TÓBIÁS JÓZSEF, az MSZP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Mi lehet az oka annak, hogy éppen most van ez a vitanap, és mi lehet a célja? Értelemszerűen a kezdeményezők a megfogalmazásban is egyértelművé tették, hogy az elmúlt 20 év morális adósságairól és az állambiztonsági múlt feltárásának átláthatóságáról, nyilvánosságáról szeretnének vitatkozni.

Föl kell tenni azt a kérdést is viszont, hogy 23 évvel a rendszerváltozás után van-e valós társadalmi igény e kérdésnek ily módon történő rendezésére, vagy valójában más kérdések foglalkoztatják a jelen társadalmát. Szeretném mondani, hogy miközben a valós társadalmi igény nem bontakozik ki, a közélet szereplőinek felelőssége van abban, hogy ezt az igényt megfogalmazzák, és olyan közös ügyben, közös kompromisszumos javaslatok sokaságában feladatokat határozzanak meg, amelyekben ezt az igényt támasztani tudják a társadalom felé. Van közös dolgunk tehát.

A keleti blokk országaiban a demokratizálódás egy új felfogást is teremtett az igazságelméletek sorában. Ez pedig az átmeneti igazság, a múlt rendszer törvényszegőinek és áldozatainak politikai átmenet utáni kezelését jelentette.

A mai politikai vitanapnak tehát meggyőződésem szerint meg kell határoznia azt is, hogy milyen stratégiát választ a helyzet megoldásához. Lehet a múltunkról kizáró stratégia alkalmazásával igazságot szolgáltatni? Ennek a stratégiának az elméleti tudományok között két alapvetése van. Az első, hogy a régi rendszer elitjeit leváltani csak egy hasonló szakértelemmel bíró elittel lehetséges, a második: az új elit számára visszaélésre ad lehetőséget, személyes bosszúra, hogy a régi bürokrácia helyére lojális újat állítson.

A rendszer jellemzője, hogy elkövetőcentrikus, ellentétben az áldozatcentrikus megközelítéssel, amelyet nagyon sokszor az elmúlt 23 évben hallottam kormánypárti és ellenzéki képviselőtársaimtól is; az áldozatcentrikus megközelítés a közéletből való kizárást az áldozatok emberi jogi megsértése miatti kárpótlás részeként tekinti. A megbékélés rendszere, a lengyel modell ezzel ellentétben azt jelenti, hogy a társadalom kiegyezett a múltjával, a múlt embereivel, nincs bosszúvágy a régi elittel szemben. Lengyelországban ennek a gyakorlatnak az alkalmazása a kilencvenes évek végéig valósult meg, majd elmozdulás történt a kizáró rendszer irányába, de ezek a kísérletek lényegében sikertelenek maradtak.

A magyar modell a múlt feltárásában a befogadó rendszerre hasonlított, itt sincs kirekesztés, a régi elit az új rendszer részévé vált a tárgyalásos rendszerváltás eredményeképpen, bár célokban jelentős különbségek mutatkoztak a politikai paletta egymással szemben álló oldalain. A múltunk feltárása, amely a vitanapnak egy fontos célja, meggyőződésem, hogy a társadalom befogadása oldalán csak tényfeltáráson alapulhat. Erre viszont nem a politika, hanem a tudomány hivatott. Hiba, mi több, bűn lenne, ha a politika akarná megírni azt, ami nem az ő feladata. Nincs ma ebben a teremben sem, sőt a politikai közéletben annyi tudás, annyi felhalmozott kutatás, monográfia, mint amit az elmúlt 23 évben végeztek a tudomány oldalán.

A múlttal történő szembenézés egyik elengedhetetlen feltétele tehát a tényfeltárás. Kijelenthető, hogy e téren Magyarország jól áll, és az egészséges nemzeti önismeret kialakulásáért is sokat tett a tudomány. Szakmailag teljesen értelmezhetetlen a kormány azon követelése, hogy el kell kezdeni az 1944 utáni történelem feltérképezését, az elmúlt rendszer működtetőit meg kell nevezni, hiszen ennek a tudásnak ma már nagyrészt teljesen a birtokában vagyunk. Maga a magyar kormány is tett ilyen kezdeményezéseket korábban, az 1993. január 21-én kelt határozatával "Az elmúlt rendszer éveiben elkövetett egyes bűncselekmények feltárása" bizottságot hozott létre.

