KARÁCSONY GERGELY, az LMP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök úr. Próbáltam megállni, hogy reflektáljak Novák Előd képviselőtársam felszólalására, de nem tudom megállni. Tehát ha valaki ilyen sok butaságot hord össze, akkor nem véletlenül szerepel ilyen keveset a médiában. (Derültség a kormánypártok soraiban.) Egyrészt ez a törvényjavaslat semmilyen módon nem befolyásolja a kiegyensúlyozottság szabályozását, másrészt pedig talán arra is emlékezhet, hogy a kulturális bizottság ellenőrző albizottságának az egyik első ülésén éppen a közmédia állapotáról lett volna szó, hogyha a kormánypárti képviselőtársak megjelentek volna ezen az ülésen, ahogy egyébként a meghívottak sem nagyon preferálták az ülést, azt hiszem, csak Balogh László, a kuratórium elnöke jött el erre a beszélgetésre.

De térjünk a lényegre, és beszéljünk erről a javaslatról, ami előttünk fekszik, illetve ennek kapcsán arról, hogy mit is kellene tennünk a magyar médiaszabályozással. Kicsit déj vu érzésem van, mert valahogy az a szokása alakult ki a tisztelt kormánytöbbségnek, hogy ha médiáról van szó, akkor hétvégén jön a javaslat - korábban egyébként egy fokkal rosszabb volt a helyzet, mert korábban mindig pénteken nyújtották be, de hétfőn már tárgyaltuk -, most csütörtökön délután érkezett meg a javaslat. Az a javaslat egyébként, amivel kapcsolatosan néhány nappal ezelőtt - azt hiszem, éppen a sajtószabadság világnapján - írtam írásbeli kérdést Navracsics miniszter úrhoz, hogy hol van már az a bizonyos törvényjavaslat, amit nemsokára be kellene nyújtani ahhoz, hogy május 31-éig elfogadjuk.

A kérdés annál is inkább felmerült bennem, mert az LMP nevében az alkotmánybírósági döntés után elkészítettem egy javaslatot, amely egyébként bár néhány ponton valóban különbözik attól, ami most előttünk fekszik, de tulajdonképpen nem is esik annyira messze attól a javaslattól, aminek a vitáját éppen folytatjuk, bár azt gondolom, a különbségek lényegesek, és szeretnék majd még ezekről is beszélni.

A képviselőtársaim az MSZP padsoraiból elmondták azokat a nemzetközi kritikákat, amelyeket - úgy tűnik - nem vettek figyelembe a törvény megalkotása során, és azt gondolom, ezek a kritikák nagyon jogosak, ugyanakkor nem szeretném most azzal tölteni az időt, hogy ezeket én is újra megismétlem. Én inkább arról szeretnék beszélni, hogy ezek a kritikák azért is tűnnek jogosnak, mert egyszerűen az elmúlt időszak tapasztalatai azt mutatják, hogy nagyon súlyos problémák vannak a magyar médiaszabályozással.

Ez azért is nagyon fontos, és ilyen szempontból is furcsa déj vu érzésem van, hogy most kiváló érvek hangoztak el kormánypárti képviselőtársam és államtitkár úr felvezetésében arról, hogy miért jó ez a javaslat, és ezeket az érveket mi mondtuk el a médiatörvény vitájában, hogy miért rossz az a médiatörvény, amelyet önök készülnek elfogadni. Tehát itt helycserés támadásban vagyunk, ami azért is furcsa, mert önök akkor nem azt mondták, hogy akkor várjuk meg az Alkotmánybíróság döntését, és nézzük meg, hogy kiállja-e az alkotmányosság próbáját, hanem azt mondták, hogy ezek megfelelnek a magyar alkotmányos hagyományoknak, a korábbi alkotmánybírósági határozatok szellemének és betűjének. Mi mondtuk azokat az érveket, amilyen érvekkel önök most érveltek a saját javaslatuk mellett. De nem szeretném ezt az üléspont és álláspont furcsa, perverz viszonyát azzal továbbvinni, hogy most én tulajdonképpen csak azért, mert önök nyújtották be ezt a javaslatot, minden ponton megpróbálom lehurrogni. Azért néhány kritikát tennék azzal kapcsolatosan, ami nincs benne ebben a javaslatban, illetve azzal kapcsolatosan, ami benne van, de szerintünk máshogy kellene ezt megtenni, kifejezetten az alkotmánybírósági döntés nyomdokain haladva.

