BURÁNY SÁNDOR (Párbeszéd): Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Július 11-én szörnyű tragédia történt az országban. Július 11-én egy magából kivetkőzött, a végsőkig elkeseredett négygyermekes családapa meggyilkolt egy 44 éves családsegítő háromgyermekes családanyát. Ez önmagában is szörnyű tragédia. Engedjék meg, hogy az áldozat családtagjainak, szeretteinek innen is részvétünket fejezzük ki. Ugyanakkor ez a szörnyű tragédia kell, hogy tanulságok levonására késztessen mindannyiunkat. Szembe kell néznünk a helyzettel, amely sokkal kevésbé rózsás, mint ahogy azt az elnagyolt statisztikai adatok hirdetik. Ez a gyilkosság, ez a tragédia mint cseppben a tenger tükrözi vissza azt a helyzetet, azt a magyar helyzetet, amely egy kettészakított társadalomról szól, végsőkig elkeseredett emberekről szól, és ez az elkeseredés, reméljük, utoljára, de mindenesetre először gyilkosságba torkollott.

(13.30)

Ez a helyzet minden oldalról megoldást kíván. Megoldást kíván az elkeseredett emberek oldaláról is. Hiszen egy pillanatra sem felejthetjük el, hogy mintegy 120 ezer olyan család van jelenleg is az országban, amelynek 90 napon túli hiteltartozása van; bármelyiküket fenyegetheti a kilakoltatás veszélye. Itt is ez az ok húzódik meg az elkeseredett és egyébként semmivel sem menthető gyilkosság mögött. Gondoljunk bele azoknak az embereknek a helyzetébe, akiknek alacsony jövedelmük van, vagy éppen elveszítik a jövedelmüket, hiteltartozásuk miatt ugrik a lakás, és a szociális szakma nem tud mit tenni, a gyermekvédelmi rendszer nem tud mit tenni, elveszi a gyermeküket is, hogy legalább a gyermeket mentsék ebből a kilátástalan helyzetből.

Ismerjük mindannyian, hogy a helyzet korábban is torkollott számtalanszor verbális agresszióba. A helyzet tragédiája, hogy ezt az eddig verbális agressziót pont azoknak az embereknek kellett elviselniük, akik a szanaszét szakadozott szociális háló végén még mentik a menthetőt, még megpróbálnak az utolsó utáni pillanatban is segíteni a rászorultakon. És pont rajtuk vezetik le ezek az emberek a dühüket, és fordulnak azok ellen, akik utolsóként az országban, hivatalból megpróbálnak segíteni.

Tűrhetetlen a helyzet. A kettészakadt társadalomban egyre inkább tudomásul kell vennünk, hogy a jó átlagok mögött az húzódik meg, hogy a felső tízezer egyre jobban keres, miközben a mélyben nagyon sokan élnek dolgozói szegénységben. Mert nem felejthetjük el az érem másik oldalát. Azoknak a szociális munkásoknak, azoknak a családsegítőben dolgozóknak, akik valóságos hősök, és megpróbálják menteni a menthetőt, a nettó átlagkeresete nem éri el a 120 ezer forintot havonta. Alig vannak jobb helyzetben azoknál, mint akiken próbálnak nap mint nap áldozatos munkával segíteni. Ez a helyzet is tragikus, ez a helyzet is megoldást kíván.

És végül itt már valószínűleg védelemre is szükség lesz, hiszen ha az ilyen típusú támadások, ne adj’ isten, tragédiák szaporodnak, akkor ezek az emberek a szociális munkásokról, a családsegítőkről beszélek nemcsak egzisztenciálisan vannak veszélyhelyzetben, hanem ténylegesen is, fizikai, testi épségüket tekintve is. Többféle megoldás kell.

Először is nem szabad hagyni, hogy családok százezrei ilyen kilátástalan helyzetbe kerüljenek. Másodszor: meg kell becsülni a szociális szféra dolgozóit, azokat, akik éhbérért próbálnak menteni embereket, még azon a határon túl is, amikor úgy tűnik, hogy már semmi remény nincs. S végül, de elsősorban, ahogy javasoltuk, július 11-ét, a tragédia napját a családsegítők napjává kell tenni. Erre benyújtottunk egy határozati javaslatot. Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps az MSZP, az LMP és a Párbeszéd soraiban.)

Forrás: parlament.hu