DR. HEINTZ TAMÁS (Fidesz): Köszönöm a szót. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Államtitkár Úr! Kedves Képviselőtársaim! Én az MSZP-s, illetve az LMP-s képviselőtársam hozzászólását szeretném kritika alá venni, azt megállapítva, hogy örömteli ilyen egyetértő bizottsági ülés után a plenárison találkozni, de egyikük a pénzt hiányolja, a másikuk meg a jogot, ez így röviden azért tisztázható.

Az, amit Garai képviselő úr említ, hogy háromhetente meghal egy beteg, mert nem ér el Kecskemétre, míg korábban Szegedre be tudtak vele szaladni, ez egyszerűen szakmai hiba. (Dr. Garai István Levente: Félegyházára!) Félegyházára; merthogy nem távolság kérdése a szállítás, ugye, tudjuk, hanem ellátás kérdése, tehát ez mindenképpen politikai válasznak nem megfelelő, ez egy szakmai kérdés, amit, azt hiszem, egyikünk sem tud itt a konkrét ügyek ismerete nélkül hitelesen megválaszolni.

A másik, ami probléma, a bizonyos sürgősségi ellátás során a nővér által elbírált és ide-oda elküldött betegek. Nem hiszem, hogy itt a triáddal van gond, nem baj, ha a triádot, a besorolást egy középvégzettségű vagy egy diplomás ápoló kezdi el, utána pedig nyilvánvaló, hogy nem működik a rendszer orvos és szakorvos nélkül.

Azért az érdekes felvetés volt, hogy annak idején, amikor még olyan jól ment - és a képviselő úr kezdett el nyócévezni -, 30-40 millió forintokat adtak az önkormányzatnak. Na, ez a baj. Tehát ezek a mondatok úgy becsúsznak itt éjjel - ez egy fél órával ezelőtt volt -, éjjel 1-kor, és akkor elborzad az ember, hogy ilyen gazdag volt a magyar egészségügy? Mert egyébként ekéz mindenki, rendszerváltás ide, oda, sosem volt elég pénzünk, és tényleg nem ez az egyetlen, amit én mondottam, csak ön elmondta itt a plenárison, amit mindannyian tudunk, hol megyei kórháznak megyei, hol városi kórháznak városi önkormányzat tolta be az egyébként szigorúan tilos és egészen más forrásból érkező és máshová forgatható pénzt. Azért ez elgondolkodtató, miközben valóban azon szomorkodunk, hogy kevés a pénz, hová is lett az a bizonyos? Hát oda! Oda lett!

De én azt hiszem, hogy nem nyócévezés után, de ismerve, kitekintve picikét talán a határainkon túl, ma egy józanul gondolkodó ember olyan béremelést, amelyet mi szívünk szerint adnánk ennek a rendszernek és minden egyes dolgozójának, ezt ebben a rendszerben biztosan nem tudjuk, hiszen a világ omlik, és nem a magyar gazdaság, ezt jól tudjuk. Persze nekünk az a dolgunk valamennyi oldalon, hogy támogatva, ha hagyja magát, a mindenkori kormányt, ezt valóban szakpolitikai kérdésként tekintve bizony vigyük előre, és elsődlegesen a szakma legyen a mi feladatunk, és tegyük úgy.

Na, gyógyszerészek. Most valóban, én azt hiszem, itt megint tévedésben vagyunk, és megint a pénz kérdése az egyik legfontosabb. Itt a gyógyszerkasszáról, ha nyilván az államtitkár úr kívánna szólni, akkor majd mondja, ebben meg mi emlékszünk, itt Horváth Zsolttal diskuráltunk, hogy miket ültünk végig itt ezen a tájékon az elmúlt négy évben, mert akkor lehettünk együtt itt, hogy micsoda gyógyszerkasszahiányok voltak. Na, most ennek nyoma sincs, és ebben az elmúlt időszakban nem tudta meggátolni az a korbácsrendelet - ezt most Szilágyi képviselő úrnak mondom -, amely valóban büntette, akkor büntette azokat a kollégákat, akik bizonyos szint fölött gyógyítottak, ma meg preferálja azt, aki valóban hajlandó a költségeket csökkentve gyógyítani. És itt még ez sem ördögtől való. Ha kicsit ellépünk a gazdagabb országok felé, elég Ausztria, Burgenlandig elmenni, ugyanebben a rendszerben működnek ott is a háziorvos kollégák, és pontosan ugyanígy preferálják, ami egyébként egy lényegesen jobban működő, az elmúlt éveket nem így átélő rendszer, mint a miénk.

