk nem adatott meg az, hogy szembenézzünk a múltunkkal, nem adatott meg az, hogy jogállami keretek között, bírói keretek között szembenézzenek azok a múltjukkal, akik mindezt elkövették az országgal 1947 óta. Miközben ebben a csatározásban azt kell elviselnünk, hogy időnként politikai sandaságból és politikai szándékból valahonnan a zsurnalisztika szintjén előkerülnek bizonyos névsorok, akták, és besározódnak úgy emberek, hogy alkalmuk sincs arra, hogy védekezzenek.

(11.10)

Ez a törvényalkotási folyamatnak a szégyene. Ezt, ami Magyarországon 20 évig zajlott ebben az ügyben, úgy tűnik, hogy nagyon szándékosan és nagyon meggondoltan arra (Dr. Vadai Ágnes közbeszólása.) használták fel, hogy csak az igazság ki ne derüljön; és arra használták fel, hogy lehetőleg politikai zsarolási potenciával rendelkezzenek mindazok, akik korábban is birtokoltak információkat és birtokoltak bizonyos adatokat.

Tisztelt Ház! Még egy dolog hozzátartozik a tényekhez. Az összes kelet-európai államban Magyarországon maradtak meg legkevésbé az adatok - az összes adatok 10 százalékáról beszélnek. Igen ám, ilyen körülmények között milyen értelmezési keret lehetséges? Meggyőződésem, hogy azt a korszakot, amiről beszélünk, nem lehet megérteni, csak a birodalomszemlélet alapján. 1989-ben a KGB-rezidens még a Belügyminisztérium szobája mellett létezett. Ha valaki úgy gondolja, hogy ezt a korszakot nem a birodalomszemlélet alapján közelíti meg, téves történelmi következtetésekre juthat.

És az az érdekes, hogy miközben az iratok többsége eltűnt, most éppen nemrég Oroszországban kiadtak két vastag kötetet, 1947-53 között a magyarországi egyházra vonatkozó iratokat, amit Moszkvából irányítottak. Az egész egyházpolitikát és a Mindszenty-pert önök soha nem fogják megérteni, ha nem a birodalomszemlélet alapján gondolkoznak, hiszen az NKVD-ben akkor volt egy Karpov vezérezredes. Karpov vezérezredes 1945. március 15-én felterjesztést tett Sztálinnak: az orosz cezaropapizmus nem fog működni a kelet-európai államokban, és leírja azt, hogy melyik egyházzal hogyan kell elbánni a kelet-európai államokban. Leírja azt, hogy a görög katolikusokat be kell verni az ortodoxok alá, az ortodoxokat be kell verni Moszkva alá. Leírja azt, hogy nemzeti keretek között ki kell végezni a reformátusokat, és teljes hadviselést kell a Vatikán, az ötödik hadoszlop ellen viselni.

És mindezt a forgatókönyvet megvalósították, és nem volt kemény és puha diktatúra. Persze, eszközökben volt különbség, de célokban soha. Egyetlenegy példát szeretnék mondani: 1983-ban, amikor Boldog II. János Pál ellen volt a merénylet, május 13-án, akkor később az adatok elemzésével bizonyos bolgár vonal feltűnt. Tehát ha nem a birodalomszemlélet alapján gondolkodunk, akkor lehet, hogy a patkó túlsó oldalán valaki például erről többet tudna mondani, mint én. És ezt nem lehet csak történelmi kutatásokkal megtenni, hanem nyilvánvalóan ezeknek a tényeknek a feltárásával.

Tisztelt Ház! Tehát hogyha a Fidesz-KDNP-javaslat, amit mi megpróbálunk... - hozzáteszem azt, mint rendszerváltó értelmiségi, azt senki ne várja tőlünk, hogy azt a katarzist, amit elsíboltak, elloptak, elmismásoltak, vissza tudjuk adni a magyar népnek. Húsz év után ezt a katarzisélményt nem lehet visszaadni.

Azt viszont vissza lehet adni, hogy olyan módon zárjuk le ezt a kérdést, hogy senkit többé ne lehessen zsarolni, és ne lehessen kisded játékokra és kisded politikai dolgokra felhasználni azokat az adatokat, amelyekkel egyébként nem rendelkezhetnének.

Tisztelt Ház! Egy politikai vitanapon elsősorban arra a kérdésre kell válaszolni, hogy mik azok a morális felvetések és mik azok a kérdések, amit ebben a körben a törvényhozásnak vagy a politikai osztálynak meg kell oldania, és nem háríthatjuk át a felelősséget - az előttem szólókkal szemben - kizárólag a tudósokra. Az általunk javasolt Nemzeti Emlékezet Bizottsága tulajdonképpen a lengyel mintának megfelelően intézeti formában kell hogy működjön (Tóbiás József közbeszólása.), és ebben az intézeti formában kell hogy feldolgozza, mégpedig, hozzáteszem: a birodalomszemlélet alapján, az egész múlt történelmét.

Azt gondolom, hogy ebben a bizottságban megfelelő szakemberek, az eddig elért tudományos kutatások, de nemzetközi kutatások is szükségesek ahhoz, hogy ez a feltáratlan múlt valóban úgy kerüljön feltárásra, ami a tudomány módszereinek megfelel, és amire egyébként a közvélemény kíváncsi. Vannak persze olyan kérdések, és itt a jelen lévő Péterfalvi Attila 2005-ös közleményeiből idézhetnék, ahol pontosan leírja, hogy jogállami keretek között ennek a jogalkotási folyamatnak milyen feltételrendszer szerint kell működnie. De nyilván ezt a kérdést majd a konkrét törvények kapcsán kell megvitatnunk, és a konkrét törvények kapcsán kell az álláspontunkat kifejteni.

