A franciaországi erőszakhullám megmutatja, milyen elképesztő EPISZTEMOLÓGIAI válságban van a liberális demokrácia. A problémának elsősorban establishment versus nép vonzata van: a széles tömegek úgy érzékelik, hogy azok az intézményes, piedesztálra emelt fórumok, terek, és szereplők, akiknek elsődleges feladatuk nem is feltétlenül a problémák megoldása, de egyáltalán a problémák DIAGNÓZISA, nem képesek a maguk komplexitásában -- vagy ellenkezőleg, a maguk egyszerűségében -- diagnosztizálni, lefordítani azokat a jelenségeket, amiket mindenki érzékel. Igazuk van.
A CNN, a Guardian, a Le Monde (illetve a Telex, a 444, a HVG) narrálásában a lassan hetek óta kavargó erőszak továbbra is egyedül a diákmozgalom (sőt: az "ifjúság") kapcsán burjánzik.
Senkit nem zavarnak az utcákon lengetett algír, a marokkói, palesztin (illetve sarlókalapácsos, illetve Engedetlen Franciaország, illetve azért nem elhanyagolható mennyiségben francia) zászlók, a tiltakozó csoportok demográfiai és vallási háttere.
Ezek maximum úgy jelennek meg, mint a szociális aspektus, a reményvesztett külvárosi fiatal generációhoz tapadó, a tüntetések elharapózását tekintve tulajdonképpen elhanyagolható korrelációs tényezők, ilyen módon elsősorban a kapitalizmus igazságtalanságának bizonyítékai, annak, hogy a kapitalizmus nemcsak szociálisan igazságtalan, hanem még rasszista is (miközben Franciaország a második legnagyvonalúbb jóléti állam egész Európában; a szociális és pénzügyi krízis nem annak a következménye, hogy nem oszt újra, hanem, hogy nem termel).
Mi történik tehát? A problémák NEM MEGLÁTÁSA, illetve a problémák FÉLREDIAGNOSZTIZÁLÁSA,
mindez pedig az elitdiskurzusok intézményesített közeigen, csatornáin keresztül. Azok az értelmezési keretek, melyekkel az elit elnarrálja, ami történik, legalábbis százhúsz fokos ellentétben vannak a "csendes többség" mindennapi problémaérzékelésével.
(...)