Szóval, hogy szeretném újra elővenni azt a kérdést, hogy függetlenül - vagy részben függetlenül - ettől a javaslattól, milyen problémák vannak. Nem olyan problémák, amelyek a szabályozással kapcsolatban általánosan megfogalmazott nemzetközi kritikák, hanem az élet által felhozott problémák. Ezeknek egy ilyen összefoglalása volt a Freedom House-nak az a besorolása, ami Magyarországot a részben szabad kategóriába helyezte a sajtószabadság szempontjából, ezzel kapcsolatosan ismerjük államtitkár úr lesújtó véleményét. De talán nem ennyire rossz a véleménye a Nézőpont Intézetről, ami - azt gondolom - nem áll messze a kormányzattól, és főleg nem áll messze az igazságügyi miniszter úrtól, hiszen korábban ő bábáskodott ennek az intézetnek a létrehozása körül. A Nézőpont Intézet végzett egy közvélemény-kutatást tavaly a magyar újságírók körében, és ez a közvélemény-kutatás, azt gondolom, sokkoló adatokat mutat azzal kapcsolatosan, hogy milyen Magyarországon a sajtószabadság megítélése azoknak a körében, akiknek a bőrére megy a játék akkor, amikor dolgoznak újságíróként.

Ebből a kutatásból az derült ki, hogy a megkérdezettek összesen 61 százaléka mondta azt, hogy Magyarországon nem teljes mértékben szabad a sajtó. Ebben a kutatásban a megkérdezettek többsége, 48 százaléka mondta azt, hogy az elmúlt egy évben előfordult vele olyan eset, amikor szakmai meggyőződése ellenére valamilyen szerkesztői vagy politikai nyomásnak engedve kellett valahogy eljárnia, tehát nem írt meg valamit vagy máshogy írt meg valamit, amit szeretett volna. Ez mutatja azt a légkört, ami kialakult Magyarországon a médiaszabályozás kapcsán, és mutatja azokat a törvényileg nagyon nehezen megragadható problémákat, amelyeket mi felemlegettünk a médiatörvény elfogadása során, amik mind arról szóltak, hogy ezek a gumiparagrafusok és ezek a brutális büntetések bizony beindítják az öncenzúrát.

Az öncenzúra jelenségével kapcsolatosan egyébként nemcsak ez a reprezentatív felmérés ad érdekes tapasztalatokat, hanem néhány héttel ezelőtt jelent meg Mong Attila újságíró egy cikke, ami mélyinterjúkon alapszik, ahol szintén elég világosan feltárulkozik az öncenzúrának az a fajta jelensége, ami - azt gondolom - rendkívül veszélyes minden demokratikus társadalomra és minden demokratikus nyilvánosságra.

Menjünk tovább: a forrásvédelem kapcsán most egy fontos döntési pont előtt állunk, mert valóban ez a javaslat jelentős mértékben javít a mostani szabályozáson, bár véleményem szerint nem felel meg az Alkotmánybíróság elvárásainak, majd elmondom, hogy miért.

(20.40)