Azonban két morális alapvetést szükséges megtenni. Az egyik, hogy csak és kizárólag az áldozatok joga lehet az, hogy az információval rendelkezzenek, mégpedig minden különbség, megkülönböztetés és adott esetben kitakarás nélkül, tekintettel arra, hogy azt gondolom, akik egyszer áldozatok voltak, nem teremthetünk olyan helyzetet, hogy még egyszer áldozatok lehessenek a nyilvánosság által. Tehát ezt az információs jogot oda kell telepíteni azok részére, akik áldozatok.

Ahogy a természetes személyekről gondolkodunk, hozzáteszem, hogy ugyanúgy kell gondolkodnunk a jogi személyek esetében is. Adott esetben annak a közösségnek a joga eldönteni, hogy az adott információval milyen módon rendelkezik, amely közösséget ez a retorzió vagy ez a megfigyelés ért, vagy amelyet az előző rendszernek az eszköztára kapcsán különböző módon ezek a hátrányok értek. Mindegy, hogy egyesületről van szó, mindegy, hogy pártról van szó, mindegy, hogy egyházról van szó, de ez a közösségnek belső ügye kell hogy legyen, ahogy az egyénnek ügye, hogy a róla szóló információkkal rendelkezzen.

Ha ezeket az etikai alapvetéseket elfogadjuk, akkor azt gondolom, hogy közelebb járunk ahhoz, hogy a történelmi múltat feltáró Nemzeti Emlékezet Bizottsága az intézményi keretek között végzett kutatásaival és az egyéneknek ezzel az információs szabadságával, akiknek ahhoz is joguk van, hogy nyilvánosságra hozzák a róluk szóló információkat, és a közösségeknek azzal a jogával, ami a saját történelmük feldolgozásához való jogot jelenti, közelebb járunk ahhoz, hogy ha ezt a kérdést nem is tudjuk megoldani, mert 20 év távlatából, épp az előbb felsorolt okok miatt megoldani nem lehet, de korrekten, tisztességesen és megnyugtató módon sikerülhet lezárni.

Még egy dolog, amit, azt gondolom, a törvényhozás és a magyar politikai osztály nem hagyhat figyelmen kívül. Nevezetesen nagyon nehezen és nagyon finoman összehangolt három érdeket kell szem előtt tartanunk: egyrészt figyelembe kell vennünk a nemzetbiztonsági érdekeket; épp a birodalomszemlélet alapján figyelembe kell vennünk a külpolitikai érdekeinket, rendkívül érzékeny terület. És figyelembe kell venni az egyének szabadságát, információs jogát, és azt a jogot, hogy olyan adatok, amelyek különösképpen szenzitív adatok, az ő szándékuk és hozzájárulásuk nélkül nyilvánosságra nem kerülhetnek. Ha ezeket az elveket betartjuk, ha ezeket az erkölcsi elveket elfogadjuk, akkor közös erővel meg tudjuk csinálni azt, el tudjuk végezni azt a munkát, amivel ezt a kérdést nem megoldani, hanem rendezni tudjuk.

Tisztelt Ház! Azt gondolom, hogy az igazi felelősség abban áll, hogy nézzünk szembe ezzel, és nem lehet olyan törvényt hozni, hiszen a 20 év kudarca arra vezethető vissza, hogy nem lehet olyan törvényeket hozni, amire a válasz az, hogy "na és?". Csak olyan törvény fogadható el, amelynek következménye van, és a következmény nem csak a nyilvánosság. A következmény az, hogy mindenki, aki egy elnyomó rendszert működtetett, valamilyen módon részt vett benne, nézzen szembe önmagával. Elnézést kérek, hogy egy példát mondjak: furcsa lett volna a Német Szövetségi Köztársaságot a háború után a volt nácikkal felépíteni.

(11.20)

Ez a kísérlet, amit itt Magyarországon mi '90 után megtettünk, kudarcot vallott. Ezt a kudarcot kívánjuk elkerülni, amit most képviselőtársam '89-90-es ragyogó átmenetnek mondott. Itt van a ragyogó átmenet következménye.

Hurcoltuk 20 éven keresztül azért, mert nem az áldozatok jogát vették elő, hanem annak a békés átmenetnek a jelszavával biztosították a gazdasági és politikai hatalmukat, és amikor nyilvánosságra került, akkor lehetett azt mondani: na és? És amikor nyilvánosságra került, akkor lehetett azt mondani, hogy én D-209-esként csak a hazámat védtem. Hát, kíváncsi vagyok a moszkvai levéltárakra, hogy hogyan védte a hazáját. Mert remélem, hogy egyszer majd a történelemtudomány eljut oda, hogy hozzájut azokhoz az anyagokhoz, amelyekkel szembesíteni tudjuk, hogy milyen módon védte a hazáját például adott esetben, aki miniszterelnök lehetett egy rendszerváltás után.

Gondoljanak bele, hogy Németországban például ilyen tisztséget betölthetett volna-e, miniszterelnök lehetett volna-e az NSZK-ban, aki a náci párt ilyen beosztását élvezte. Nyilvánvaló, hogy a válasz erre: nem. Azért vagyunk itt. (Dr. Vadai Ágnes közbeszól.)

Végül engedtessék meg, hogy József Attila soraival zárjam le: "...rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk; és nem is kevés." Köszönöm, hogy meghallgattak. Végezzük el ezt a munkát! (Taps a kormánypárti padsorokban. - Közbeszólás a KDNP padsoraiból: Bravó, Tamás!)

Forrás: parlament.hu