A tényfeltáró bizottság feladata volt meghatározni, hogy milyen sortüzek voltak 1956. október 23-ától az év végéig, és milyen megtorlás követte az '56-os forradalmat és szabadságharcot. A bizottság munkáját könyv formájában is megjelentették, nyilvánosságra hozták. A tényfeltárásban még fontosabb szerepet játszott talán az '56-os Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutatóintézete, amely a Boross-kormány idején vált közalapítvánnyá. Munkássága nemcsak itthon, hanem a világon mindenütt elismerést váltott ki. Szimptomatikus, hogy éppen 2012 januárjában a Fidesz-KDNP szüntette meg az intézet működését.

(10.50)

Hasonló tényfeltáró, elemző munkát végez a Politikatörténeti Intézet is, amely állami támogatásban ugyan nem részesül - ám tevékenysége köztudomású -, pedig éppen az 1945 és 1947 közötti időszakra, a Rákosi-korszakra, majd az '56-os forradalomra vonatkozóan több tucatnyi dokumentumkötetet, monográfiákat és tanulmányok százait publikálta, amivel jelentősen hozzájárult a történelmi ismeretek és a kormányzatok számára is oly fontos nemzeti önismeret bővítéséhez. Az intézet produktumai ma szerves részei a tudományos közéletnek, hivatkozási alapnak számítanak.

Amikor az elmúlt 20 év morális adósságairól kell beszélnünk, akkor fontos, hogy felelevenítsük, hogy mi is történt az elmúlt 23 évben, milyen lépések, milyen törvények segítették múltunk feltárását. A múlt áldozatközpontú megközelítése kevesebb vitát hozott az elmúlt 23 évben, mert kevesebb érdeksérelemmel is járt. Magyarország élen járt a kárpótlás terén, már 1990-ben megalakult a Kárpótlási Hivatal, 1992-ben pedig elfogadták a térségben elsőként a magyar kárpótlási törvényt, amely kimondta, hogy azokat a személyeket, illetőleg hozzátartozókat, akiket 1939. március 11. és 1989. október 23. között életüktől vagy szabadságuktól politikai okból jogtalanul megfosztottak, kárpótlásban részesülnek. A törvényt 1997-ben kiegészítette az Országgyűlés a nácik által deportáltak és a Szovjetunióba elhurcoltak kárpótlásával.

Az áldozatközpontú gyakorlatnak kísérőeleme volt a kizáró jelleg. A törvény kizárta a kárpótlásból az államvédelmi szervek hivatásos állományú tagjait, illetve azokat, akik részt vettek az '56-os forradalom leverésében. Az első lusztrációs törvény, az 1994. évi XXIII. törvény szerint ellenőrizni kellett, hogy bizonyos állami funkcióban lévő személyek hivatásos, nyílt vagy szigorúan titkos állományú tisztként teljesítettek-e szolgálatot a volt BM III/III-as csoportfőnökségénél, illetve elődeiknél, adtak-e hálózati feladatok vállalására vonatkozó, saját kezűleg aláírt nyilatkozatot, és adtak-e jelentést, vagy kaptak-e a tevékenységükért illetményt, prémiumot, vagy teljesítettek-e szolgálatot 1956-57-ben karhatalmi alakulatban.

Az Alkotmánybíróság kimondta, hogy a lusztráció nem lehet utólagos igazságtétel, de nem is a múlt feltárására törekszik. A 2000-ben elfogadott új törvényben az átvilágítandók körét kibővítette az Országgyűlés a sajtó azon szereplőivel, akik politikai közvélemény alakításában közvetve vagy közvetlenül befolyást gyakorolnak. Az 1996-os módosítással megalakult a Történeti Hivatal, amelynek célja az iratok kezelése, őrzése, speciális szabályainak megalkotása ezen a területen, hogy a kormánytól, a mindenkori kormánytól és a Belügyminisztériumtól teljesen önálló, független szervezetként működjenek.

2002-ben az információs kárpótlás feltételeinek megteremtése érdekében a Történeti Hivatalból létrehozták az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárát. A törvény fontos megállapítása volt, hogy az előző korszak titkosszolgálati iratai nem tekinthetők államtitoknak, ezért minősítésük megszűnik. Végül 2007 nyarán kormányrendelettel felállítottak egy szakértői bizottságot Kenedi János vezetésével. Mivel a bizottság jelentése nyilvános és hozzáférhető, e helyen nem szükséges bővebben beszélni róla - bár a vitában szívesesen kitérünk rá -, de az egyik legfontosabb megállapítása az volt, hogy az állambiztonsági iratokat 2003 óta nem lehet nyomtalanul eltüntetni; ezzel egyidejűleg jelezve is, hogy a 2003 előtti időszakban ez nem volt így. Ezzel együtt az állambiztonsági múlt feltárásához bizonyára további lépésekre is szüksége lesz az Országgyűlésnek.