A forrásvédelem kapcsán sem arról van szó, hogy gumiszabály, vagy valami olyan típusú jogszabály lenne, amivel kapcsolatosan ne ütötte meg volna a bokáját. Az "www.atlatszo.hu" egyik újságíróját konkrétan hamis tanúzással vádolja a rendőrség amiatt, hogy nem adta ki az információforrását egy olyan ügyben, ahol egyébként, azt gondolom, hogy az eredeti szabályozás szerint sem kellett volna hogy kiadja. Egyszerűen arról volt szó, hogy hackerek feltörték egy pénzügyi szolgáltató cég szerverét, és az újságíró megírta azt, hogy milyen gyenge a védelme ennek a pénzügyi szolgáltatásokat nyújtó cégnek. Véleményem szerint ő egy nagyon fontos közérdeket követett akkor, amikor felhívta újságíróként a figyelmet arra, hogy milyen kiszolgáltatottak az állampolgárok adatai, amiket megadnak bizonyos pénzügyi szolgáltatóknak. Azt gondolom, hogy a nyomozást semmilyen módon nem lehetetlenítette el az, hogy ő nem adta ki a forrását. Konkrétan, ha ez az ügy végigmegy, le fogják csukni ezt az újságírót. Amikor arról beszélünk, hogy vannak újságírók, akik azt mondják - és az újságírók többsége ezt mondja -, hogy néha a szakmai véleményükkel ellentétesen kell dolgozniuk, akkor bizony az ilyen ügyeknek nagyon nagy hatásuk lett.

Aztán, azt is kifogásoltuk, hogy egy ilyen egyszínű médiahatóság hogyan fog tudni irányítani megfelelő módon egy ilyen óriási gépezetet a közmédia összevonása kapcsán, és azt gondolom, hogy az élet igazolta ezeket a félelmeket, hiszen egyrészt azt látjuk, hogy ahogy növekszik a pénz, úgy csökken a nézettség nagyjából a közmédiában. Legutóbb a Marslakók című kiváló sorozatnak - ami egyébként furcsa parafrázisa szerintem az Orbán-kormány működésének, hiszen mélyépítő vállalkozók zsarolnak meg újságírókat, ez kicsit már a Kádár-rendszert idézi (Közbeszólás a Fidesz padsoraiból.), amikor a sorok között üzentek az újságírók -, az egyébként adásonként hatmillió forintba kerülő sorozatnak a nézettsége minden eddiginél alacsonyabb szintre züllesztette a közmédia nézettségét, húzva lefelé egyébként az utána lévő műsorokat is. Soha ennyi pénzből még ilyen kevesen nem nézték a közmédia adásait.

Talán még ennél is súlyosabb probléma az, hogy nagyon durva normasértések sorozatosan követődnek el a közmédiában. Itt volt az a bizonyos Cohn-Bendit-ügy, ahol a riporter azt állította, hogy Cohn Bendit nem válaszolt arra a kérdésre, amire húsz perccel korábban válaszolt. Itt volt Lomniczi Zoltán ügye, amikor kitakarták az arcát, mert valakinek nem tetszett, hogy ő szerepeljen. Vagy itt van a legújabb ügy, ami egyébként bizonyos szempontból a legaljasabb lépés volt, ahol az MTI próbált hírt csinálni egy olyan blogbejegyzésből, amit egyébként nyilvánvalóan az MTI megbízásából írtak meg egyáltalán, hiszen egy nem létező blogra hivatkozott az MTI híre. Azt gondolom, hogy itt tényleg egy egészen új dimenzió nyílt meg a hírmanipuláció kapcsán, amiben egy kormánypárti képviselővel kapcsolatosan állítottak egyébként teljesen valótlan híreket. Ezt a blogbejegyzést - nyilván azért egy blogbejegyzés, hiszen a blog bejegyzőjét nem lehet beperelni azért, hogy valótlanságokat állít -, ezt a hírt veszi át az MTI, az az MTI egyébként, ami gyakorlatilag az ingyenes hírszolgáltatás miatt egyeduralkodó ezen a bizonyos hírpiacon.

Aztán beszélhetnék a frekvenciapályázatokról, arról, hogy gyakorlatilag a Médiatanács az összes létező pert elvesztette, amit lehetett, ugye, a Klubrádióval kapcsolatosan kettőt is. Beszélhetnék arról, hogy hírrádiók frekvenciáit rendszeresen úgy hirdeti meg újra a Médiatanács, hogy ott már sokkal kevesebb politikáról legyen szó, és nagyobb legyen a zenei tartalom. Beszélhetnék arról, hogy bizonyos, egyébként szintén a Fidesz gazdasági köreivel igencsak jó viszonyban lévő rádiók úgy nyerik meg a helyi frekvenciákat - hiszen most igazából frekvenciakiosztás kapcsán már csak helyi pályázatokról tudunk beszélni -, hogy azzal ők a befutók, hogy a legtöbb helyi tartalmat vállalják be. Majd hirtelen meggondolja magát a Médiatanács, és úgy módosítja a szerződéseiket, hogy kiveszi belőle teljes mértékben a helyi tartalomszolgáltatási kötelezettséget, és tulajdonképpen az egész országban ugyanaz az egyébként rendkívül elfogult híradás hallható országszerte.

