LENDVAI ILDIKÓ (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Ugyan jogi természetű előterjesztésről beszélünk, én nem jogászként szólok; nemcsak azért nem, mert nem ilyen a diplomám, hanem azért, mert nem elsősorban és nem csak jogi kérdésről van most szó. Emberségről van szó, irgalomról, a társadalmi segítőkészség ilyen vagy olyan értelmezéséről. Arról van szó, hogy a parlament a hajléktalanság ellen akar küzdeni vagy a hajléktalanok ellen, hogy a parlament a szegénység ellen akar küzdeni vagy személy szerint a szegények ellen. Arról van szó, hogy ha segítséget és büntetést akarnak önök egy adott célponton alkalmazni, akkor legalább mérlegelni lehet-e, hogy azt milyen sorrendben és milyen arányban teszik vagy tesszük.

Emlékszem az elhíresült miniszterelnöki mondásra: "Senkit sem hagyunk az út szélén." Szép mondat volt. De soha nem gondoltam volna, még ellenzékiként sem, hogy ezt úgy kell értelmezni, hogy nem hagyunk az út szélén, hanem lerúgunk onnan; méghozzá nemcsak onnan, hanem utánamegyünk, ha valami szegényes viskót, kalyibát ácsoltál magadnak az erdőben, és azt is lebontjuk. Az ország sem így értelmezte ezt a mondatot.

Egyetértek azzal a szándékkal, hogy ne legyen hajléktalan ember, ne legyen hajléktalanság Magyarország településeinek utcáin. Egyetértek azzal is, hogy lakás nélkül, szállás nélkül utcán vergődni emberhez nem méltó állapot. A kérdés csak az, hogy ezt hogyan kívánjuk megszüntetni, mit akarunk tenni: egyszerűen csak a szemünk elől akarjuk eltüntetni ezt a problémát, vagy valóban meg akarjuk és meg tudjuk oldani.

(13.10)

Nem, nem egyszerűen arról van szó, hogy a szükségképpen szigorú jog néha az emberség és az irgalom szempontjaival ütközik. Itt tudniillik nem ütközik. Itt egy normális jogi szemlélet is sokkal inkább a segítség eszközeit tenné szükségessé.

Schiffer képviselőtársam már idézte a kisebbségi véleménye előadásakor az Alkotmánybíróság 2012. augusztusi döntését. Nem akarom hosszan citálni, felteszem, az előterjesztők és azok, akik részt kívánnak venni a vitában, hozzám hasonlóan alaposan tanulmányozták azt. Egyetlen részét mégis fel kell idéznem, ami szerintem a lényegi része. Az Alkotmánybíróság akkor azt mondta - és ezen nem segít, hogy szokásos módon egy alkotmánybírósági döntésnek fittyet hányva módosítjuk az alaptörvényt -, tehát akkor az Alkotmánybíróság azt mondta, hogy lehetetlen állapot, a jogállamiság minden elvével ütközik, hogy nem egyfajta magatartást, hanem élethelyzetet üldözünk. Ez a szabálysértési törvény most az élethelyzetet üldözi. Akkor is büntetendőnek véli a kijelölt területen a hajléktalanságot, ha az semmiféle egyéb jogszabályba ütköző cselekedetet nem érint és nem hoz létre. Nem köpköd szotyolát, mint nála nagyobb emberek esetleg megteszik, nem lopja el a másik pénzét, nem hangoskodik, nem zavarja a részegségével a többieket. Ezek tudniillik mind-mind külön szabálysértési eljárással büntethetőek volnának. Ez a szabálysértési törvény egyszerűen azt üldözi, hogy van, hogy ott van, hogy létezik. Ez nonszensz, és semmilyen más jogszabály szellemének nem is felel meg.

