DR. SZILI KATALIN (független): Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Engedjék meg, képviselőtársaim, hogy a nemzeti összetartozás bizottsága tagjaként, alelnökeként is néhány gondolattal magam is hozzájáruljak képviselő úr országgyűlési határozattervezetének a vitájához.

Azt gondolom, hogy mindannyian egyetérthetünk ezen padsorok között abban, hogy emlékezni és emlékeztetni felelősség, ugyanakkor nekünk kötelességünk is.

Tisztelt Képviselőtársaim! Ahogy az előttem szóló képviselőtársam is jelezte, számos példa van már arra, ami a XX. század történeteiben, rémtörténeteiben, emberi sorsok megnyomorításában valóban számunkra azt az erkölcsi kötelezettséget írja elő, hogy mi a megtiport méltóságot próbáljuk meg visszaadni, s tegyük meg azokat a gesztusokat, amelyek néhány évtized távlatában is ezeket elősegítik.

Tisztelt Képviselőtársaim! Elnök Úr! Azt mindannyian tudjuk, hogy kollektív bűnösség elve alapján megbélyegzett tömegekről van szó. 65 évvel ezelőtt áprilisban indultak el azok az első vagonok, amelyek a magyarságot szülőföldjükről elűzték, a Felvidékről, tisztelt képviselőtársaim, ahogy képviselő úr a határozatában utal rá, a Beneš-dekrétumok következtében, hiszen az első lépcső éppen 1945-ben a Beneš-dekrétumok elfogadása volt, amelynek sajnos a retirálására a mai napig nem került sor. Így én úgy gondolom, hogy azoknak az embereknek a meghurcolása, akik ezen dekrétumok miatt a szülőföldjükről elűzettek, mindenképpen a szimbolikus térben is meg kell tennünk azokat a gesztusokat, amik nemcsak - ahogy képviselő úr fogalmaz - a tárgyilagos feldolgozást, történetek bemutatását jelentik, hanem valóban egy emléknappal a szimbolikus térben teszünk értük és teszünk gesztust.

Tisztelt Képviselőtársaim! Föltenném a kérdést, hogy elegendő-e ez. Hozzáteszem, szükséges, ahogy önök is fogalmaztak, nem elégséges feltétele annak, hogy valóban feledtessünk mindent, ami a XX. század történetében nem éppen az arany lapokra, hanem inkább a szégyenfoltok közé tartozik.

Éppen ezért abban a vitában, ami itt elhangzott, és amire államtitkár úr utalt, ez a kárpótlás kérdése, el kell hogy mondjam, képviselőtársaim, a 22 év alatt több alkalommal volt arra kísérlet, levelezés, erőfeszítés, hogy a kárpótlás történjen meg.

Tisztelt Képviselőtársaim! 65 év telt el. Én azt hiszem, hogy önmagában az, ami a namuri 17 ezer kárpótlási igényt jelenti, láttatja azt is, hogy ezen a területen óriási hátralékkal állunk szemben, és azért egy zárójeles megjegyzésként hozzáteszem, hogy nyilvánvalóan magunk is annyit követelhetünk, amit egyébként mi magunk megteszünk ezen a területen, főleg - ahogy éppen előterjesztő képviselő úr utalt rá -, hogy a csorba-tói egyezmény is tartalmazza ezt a kötelezettséget.

Vannak olyan civilek, egyházi személyek, akik, meg kell hogy mondjam, időnként számomra is pironkodásra adnak okot, akik ugyan nem magyarként, de mégis szívügyüknek érzik azt, hogy ezen a területen tegyenek. Eddig minden kormánynak az volt az indoka, hogy nem felbecsülhető a kár, nem tehető meg. Én azt hiszem, képviselőtársaim, azzal, amit az előterjesztésben a képviselőtársam megtett, az ennek egy része.

Így Molnár Attila képviselőtársam előterjesztésével kapcsolatosan én azt gondolom, hogy érdemes lenne a 2. pont második bekezdésében utalni arra is, hogy nemcsak a közösségüktől és állampolgárságuktól fosztották meg ezeket az embereket, hanem a vagyonuktól is.

(23.20)

Nagyon remélem, hogy képviselő úr befogadó lesz arra, hogy egy olyan módosító indítvánnyal éljünk, amely azt fogalmazza meg, hogy tisztelettel adózik azon családoknak, akik vagyonuktól, közösségüktől megfosztva, a szülőföldjükről elűzve kemény akarással otthont teremtettek maguknak, hiszen ők nemcsak a szülőföldjüket kellett hogy elhagyják, hanem azoktól a javaktól is megfosztattak, amiket kemény munkával, életük munkájával teremtettek meg. Tisztelettel kérem államtitkár urat és a kormányt is, hogy ha már ezt a mulasztást 22 éve hurcoljuk magunkkal, akkor éppen azért, mert 65 év eltelt, és ahogy az idő múlik, képviselőtársaim, úgy enyésznek el azok a lehetőségek is, amelyek ezeknek a lépéseknek a megtételére még lehetőséget nyújtanak.

Képviselő úr, én támogatom az ön határozati javaslatát, ezt a bizottsági ülésen is elmondtam, de egyrészről az 1. és a 2. pontban a lakosságcserének, illetőleg a Beneš-dekrétumoknak mint olyan határozatoknak, amelyek önmagukban az elűzetést jelentették, a kicsiszolására fogok javaslatot tenni, másrészt a vagyontól történő megfosztásra való utalást is javasolom beletenni ebbe a határozatba.

Képviselőtársaim, engedjenek meg nekem még két megjegyzést, ezeket megtettem a bizottsági ülésen is. Egyrészt lehet, hogy jó lenne - bár már igencsak késő van -, ha itt ülnének azok a szervezetek, amelyek a képviselő úrnál e tárgyban kezdeményezést tettek. Másrészt én meg szoktam jegyezni ezeknél az előterjesztéseknél, hogy sokkal elegánsabb lenne, ha ezek ötpárti javaslatként kerülnének a Ház elé, hiszen kiküszöbölnék az olyan jellegű vitákat, amiket időnként mi magunk is lefolytatunk, és nyilván mi magunk is gyarlók vagyunk, másfajta indíttatással, szemlélettel és egyebekkel, viszont ezek a kérdések megérdemlik azt, hogy a magyar parlament egységesen sorakozzon fel mögöttük, ezzel nyilván nem kisebbítve azt az érdemet, amit Molnár Attila képviselőtársam ebben a kérdésben mint kezdeményező tett. Erről a következő napirendünknél is fogok szólni, hiszen ezek akkor elegánsak és akkor szépek, ha valóban mindannyian ezeken a pontokon egyet tudunk érteni, hiszen - hangsúlyozom még egyszer - nem lehet más a célunk, mint az, hogy megtörténjenek azok a gesztusok, amelyek ezeknek az embereknek vagy a hozzátartozóiknak a megtiport méltóságát vissza tudják adni.

Képviselőtársaim, elnök úr, köszönöm a figyelmüket. (Taps.)

Forrás: parlament.hu