Arról is beszélhetnénk, hogy hogyan néz ki a közösségi rádiók pályáztatása, hogy hogyan van az, hogy gyakorlatilag néhány rádió kapja meg a korábban eléggé sok irányba elosztott, és a magyar közösségi civil rádiózás egyetlen fontos bevételi forrását jelentő, úgynevezett rezsipályázatokat. Azok hogyan landolnak néhány, a Médiatanács számára nagyon kedves rádiónál, és hogyan fordulhat elő az, hogy a vallási típusú rádiók kapják az összes pályázat 48 százalékát. Én természetesen nagyon sokra értékelem a vallási közösségi rádiók működését is, de nem gondolom azt, hogy ők fele mértékben tudják kielégíteni azoknak a hallgatóknak az igényeit, akik ilyen típusú nonprofit rádiót szeretnének hallgatni.

Vagy arról is beszélhetnénk, hogy mi van most azokkal a médiaszolgáltatási díjakkal, amikről csak annyit tudunk, hogy csökkentek, de nem tudjuk, hogy pontosan mennyivel csökkentek, hogy miért csökkentek, nem tudjuk pontosan, hogy ezek mögött milyen megfontolások állnak, hiszen ezek az új médiatörvény szerint nem publikus információk. Ez különösen kényes azoknál a rádióknál, amik egy 2009-es, - azóta egyébként jogerős bírósági ítélet által megerősített módon - törvénysértő jelleggel kapták meg a frekvenciákat, azzal egyébként, hogy irreálisan magas médiaszolgáltatási díjat vállaltak be. Majd úgy tűnik, hogy ezt nem kell befizetniük, hiszen az akkori, egyébként valóban jogsértő döntésnek egyik főszereplője a Médiatanács elnöke lett, és nem tudjuk pontosan, hogy milyen mértékben csökkentette a médiaszolgáltatási díjat a Médiatanács.

Azt gondolom, hogy lenne még itt mit tennünk. És azt gondolom, hogy amikor arról beszélünk, hogy Magyarországon súlyosan veszélyeztetve van a sajtószabadság, az, hogy Magyarországon az újságírók nem érzik azt, hogy biztonságban vannak, és hogy szabadon dolgozhatnak, hogy a magyar közmédia, amit az adófizetők pénzén tartanak fönn, a legsúlyosabb normasértéseket követi el a teljes magyar médiában, ezek az ügyek eléggé világos bizonyítékai annak, hogy itt lenne még mit tenni a médiaszabályozás terén. Nem csak az alkotmánybírósági döntés az, ami arra kényszeríthetne minket, hogy változtassunk a médiaszabályozáson, bár kétségtelen, hogy ez a legsürgetőbb időpont, május 31-éig ezt mindenképpen meg kell tennünk.

