MELLÉTHEI-BARNA MÁRTON (TISZA): Köszönöm a szót. Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Honfitársaim! Szeretnék visszatérni a normalitás területére és válaszolni, reagálni a miniszterelnök úr felszólalására.

Holnapután van november 4-e. 70 évvel ezelőtt ezen a hajnalon szovjet csapatok támadták meg Magyarországot. A forradalom szabadságba vetett reményét harckocsikkal próbálták eltiporni. Aztán jött a megtorlás, a börtön, a kivégzések, a menekülés és azoknak a hosszú évtizedei, amikor rengeteg családban még beszélni sem volt szabad arról, ami történt. Most már, hála istennek, méltó módon meg tudunk emlékezni hőseinkről, mártírjainkról; sőt, ez mint utódoknak, erkölcsi kötelességünk is. A méltó megemlékezés azt is jelenti, hogy nem hamisítjuk meg a hősök és mártírok céljait, nem próbáljuk meg azokat saját politikai céljainkra felhasználni. ’56 hőseinek a jelmondata világosan kijelölte, hogy kik ellen harcolnak: „Ruszkik, haza!” (Taps a kormánypárt soraiban.)

Tisztelt Ház! A költségvetésről csak röviden szeretnék szólni, hiszen előttünk áll még egy hosszú vita, ahol bőven lesz idő és alkalom mindenkinek kifejteni az álláspontját. Számunkra nincsenek szent tehenek és szerzett jogok, a magyar adófizetők pénze nem illet meg senkit örök juttatásként. Az elmúlt években óriási mértéket öltött a pazarlás, és mondjuk ki: a lopás, így ezekhez a tételekhez igenis hozzá kell és hozzá fogunk nyúlni. A választók azért adtak felhatalmazást a TISZA-nak, hogy ne röpködjenek a semmibe milliárdok jegybankelnökfiaknak, első vőknek és mindenféle, a kultúrát meg a tudományt álcaruhaként magukra öltő vazallusoknak. A kormány tehát benyújtotta a költségvetés tervezetét a jogszabályok szerint, a TISZA-frakció pedig élni fog a jogával, és módosító indítványokat fog ehhez benyújtani.

Tisztelt Országgyűlés! Érdemben az állambiztonsági iratokról szólnék. 70 évvel a november 4-ei nemzeti tragédia után ugyanezen a napon fog megnyílni az iratok egy újabb, fontos része a nyilvánosság előtt: hozzáférhetővé válnak a 6-os kartonok, a B-naplók és a mágnesszalagok hálózati nyilvántartásai, adatai. A további dokumentumok feltárása pedig ezután folytatódik.

November 4‑e gyásznap, nem diadalünnep. Amit most teszünk, az nem jóvátétel mindazért, ami történt. Nem adja vissza az elvesztett életeket, az elvett éveket, de egy régóta esedékes lépés afelé, hogy ne a hallgatás legyen az utolsó szó. Ha végignézünk Magyarország bő száz évén, feltűnő, hogy mindig milyen kevés idő jutott arra, hogy egy-egy nagy megrázkódtatást valóban feldolgozzunk, mielőtt bekövetkezett volna a következő. Sulyok Dezső erre találó képet használ az önéletrajzi könyvében, 1948-ban. A címe az, hogy: „Két éjszaka nappal nélkül”. A történelem viharai mindannyiunk családját érintették, nagyapákat, akik sosem beszéltek a frontról; szülőket, akiknek az eltűnt testvéréről nem lehetett kérdezni; magyarokat, akiktől elvették az otthonukat; honfitársainkat, akik megtanulták, hogy bizonyos mondatokat még otthon, a konyhájukban sem szabad kimondani.

Persze, a száz év nem csupa szenvedésből állt. Voltak nagy teljesítmények, örömök, újrakezdések, tisztességes és bátor emberek minden korszakban, de a veszteségekből és az elhallgatásokból is örököltünk valamit: a félelmet, a bizalmatlanságot, azt a reflexet, hogy jobb nem kérdezni, jobb nem kilógni, jobb nem hinni senkinek sem egészen.

Talán nem túlzás azt mondani, hogy a mai magyar társadalom transzgenerációs traumáktól szenved. Rengeteg örökölt történelmi sebet hordunk, és közülük jó néhányat sem elődeinknek, sem nekünk nem volt alkalmunk tisztességgel feltárni és ezáltal feldolgozni. Ennek pedig a mindennapi életünkben ‑ így nyilván a politikai életünkben is ‑ nyoma van. Újra és újra felbukkan a remény, hogy majd érkezik valaki, egy ember, egy párt, egy mozgalom, aki egy csapásra mindent rendbe tesz; aki nemcsak kormányozni fog, hanem pillanatok alatt igazságot szolgáltat, rendet teremt, visszaadja az elvesztett bizalmat, és végre leveszi a vállunkról a múlt súlyát is. Megértem ezt a vágyat, de a csodavárásnak rendszerint csalódás a vége, mert nincs az a vezető, nincs az a párt, amely egyetlen választással, egyetlen törvénnyel vagy egy nagy beszéddel rendbe tudná hozni mindazt, ami nemzedékek alatt sérült meg.