Az Alkotmánybíróságnak az a döntése, amire itt hivatkozunk - és amelyet önök semmibe vesznek; legfeljebb annyiban vették figyelembe, hogy gyorsan átírták az alaptörvényt -, nos, ez a döntés arra is hivatkozik, hogy ez általában nem szabadon és az ember boldogságában, jó dolgában választott élethelyzet. Ez általában egy krízishelyzet "megoldása", mert én sem tartom megoldásnak, de semmiképpen sem valamiféle tudatos választása egy bűnös, rossz, a társadalom többségét sértő magatartásnak.

Mondhatnám azt is, hogy ennek ellenére nem vagyok meglepve. Ez a hét, amit most töltünk itt a Magyar Országgyűlés plenáris ülésein, a kőszívű jogszabályok hete. Véletlenül esett így egybe, de mégiscsak látni lehet a szemléleti összefüggést, a hétfőn elfogadott szociális temetésről szóló törvényt és a most elfogadott, hajléktalanokat, még egyszer mondom, a más módon a többségnek és a normáknak nem ártó hajléktalanokat is büntethetővé tevő szabálysértési törvényt. Mindig elhangzik, mind a két jogszabály indoklásában, hogy voltaképpen mi épp a szegényeken akarunk segíteni. Nem pertraktálni akarom újra a szociális temetés vitáját, nincs is erre természetesen házszabályi módom és szándékom sem, csak azért idézem fel, mert gyanús párhuzamosságok látszanak. Ott is elhangzott valamelyik fideszes képviselő-kolléga szájából, hogy tulajdonképpen ez egy gyönyörű dolog, hogy az ember a halottját elkíséri és sírt ás neki. Ezzel segítünk a szegényeken, ez megtiszteltetés, mondta ő. Csak azt az egyet nem lehet érteni, hogy ha annyira szép és lélekemelő dolog, hogy az ember apjának, anyjának, gyerekének sírt ás, akkor miért nem teszik ezt meg a jobb módúak is, akkor miért nem tesszük kötelezővé mindenkinek. Miért zárjuk ki ebből a szép gesztusból azokat, akiknek valamicske pénzük van? Itt ugyanez a szemlélet mutatkozik.

Elhangzott, és nem vonom kétségbe előttem szóló képviselőtársam jó szándékát, még azt sem, hogy a jogszabályt talán részletesen nem tanulmányozó többségben működik a jó szándék, tényleg ne fagyjanak meg hajléktalanok, nekik is nyilván nagyon rossz az utcán élni. De könyörgök, ez a szabálysértési törvénymódosítás árulkodó. Ha önök, pontosabban a jogszabály előterjesztői a hajléktalanokon akarnak segíteni, hogy ne kelljen utcán élniük és ne fagyjanak meg, akkor ezt mindenütt tilossá tennék - de itt nem erről van szó! A nem kijelölt területen meg szabad fagyni. A nem kijelölt területen, úgy látszik, mégis emberhez méltó dolog hajléktalannak lenni. Csak a kijelölt területen büntethető, és csak ott alkalmazható a kényszer eszköze.

Félreértés ne essék, nem kívánnám kiterjeszteni ezt a büntető és a segítség helyett regulázó szemléletet és jogi szabályozást most már minden területre. Épp elég aggályos, hogy mint szintén elhangzott, nem tudni, az önkormányzatok pontosan milyen módon fogják kijelölni a területeket. Csak azért idézem fel ezt az ellentmondást, mert leleplezi a szemléletet. Ott ne fagyjon meg, ahol mi látjuk. Ott ne fagyjon meg, ahol sokaknak szemet szúr, a szépérzékét és a lelkiismeretét bántja.

Én aztán tudom, miről van szó. Ott lakom másfél percnyire a Ferenciek terén lévő aluljárótól, ami mindig hivatkozási alap, hogy hát borzasztó, hogy a belvárosban hajléktalanok vannak. Nekem is rosszulesik. Nekem is fáj, nekem is bántja a szívem, a szemem, a lelkem, mint minden jóérzésű embernek. De ha tényleg elfogadjuk, hogy azt büntetjük, ami a szemünket bántja, akkor holnapután eljuthatunk odáig, hogy csúnya, beteg, öreg, rokkant ember ne menjen az utcára. Arra is rossz ránézni, akkor is fáj az ember szíve. Márpedig ilyen csak a negatív utópiákban fordul elő. Nem fogunk eljutni odáig természetesen, biztos vagyok benne, de egy lépést tettünk ebbe az irányba: tüntessük el szem elől, amin nem feltétlenül tudunk segíteni.