De az is lehet, hogy újra neki fogunk ennek majd futni, hiszen ne felejtsük el, hogy az általános ombudsman, aki gyakorlatilag ma egyedül képes arra, hogy az Alkotmánybírósághoz forduljon - hiszen az állampolgároknak, de még az ellenzéki pártoknak sincs erre lehetőségünk - nemrég fordult az Alkotmánybírósághoz, és emlegette föl azokat a szempontokat, amiket ez a bizonyos alkotmánybírósági döntés nem vizsgált. Nagyon fontos, hogy leszögezzük, hogy amikor arról beszélünk, hogy a Médiatanács összetétele alkotmányosan megfelelő-e, vagy sem, akkor ezzel kapcsolatosan nincs még a kezünkben döntő bizonyíték, hiszen az Alkotmánybíróság nem vizsgálta ezt a kérdést, mint ahogy egyébként a frekvenciaelosztással kapcsolatos jogállami garanciákat sem vizsgálta. Azt gondolom, hogy itt még azért lehetnek váratlan meglepetések, és könnyen lehet, hogy újra neki kell majd futnunk a médiaszabályozásnak. Hiszen azt gondolom, azok után, hogy az általános ombudsman a Médiatanács összetételét, a Médiatanács megválasztását, és az elnök megválasztását és jogköreit is újra az Alkotmánybíróság elé vitte, az Alkotmánybíróság nem teheti meg, hogy ne foglaljon állást, és az én álláspontom szerint nem teheti meg, hogy ezt a jelenlegi szabályozást alkotmányosnak találja.

Térjünk rá konkrétan arra a javaslatra, ami előttünk van, amivel kapcsolatosan igyekszem igazságos lenni, hiszen azt gondolom, hogy nagyjából kötelező köröket fut le a kormány, a minimálprogramot hajtja végre, bár ebből a minimálprogramból is a lehető legminimálisabban nyúl hozzá a szabályozáshoz. Nyilván az a levelezés, amit Navracsics miniszterelnök-helyettes úr folytatott az Alkotmánybírósággal, éppen arról szólt, hogy a kormány megpróbálta letapogatni azt, hogy mégis mi az a legeslegkisebb módosítás, ami még az Alkotmánybíróságot kielégíti, csak az Alkotmánybíróságnak nincs olyan szerepköre, hogy törvénymódosító javaslatokat előzetesen minősítsen. Amennyiben így lenne, akkor megoszlana a törvényhozás felelőssége az Alkotmánybíróság és a parlament között, és ez teljesen ellentétes az Alkotmánybíróság szerepfelfogásával.

Nagyon fontos kérdés a forrásvédelem, aminek kapcsán a javaslat, azt gondolom, jó irányban indult el, és nagyjából az LMP által benyújtott korábbi javaslat nyomdokain, illetve az európai emberi jogi bíróság gyakorlatát követve megtalálta azokat a jogállami garanciákat, amelyek kellő egyensúlyt teremtenek a forrásvédelem és az igazságszolgáltatás érdekei között. Azt gondolom azonban, hogy még mindig nem helyes ez az egyensúly, és két ponton mindenképpen módosításra szorul az a javaslat, amit a kormány beterjesztett.

Az egyik az, hogy a javaslat szerint három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő, vagy ennél súlyosabb bűncselekmény kapcsán merül föl a forrás kiadásának lehetősége. Azt gondolom, hogy ez a meghatározás azért nem helyes, mert gyakorlatilag azt jelenti, hogy minden bűncselekmény esetén ez előfordulhat, hiszen minden bűncselekmény esetében ez a büntetési tétel merül föl. Azt gondolom, hogy mindenképpen növelni kellene, tehát három év helyett legalább öt évre kellene emelni a szabadságvesztés szempontjából a büntetés mértékét, egyrészt azért, mert van egy olyan nagyon fontos bűncselekmény, ami - azt gondolom - kiemelten fontos lehet a mi szempontunkból, ez pedig a vesztegetés.

A vesztegetés ugyanis három évig terjedő bűncselekményt jelent, márpedig a legtöbb esetben oknyomozó újságíró, akinek lehetnek olyan forrásai, amiket nem akar kiadni, olyan forrásai, akik nélkül nem tudja megírni azokat a cikkeket, és nem tudja adott esetben a korrupt politikusokat leleplezni, bizony, pont beleesik ebbe a tételbe.

(20.50)

Ki fog Magyarországon vesztegetéssel kapcsolatosan információkat újságíróknak adni, hogy ha gyakorlatilag még e szerint a szabályozás szerint is joggal tarthat attól, hogy a bíróság vagy a nyomozó hatóság az ő nyomába is ered? Ez annál is inkább így van, mert egyébként a büntetéseljárásról szóló törvény éppen hogy öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntethető bűncselekmények kapcsán ad lehetőséget a nyomozó szerveknek a titkos nyomozáshoz. Tehát azt gondolom, ez az öt év egy olyan határ, ami életszerűbbé teszi ezt a szabályzást.