A rendszerváltástól sokan többet vártak annál, mint amit a politikai szabadság megszerzése önmagában megadhatott. A csalódás egy része éppen abból fakad, hogy a jogi és intézményi változásokkal együtt nem következett be mindenki életében a megígértnek érzett erkölcsi és társadalmi megújulás. A régi sebek közül pedig több nyitva maradt.

Éppen ezért szeretném világosan kimondani: a TISZA nem tudja visszamenőleg jóvátenni az elmúlt időszak mulasztásait. Ha az állambiztonsági iratok ügyét sikerült volna a kilencvenes években rendezni, akkor talán szembe tudtunk volna nézni a múlttal, és talán az elmúlt évtizedek sem úgy alakultak volna, ahogy alakultak; talán nem lett volna kommunista hatalomátmentés, és talán nem lett volna NER sem. Nagyon sajnálom, hogy nem így történt.

Utólag persze könnyen okos mindenki, a jelenben már kevésbé. Nem állítjuk, hogy mindenre van válaszunk, vagy hogy a mi döntéseink soha nem lesznek hibásak. Azt viszont vállaljuk, hogy lépésről lépésre megpróbáljuk rendbe tenni azt, amire a politika és az állam valójában képes; hogy nem kérünk vakhitet; hogy a saját hatalmunkat is ellenőrizhetővé tesszük, és hogy nem ígérünk gyógyulást ott, ahol egyelőre csak a gyógyulás feltételeit tudjuk megteremteni. A többi a társadalomnak a feladata.

A szerdai napon a nyilvánosságra hozatal pontosan ilyen lépés: az elmúlt bő száz év sebeinek mértékéhez képest kis lépés, de valóságos lépés a gyógyulás felé. Sokaknak ezek az iratok először adhatnak választ régen feltett kérdéseikre; másoknak fájdalmas új kérdéseket fognak felvetni; és lesznek, akik nem találnak választ, mert az iratok hiányosak, megsemmisültek, vagy eleve nem rögzítették a teljes igazságot.

Fontos azt is kimondani, hogy a 6-os karton nem ítélet. Egy név a nyilvántartásban önmagában nem mondja ki, hogy ki mit tett, milyen nyomás alatt döntött, jelentett‑e valakiről, és okozott‑e kárt. Voltak, akiket megfélemlítettek vagy megzsaroltak, mások önként működtek együtt ‑ a kettőt nem szabad összemosni. A cél nem az, hogy 40 vagy 70 év késéssel újabb, egymásnak leszámoló táborokra osszuk az országot; és nem is az, hogy valamelyik politikai oldal válogathasson, kinek a múltját mutatja meg és kiét rejti el. Éppen ellenkezőleg: a nyilvánosság azt jelenti, hogy a múlt többé nem lehet néhány beavatott magántulajdona.

Tisztelt Képviselőtársaim! Aki maga is dolgozott már fel súlyos veszteséget, tudja, hogy a gyógyulás ritkán egyenes vonal. Nem úgy történik, hogy reggel felkelünk, és megértjük, mi történt, és attól kezdve minden rendben van. Idő kell hozzá és sokszor segítség is.

Az első lépés azonban gyakran az, hogy végre szembe merünk nézni azzal, ami történt. Egy társadalom természetesen nem úgy gyógyul, mint egy ember. Nem lehet leültetni egyetlen beszélgetésre; nincs olyan pillanat, amikor mindenki ugyanarra a következtetésre jut. A társadalmi gyógyulás munkája intézményekben, családokban, iskolákban és egymással folytatott vitákban zajlik. Abból áll, hogy hozzáférünk a tényekhez; hogy a sérelmeket nem söpörjük félre; hogy képesek vagyunk felelősséget megállapítani anélkül, hogy mindenkit egy kalap alá vennénk; hogy megtanuljunk újra bízni az ellenőrizhető szabályokban. Ez hosszú, rögös út lesz.

Lehet, hogy sokszor éppen az derül ki, hogy kevesebbet tudunk a múltunkról, mint hittük. Lehetnek kínos felismerések, viták, igazságtalannak érzett helyzetek, mégis jobb a valósággal vitatkozni, mint a titkokkal együtt élni.

November 4-én különösen nagy súlya van ennek. 70 éve ezen a napon egy idegen hatalom fegyverrel vette el a magyaroktól a szabadság lehetőségét. Az ezt követő rendszer pedig évtizedeken át igyekezett ellenőrzése alatt tartani nemcsak az emberek tetteit, hanem azt is, mit tudhatnak egymásról és a saját múltjukról. Ma nem állíthatjuk, hogy ezzel a nyilvánosságra hozatallal visszaadunk mindent, amit elvettek, de egy darabot visszaadunk abból a jogból, hogy mindenki maga ismerhesse meg és érthesse meg a történeteket. Ezzel nem váltjuk meg Magyarországot, de megtesszük azt a lépést, amelyet ma meg tudunk tenni. Holnap újabbaknak kell következniük. Köszönöm a figyelmüket. (Taps a kormánypárt soraiban. Szórványos taps a Fidesz soraiból.)

Forrás: parlament.hu