Szó van persze arról is, és ez már jogi kérdés, hogy általában mit kezdünk az Alkotmánybíróság döntéseivel, hogy a törvényt változtatjuk-e meg, amit ők kifogásolnak, vagy ha úri kedvünk vagy az önök kedve úgy tartja, akkor a törvény lényegét, szellemét úgy hagyjuk, hanem gyorsan módosítjuk az alkotmányt, illetve az alaptörvényt; ugrálj most, kedves alkotmánybíró, most már úgysincs módod rá.

Nagyon emlékszem, a miniszterelnök urat már idéztem, egy korábbi, még ellenzéki politikusként, vezetőként mondott mondatára; azt mondta, fenyegetőleg az akkori kormánnyal szemben - és igaza volt - egy, a kormányt elmeszelő alkotmánybírósági határozat után, hogy nehogy már trükközzön a kormány, mondta, ilyenkor a kormánynak egyetlen dolga van, hogy haptákba vágja magát, és teljesítse az alkotmánybírósági határozat szellemét és betűjét - mondta akkor a miniszterelnök. Hol a hapták? Hol van a trükközés elkerülése? Megint alaptörvényt módosítottak, most történetesen a negyediknél, csak úgy váratlanul, és most majd arra hivatkoznak, hogy benne van az alaptörvényben, mit tehetnénk. Nem magától van benne, önök tették bele, egy jogi gyakorlatként is elmarasztalható esetként és példaként.

Még egyszer mondom, én sem tartom jónak, szörnyűnek tartom, hogy emberek fedél nélkül az utcán vannak. De nem az a helyes sorrend, hogy előbb legyen egészen biztosan annyi szálláshely, annyi segítő gesztus, hogy senki ne szoruljon az utcára, és utána majd meg lehet kérdezni, hogy miért laksz az utcán, tudok segíteni, gyere ide vagy amoda? De most még nem erről van szó. Hát az alaptörvény érthető módon az állam és a költségvetés mindenkori gazdasági korlátaira gondolva csak azt mondja, hogy az állam törekszik az emberhez méltó lakhatásra. Nem is nagyon mondhat mást, mert nyilván ez egy cél, amit el kell érni. De ha az állam törekvése még nem ért el sikert, és esetleg nincs annyi hely, akkor mi már az adott területen büntetünk szabálysértésért. Ráadásul ezt a kormány is jól tudja, elfogadtak egy olyan kormányhatározatot, nem véletlenül, jeleként annak, hogy dunsztjuk sincs, dunsztunk nincs, hogy megfelel-e a hajléktalanok számának az ellátóhelyek száma, nos, egy olyan kormányhatározatot fogadtak el, hogy május 15-ig kellett felmérni és egy jelentést készíteni arról, hogy az egyes településeken hány hajléktalan van és hány ellátóhely. Május 15-ig. Feltételezem, elkészült a jelentés, két minisztérium, a BM és az emberi erőforrás minisztérium feladata volt. Csak feltételezni tudom, mert a szociális bizottságban a BM illetékes képviselője azt mondta, hogy igen, tudja, hogy van egy jelentés, de ő még nem látta, mondta a szociális ügyekben illetékes. Tételezzük fel, hogy van. Tételezzük fel, hogy látszik, hogy mely településeken kellene még hajléktalanellátó hely. Ugye, nem gondolják komolyan, hogy az május 15-től most szeptember valahanyadikáig már megépülhetett?

(13.20)

Ez egy fizikai képtelenség. Hát akkor miért nem fordítva, miért nem előbb látjuk ezt a bizonyos jelentést? Miért nem előbb látjuk a terveket, hogy hol kell a lyukakat bepótolni, és majd utána beszélünk arról, akkor sem büntetésként, hogy hogyan lehet a hajléktalanokat oda eljuttatni, oda bevinni, ahol számukra hely van. De nem ez történik. Nem ez történik!