Van egy másik dolog is, ami azt gondolom, hogy nagyon fontos részletszabályozás, de mindenképpen érdemes lenne ebben is változtatni, és ez is egyébként az Európai Emberi Jogi Bíróság gyakorlatát követi. Ez pedig az, hogy a jelenlegi törvényjavaslat nem ad érdemi mérlegelési lehetőséget a bíróságnak az egyedi esettel kapcsolatosan. Mindenképpen fontos lenne, hogy kiegészítsük a törvényjavaslatot egy olyan passzussal, ami tulajdonképpen egyértelművé teszi, hogy a bírónak igenis legyen mérlegelési lehetősége, hogy az az adott bűncselekmény, amivel kapcsolatosan felmerül a forrás kiadásának a lehetősége, abban a bűnesetben a nyomozásnak az érdeke hogyan viszonyul a sajtószabadságot védő és az információforrást védő szempontokhoz. Tehát mindenképpen fontos, hogy ne egy general clausula legyen, hanem legyen mód arra, hogy a bíró ebben az ügyben egyedileg is mérlegelhessen.

Van egy másik dolog, amiben azt gondolom, hogy nem fogunk tudni egyetérteni, sőt hogy őszinte legyek, az az igazság, hogy magával az alkotmánybírósági döntéssel sem értek egyet. Persze lehet mondani, hogy ez egyedi szociális probléma, de azért szeretném elmondani, hogy véleményem szerint az Alkotmánybíróságnak ez a határozata jelentős mértékben és nem helyes irányban mozdul el az Alkotmánybíróság korábbi döntéseitől. És ez azt gondolom, hogy egy alapvető filozófiai kérdés, ami meghatározza a viszonyunkat ahhoz, hogy milyen mértékben tartjuk elfogadhatónak az online és a print média esetében a hatósági felügyeletet. Én ugyanis azt gondolom, illetve az LMP véleményét tükrözve azt gondoljuk, hogy semmilyen keresnivalója nincs a hatóságnak semmilyen ügyben. A magyar igazságszolgáltatás biztosítékot jelent minden magyar állampolgárnak, aki azt gondolja, hogy az ő személyiségi jogait megsértették, róla valótlanságot állítottak, sajtóperben vagy polgári peres eljárásban, vagy akár büntetőperben is az igazát meg tudja védeni a magyar bíróság előtt.

Mi azt gondoljuk, hogy amikor az Alkotmánybíróság egy olyan megfogalmazással él a határozatában, ami azt mondja, hogy tulajdonképpen fogalmilag kizár a demokratikus közvéleményből minden olyan véleményt, ami megkérdőjelezi a demokrácia intézményes rendjét és alapvető jogait, ez az érvelés egy nagyon veszélyes ajtót nyit ki, hiszen első ránézésre jó lenne megállapodni arról, hogy melyek azok a kijelentések, amelyek túl vannak a demokratikus közvélemény határain, csak az a probléma, hogy ezeket a határokat nem lehet meghúzni. Ezek a határok éppen a demokratikus közvélemény-formálási folyamatban húzódnak meg, egy spontán társadalmi folyamat ennek a határnak a meghúzása. Ha bármilyen hatóság ilyen szempontból őrködhet ezeknek a határoknak a kijelölése mellett, főleg olyan esetekben, ahol egyébként sem a szűkös frekvenciáktól, sem a közösség fogva tartásától nem kell tartanunk, mint például a nagy interaktivitással és gyakorlatilag egy, az olvasók vagy a befogadók által kezdeményezett aktus révén befogadott online vagy print médiák esetén ez megtörténik, ez szerintünk egy veszélyes ajtó, amin ha bemegyünk, nem biztos, hogy oda érkezünk, ahova szerettünk volna.