Fontos szempont ugyanakkor, hogy a múlt feltárásához alkotmányos következményeket kell társítani. A valóságnak megfelelő megállapítást, a bizonyíthatóságot, a jogorvoslat lehetőségét, mint az eljárás során az áldozatközponti gyakorlatot, kulcskérdésnek tartjuk. Végső cél lehet, hogy a nyilvánosság feltételeinek megteremtésével, a kutathatóság egyenjogúságával minden kutató számára lehetővé váljon a múlt feltárása; mindezt olyan körülmények között kell megtenni, ahol világos, hogy az adatkör mára nem teljes, az iratok hiányosak.

Fontos tisztázni, hogy az adatok nyilvánosságra hozása során az Alkotmánybíróság döntése értelmében van egy hiátusa a Magyar Országgyűlésnek a közélet szereplői felé: ez pedig a személyi kör, a közéleti szereplő fogalmának egységes kialakítása, amely egyértelmű és elfogadott tud lenni. Ennek megalkotása az Alkotmánybíróság döntése értelmében közös felelősségünk.

Az áldozatközpontú megközelítésben való elmúlt 23 év után, 2011-ben fordulat következett be ezen a területen. Az alaptörvény és az átmeneti törvény elfogadásával az elkövetőközpontú megoldás felé indult el a gyakorlat a kollektív bűnösség elvének kimondása lebegtetésével. Az alaptörvényből és az átmeneti rendelkezésből viszont egyértelműen kiolvasható, hogy a Fidesz-KDNP-kormánykoalíció kizárólag a saját hatalmának legitimálása, a nemzeti tőkésosztály védelme érdekében foglalkozik e kérdéssel. (Közbeszólás a Fidesz soraiból: Orvost!) Gazdasági siker hiányában, liberális gazdaságpolitikai kilátástalanság után nincs más lehetősége a kormánynak, mint hogy a politikai eszköztár teljes arzenálját felvonultatva birtokba vegye a múltat, és önmagát tegye meg a nemzet egyetlen legitim politikai erejévé, ezért kell kiiktatni minden olyan hagyományt és politikai tényezőt, amely a terv akadálya lehet. Nem a múlt megismerése a fontos számukra, hanem mindaz, ami alternatív gazdasági és politikai elképzelésekkel történő leszámolás, illetve azok jövőbeni kialakulásának törvénnyel való megakadályozása.

Tisztelt Képviselőtársaim! Nem lehet az a cél, hogy az alternatív gondolat megbélyegzése és eltiprása ezen parlamenti vita, de a parlament működése során is uralommá legyen. Nem lehet és rendkívül veszélyes, ha a történelemtudomány kiiktatásával a nemzeti önismeret szenved sérelmet; azért, mert ha már kérdezni se lehet egy történésznek, hogy vajon hogyan történhetett, és ha már az ő munkássága nem lehet része egy ilyen múlt feltárásának, akkor lehet-e, gondolják-e önök, hogy a magyar társadalom önismerete sokáig fog abban a világban élni, ami hazug módon van előállítva. Hamisított történelemmel lehet-e előállíttatni egy nemzet erős önismeretét? Meggyőződésem, hogy nem lehet.

Egyáltalán nem hiszünk abban, hogy egy újabb vizsgálóbizottság a Kenedi-bizottság után alaposabb munkát tudna végezni. És végül: semmilyen szakmai érv nem tud amellett szólni, hogy a Nemzeti Emlékezet Bizottsága létrehozása segítené jövőbeni céljait, hiszen a Nemzeti Emlékezet Bizottsága "feltárja a kommunista diktatúra hatalmi működését, a kommunista hatalmat birtokló személyek és szervezetek szerepét, és tevékenysége eredményeit átfogó jelentésben, valamint további dokumentumokban közzéteszi". Ez az alaptörvényből való idézet, és világos, hogy nem a történelem megismerésére, hanem a történelem, az önök által vélt vagy valós ellenségek kriminalizálására tesz törekvést, és ez a fő eleme. Komoly optimizmust kelt bennem a tekintetben, hogy ez így lesz-e.

Meggyőződésem, hogy a társadalom igényli, hogy megismerhesse mindazt a múltat, de nem ezen az úton, nem a politika útján. Vonják be mindazokat a szellemi, közéleti, tudományos műhelyeket, amelyek segíthetik múltunk megértését, és segíthetik, hogy az áldozatok lehetőséget kapjanak a teljes nyilvánosság megismerésére, ehhez viszont a politikának rendezni kell azt az adósságát, amit az elmúlt 23 évben nem tett meg.

Végezetül: nem úgy látjuk a dolgokat, ahogy vannak, hanem ahogyan mi magunk vagyunk.

Köszönöm szépen. (Taps az MSZP padsoraiban.)

Forrás: parlament.hu