Vannak egyébként egyéb bajai is, belső ellentmondásai ennek a törvénynek és más törvényeknek. Korábban életbe lépett egy olyan minisztériumi rendelet, jogszabály, hogy a nappali ellátásban egy ember egy nap csak egy helyen regisztráltathatja magát, illetve csak ehhez biztosít normatív támogatást az állam. Holott jól tudjuk, hogy nincs minden külön nappali helyen egyszerre hajmosásra hely, orvosi ellátásra, tisztálkodásra és ruhamosásra meg még étkezésre, tehát eleve probléma van ezzel.

De, ha ez így van, akkor a napja egy részét - ha az éjszakáját, tételezzük fel, jó esetben nem is - a hajléktalan az utcán fogja tölteni, ha nincs tél. Ott fog például étkezni, ha mondjuk, az egyik ellátóhelyről mégis megpróbál a másikra átmenni. Ez a jogszabály az étkezést is felsorolja az életvitelszerű, tehát szabálysértést jelentő utcai tartózkodás egyik kritériumaként. Azok a Ferenciek terei hajléktalanok, akikről beszéltem, nem fognak és nem tudnak a Mátyás Pincébe beülni ebédelni, ha éppen nem az ellátóhelyen vannak, mert nem is tölthetnek ott annyi időt - már elmarasztalhatók szabálysértésért.

De folytatom a részletek abszurditását. Közérdekű munkával - mondjuk így - büntethető vagy az róható ki arra a hajléktalanra, aki a figyelmeztetés ellenére nem szedte azonnal a sátorfáját. Tudjuk máshonnan, még az indoklásban is benne van, hogy közérdekű munkát nem tud mindenki teljesíteni. A beteg, a rossz egészségi állapotú, az öreg - mit csinálunk velük? A hajléktalanok között nyilván sokkal nagyobb számban vannak leromlott fizikai állapotúak. Nem derül ki a törvényből. Nem derül ki! Akkor neki jöhet már rögtön az elzárás? Vagy neki mégis szabad ott maradnia? Jogilag is nonszensz, nem csak embertelen.

Vagy egyenesen rögtön elzárással büntethető, aki közterületen épített valami viskót magának. Az indoklás úgy tünteti fel, hogy itt a tulajdon szentségének védelméről van szó, másnak a tulajdonán senki ne építkezzen. Helyes, de a jogszabály szövegében nem ez van. Ott nem a magántulajdoni területen való építményemelést teszik szabálysértéssé, hanem csakis a közterületen valót. Hát kilóg a lóláb! Arról van szó, hogy az erdőkben sem maradhasson a hajléktalan. Közterületen építményt felhúzni hajléktalanok szoktak általában, hát megint csak nem jó szándékból. Nem derül ki az sem, hogy a felszólítás után mennyi időt kell hagyni a hajléktalannak, hogy arrébb menjen valami nem tiltott területre. Fél órát, öt percet, egy percet? Rögtön rászólhat a rendőr, hogy: szedd a lábad, öreg, a cókmókodat meg össze se szedd!? Megint csak embertelen alkalmazásra is ad lehetőséget.

De a dolog lényege - megismétlem - az, hogy ha valaki úgy gondolja, hogy a hajléktalanokon segíteni akar, akkor mindenütt akar segíteni, nem csak ott, ahol műemléki, kulturális, idegenforgalmi szempontból szem előtt vannak. És tudom, el is ismerem, hogy tett ez a kormány a hajléktalanellátás bővítéséért, anyagi források biztosításáért. Jól tette, helyeslem, örülök, de épp a kormányrendeletben elrendelt felmérés mutatja, hogy önök is tudják, ettől még nincs minden hajléktalan számára nemhogy éjszaka (Az elnök csengetéssel jelzi az idő leteltét.), hanem napközben is, minden percében a napnak ellátás.

Forrás: parlament.hu