Itt azonban elismerem, hogy az Alkotmánybíróság határozatával állok vitában, ilyen szempontból az önök javaslata egyébként megfelel az Alkotmánybíróság döntésének, amely, még egyszer mondom, egy nagyon világos és nagyon egyértelmű elmozdulás az Alkotmánybíróság korábbi határozataitól, hiszen például a nagyon sokat emlegetett 92-es AB-határozat teljesen világosan kimondta azt, hogy az állam hatóságilag nem felügyelheti a nyomtatott sajtót - akkor internetről még nem volt szó -, éppen azért, mert az egyetlen hivatkozási alap arra, hogy az állam hatóságilag felügyelje a különböző sajtótermékeket, az a szűkös frekvenciáknak az elve, illetve az, hogy nyilván egy lineáris műsorfolyam esetében a néző vagy a befogadó nagyobb mértékben van kiszolgáltatva annak a médiatartalomnak, amelyet éppen fogyaszt ebben a helyzetbe, kevésbé interaktív, vagy kevésbé az általa kezdeményezett tulajdonképpen dekódolási eljárás vagy folyamat részese lehet.

Azt gondolom azonban - és akkor egy másik konkrét pont a javaslattal kapcsolatosan -, az, hogy a Média- és Hírközlési Hatóságnak bármilyen keresnivalója maradjon a média területén, azt gondolom, hogy ez teljesen felesleges, és azt gondolom, hogy az önök javaslata nem is felel meg az Alkotmánybíróság döntésének, mert minden olyan információgyűjtés, amit végezhet ez a bizonyos médiaombudsmannak csúfolt intézménynek a személyes megtestesítője, az mind alkalmas arra, hogy a szerkesztőségre nyomást gyakoroljon, ezért mi azt gondoljuk, és az eredeti LMP-s javaslatban is így szerepelt, hogy vegyünk el minden médiaterületet ettől az ombudsmantól, foglalkozzon csak a hírközléssel, foglalkozzon a kábeltévék esetleges visszaéléseivel, foglalkozzon a hírközlési területtel, ott valóban van értelme a fogyasztói jogokat érvényesíteni. Tulajdonképpen a média területén minden ilyen típusú adatgyűjtés, egyeztetés azt a látszatot kelti, mintha az állampolgárok érdekében lépne föl valaki, valójában ennek az az eredménye, hogy azt a fojtogató légkört, amiről például az általam említett közvélemény-kutatás is beszámolt, ezt tudja erősíteni. Szerintünk erre semmi szükség nincsen.

A javaslatnak van egy olyan eleme azonban, ami semmilyen viszonyban nincs az alkotmánybírósági határozattal, és egyébként azt gondolom, hogy nem is szerencsés, ez pedig a nyilatkozat visszavonásával kapcsolatos klauzula, ami tényleg nem értem, hogy milyen mértékben, hogyan függ össze az AB-határozattal. Van valami hipotézisem ezzel kapcsolatosan, hiszen itt azt gondolom, hogy a javaslat alapvetően azoknak a kiszolgáltatott szereplőknek a védelmében született, akik például bepalizva látják magukat vissza valamelyik kereskedelmi tévé kibeszélő show-jában, a Mónika show-ban vagy más ilyen esetekben, és az Alkotmánybíróság döntése ilyen szempontból a kiszolgáltatott szereplők védelméről valóban szól. Tehát ennek a farvizén be lehet hozni ezt a javaslatot, az a baj csak, hogy ez a javaslat arra is alkalmas, hogy közszereplők is letiltassák a velük készült interjúkat. Ez különösen érdekes egyébként annak tükrében, hogy nemrég éppen Jáksó László tiltatta le az egyik interjúját - egyébként erre akkor még semmilyen jogalapja nem volt -, ahol egyébként valóban összevissza beszélt, számára rendkívül előnytelen módban mutatta meg saját magát, de nincs okunk azt feltételezni, hogy az újságíró ne adta volna vissza hitelesen az interjút.

