NÉHER ANDRÁS (TISZA): Köszönöm szépen. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Képviselőtársak! Szombaton, október 31-én volt 108 éve, hogy a Hermina úti Róheim-villában katonaruhás fegyveresek agyonlőtték gróf Tisza Istvánt. Kétszer volt Magyarország miniszterelnöke, vezette a képviselőházat is, és máig a magyar történelem egyik legvitatottabb államférfija. Az őszirózsás forradalom napján halt meg, a felesége és az unokahúga láttára.

(22.20)

Tudott a veszélyről. A hívei azt tanácsolták, hogy hagyja el a várost. Azt felelte: „Nem ugrom én sehova, ahogy éltem, úgy fogok meghalni.

Tisza Istvánról ebben a teremben sokféle vélemény elfér. A történészek ma is vitatják a háborúhoz vezető döntéseit, a választójogról vallott nézeteit és a kemény parlamenti módszereit. Ezt a vitát nem akarom ma eldönteni, egyetlen dologról szeretnék beszélni, amit az ellenfelei sem vitattak el tőle: a jelleméről.

Tisztelt Ház! A jellemről sokat elárul, hogyan viseli valaki a hatalom elvesztését, mit kezd a felelősségével, amikor már más hozza a döntéseket, megmarad‑e benne a kötelességtudat, amelyre vezetőként annyiszor hivatkozott. A közszolgálat hitelét az is meghatározza, hogy az ember mit vállal akkor, amikor már szabadon választhatná a kényelmesebb utat. Tisza István életének utolsó időszaka ebből a szempontból is figyelmet érdemel. 1917-ben lemondott a miniszterelnökségről; ekkor 56 éves volt. Visszavonulhatott volna a geszti birtokára, mert nem értett egyet a fiatal IV. Károly királlyal, de ő augusztusban bevonult a debreceni 2. honvéd huszárezredhez, és az olasz fronton szolgált ezredesként. A lövészárkokban vállalta azt a sorsot, amelyet a parasztfiúk és az iparoslegények ezrei vállaltak, a sarat, a fagyot és a halál közelségét. Ott volt a katonái mellett az Isonzón; a caporettói áttörésnél a csapataival a Tagliamento középső szakaszán kelt át, és nyomult előre.

Most nézzük a jelent! Október 23-án, az 1956-os forradalom 70. évfordulóján a Fidesz zászlómenetet tartott Budapesten. A párt elnöke, aki másfél évtizeden át kormányfőként a nemzet nevében beszélt, eközben Párizsban ült egy szálloda teraszán, a Louvre közelében. A saját kommunikációs vezetője sem tudta megmondani, hogy hol van. Az újságíróknak annyit mondtak, hogy az unokáival nyaral, és hagyják békén. A családjával mindenki ott tölti az idejét, ahol szeretné, egy vezetőnek mégis azokkal szemben is van kötelessége, akik követik. Aki éveken át Tisza István örökösének mutatta magát és historizált, az az ellenzékben töltött első nemzeti ünnepen, magára hagyta a sajátjait. Ezzel szemben gróf Tisza István a lemondás után is ott maradt, ahol szükség volt rá, még a halál elől sem futott el.

Tisztelt Képviselőtársaim! Egy nagy elődöt szoborral és régi címekkel is lehet tisztelni, ennek megvan a helye, a valódi mérce mégis a jellem. A kitartás akkor számít igazán, amikor annyira szorít az önkény, mint egy kényelmetlen cipő. Az igazmondás ára magas, és a közszolgálat akkor is kötelez, amikor már semmi elismerés nem jár érte. Tisza István hagyatékából számunkra ezt érdemes továbbvinni. Legyünk ott, amikor szükség van ránk, az ünnepen és a nehéz napokon egyaránt.

Pályájának megítéléséről továbbra is lehet és kell is vitázni, a mai megemlékezés ugyanakkor arra is alkalmat ad, hogy a saját felelősségünkről beszéljünk. A közéletben kimondott szavaknak súlyuk van, aki bizalmat kér az emberektől, kötelességet is vállal, és ezzel a választások után is el kell számolnia. A kitartás értékét a nehéz helyzetek mutatják meg, a közösség iránti felelősség pedig akkor válik igazán személyessé, amikor időt, jelenlétet és áldozatot követel tőlünk. Tisza Istvánra emlékezve ezt a mércét önmagunk elé is oda kell állítanunk. Köszönöm a figyelmet. (Taps a kormánypárt soraiból.)

Forrás: parlament.hu