(1.40)

Tehát bocsánat, azt tesszük, amit minden józan gondolkodó, adott kasszából fenntartani képes közszolgáltatásnak, közszolgálatnak kell tennie.

Na most, valóban remélem is, hogy csökken a gyógyszer meg a gyógyszerfogyasztás, tehát nem kell annyi gyógyszert behozni. Ez lehet, hogy baj egyes cégeknek, de bocsánatot kérek, annak a gyógyszerkasszának, amely finanszírozta a tömérdek mennyiségű otthoni, sublótba, fiókba eltett és ott hagyott, ki sem bontott gyógyszerek tömérdek mennyiségét... Amikor egy-egy idős ember elment, sokan engem is hívtak, hogy nézzem meg, hát azt hittem, hanyatt dobom magam, hogy nem az énáltalam az elmúlt tíz évben, hanem az elődeim által felírt gyógyszerek tömegei voltak a néni személyes holmijai, ruházata és egyéb dolgai között. Ez most mind lényegesen csökkenthető. Azt a gyógyszert bizony, amit kiteszünk, kidobunk vagy elteszünk emlékbe a következő generációnak, hát azt valóban nem vesszük meg, a tb sem és a beteg sem fizeti ki, mert fölösleges. Kétségtelen, vannak ilyen lépések, ezek valóban a gyógyszerfogyasztás ilyen típusú csökkenését is okozzák, hála a Jóistennek.

Egyetemek válsága. Hát azt hiszem, a jelen pillanatban még Magyarországon az egyetemek többsége - az orvosi egyetemek meg mind - mintha közfinanszírozott intézmény lenne. Magyarul, ugyanabból a kasszából jut nekik is egy morzsányi - elég nagy cipók itt-ott -, amiből a magyar egészségügy is dolgozik. Hát azt hiszem, ezek után természetes, hogy ha egy olyan kapacitásátrendezés folyik, mint ami folyt és folyik, akkor az egyetemeket nem hagyjuk ott, hogy ők majd kényükre-kedvükre azt fejlesztik, amire okosabb emberek vannak vagy amire éppen gépük van otthon, vagy kedvük van. Nyilván ennek megvan a szakmai háttere, és épp ezért erről szól a tervezet is, hogy az egyetemmel egyeztetve, de döntést az hozzon, aki, kérem szépen, felel érte: az államtitkárságon keresztül az EMMI minisztere. Ez szerintem természetes.

Szilágyi képviselő úr azért alapvetően azt kereste a törvényben, ami nincs benne, de hát aztán megtalálta szerencsére. Azt hiszem, hogy valóban, a salátába az fért bele, amit berakott a salátakészítő, azaz államtitkár úr. Azt hiszem... (Derültség a páholyban.) Külön műsor a páholyban. Még annyit hadd mondjak, hogy ezt a rendszert, a legkisebb rendszert, hogy háziorvos-beteg, háziorvos-gyógyszerész, tényleg nagyon komolyan kell venni. Remélem, ez az első lépése annak, hogy ez az általam ma nem kapunak vagy csillagkapunak nevezett - itt ugye mondják, hogy kapuőr meg egyebek - rendszer a legegyszerűbb, a legfontosabb olyan rendszer, amely valóban a családok között él, a beteget ismeri, még akkor is, ha egy másfél milliós vagy közel kétmilliós fővárosban van az a bizonyos kapcsolat. Merthogy ez kis egységekre bontható le, ez képes arra, hogy igenis, az orvos, a gyógyszerész és a beteg, ezt a hármas egységet a legegyszerűbb és legolcsóbb egységet meg tudják valósítani.

Ehhez én még sok erőt kívánok államtitkár úrnak és a csapatának, mert itt azért még nyilván van tennivaló, amint ezt többször is már beszéltük, hogy van dolog vele bőven, ami azonban nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a szakorvosi és a kórházi struktúra majd működjék, és ott is minél gazdaságosabban.

A frakciónk részéről Horváth Zsolt kezdte el ma a beszélgetést, és a frakciónk álláspontját ő ismertette, akkor hadd zárjam az ő szavaival, mert én nagyon utálom, ha valaki tőlem plagizál, és én sem vagyok hajlandó erre - közben ez is elhangzott, hogy az alapellátást fel kell támasztani -, hát, a mondatunk tehát így szól: föltámasztani a halottat lehet, de az alapellátás még mozog, tehát ezt nem kell föltámasztani.

Köszönöm szépen a szót, elnök úr. (Taps a kormánypártok soraiban.)

Forrás: parlament.hu