De mondok egy másik példát. Például önök nagyon ünnepelték azt a Biszku Béláról készült dokumentumfilmet, amit Novák Tamásék csináltak, ami valóban egy nagyon ügyes trükkel vette rá Biszku Bélát arra, hogy beszéljen az állampárti szerepéről, mégpedig úgy, hogy tulajdonképpen félrevezették az interjú elején és azt mondták neki, hogy a szülőfalujáról szeretnék kérdezni. Kétségtelen, hogy ez nem túl elegáns módszer, ugyanakkor ebből született egy kiváló film, amit azt gondolom, hogy teljes joggal néztek meg nagyon sokan, én is megnéztem, és azt gondolom, hogy egy fontos kordokumentum. A szerint a törvényjavaslat szerint, amit önök most beterjesztettek, Biszku Bélának lett volna jogi lehetősége arra, hogy letiltassa ezt a filmet. Egyébként így is próbálkozott vele, hiszen meg is hiúsult ennek a filmnek az első bemutatója, ha jól emlékszem.

De azt gondolom, ha valaki közszereplőként vagy volt közszereplőként, de mindenképpen közérdeklődésre számot tartó, tehát tulajdonképpen a magyar állampolgárokat állampolgári minőségben érintő dolgokról beszél, akkor igenis ne lehessen interjúkat visszavonni. Ez igaz lehet azokra az emberekre, akikkel a kereskedelmi televíziók szerződést kötnek arról, hogy nem fogják visszavonni az interjút, majd utána megalázó helyzetben, teljesen váratlan helyzetben, teljesen számukra előre nem jelezhető módon belekergetik őket valamilyen kínos szituációba. Utána már nincsen jogi lehetőség arra, hogy emberek ebből kiugorjanak, maximálisan támogatom, hogy ebben az ügyben lépjünk valamit, de az a javaslat, ami most itt előttünk szerepel, sajnos a közszereplők számára is érvényes. Én a magam részéről vállalom azt, hogy soha nem fogok visszavonni semmilyen interjút, amit tettem, mert majd legközelebb jobban megfontolom, hogy mondok-e ilyet, vagy sem, akkor sem, ha egyébként félrevezető módon kérnek tőlem interjút. Egyébként ez rendszeresen előfordul. Mondjuk a Jobbikhoz közelálló N1 Televízió M1-ként szokott bemutatkozni, az ember rosszul hallja, kimegy interjút adni, és kiderül, hogy a Jobbik házi televíziójának kell interjút adni. Nyilván ezt az interjút se fogom visszavonni. Azt gondolom, hogy ez az eleme ennek a javaslatnak szintén nem támogatható, és nem is vezethető le az Alkotmánybíróságnak a döntéséből.

Összességében tehát azt szeretném mondani, hogy ha ez a javaslat elfogadásra kerül, akkor nyilván jobb lesz a magyar média szabályozása, én ezt nem vonom kétségbe.

(21.00)

Még jobb lesz akkor, és még inkább megfelel az Alkotmánybíróság döntéseinek, ha azokat a módosításokat megtesszük, amelyekről itt beszélni próbáltam például a forrásvédelem kapcsán. De én azt gondolom, hogy nem ússzuk meg ennyivel, legalábbis a kormánypárti képviselőknek mondom, mert nyilván nagyon szívesen állunk rendelkezésre bármikor, amikor a médiatörvényt módosítani kell, de én komoly tételben mernék fogadni, hogy lesz még Magyarországon médiatörvény-módosítás, és nem biztos, hogy az önök szándékai szerint. Szerintem az Alkotmánybíróság még állást fog foglalni a Médiatanács összetételével, a Médiatanács elnökének a megválasztásával kapcsolatosan is.

Sajnálom, hogy most nem tudtunk egy rendes médiaszabályozási reformot elfogadtatni. Sajnálom, hogy Magyarország továbbra is ki lesz téve a rossz médiatörvénye miatt a nemzetközi szervezetek bírálatának. Sajnálom azt, hogy a magyar állampolgároknak a szabadság fogyatkozó levegőjében kell tájékozódniuk, és ezt az újságírók is így élik meg. Ez a javaslat egy picit tud javítani ezen a helyzeten, de az alapvető nagy kérdéseket sajnos nem fogja megoldani.

Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps az LMP padsoraiban.)

Forrás: parlament.hu