Íme, az Atlantikum! A Trump-doktrína koncentrikus körökben kiterjedő védelmi zónáinak középpontjában az észak-amerikai magállam és rajta kívül található tagállamai (Alaszka, Hawaii) állnak. Ezt követi az egész észak-amerikai kontinens (USA + Kanada) biztonsága, amely közlekedési és kereskedelmi okokból magában foglalja a Panama-csatorna és a Mexikói-öböl ellenőrzését, és már csak az Aranykupola kiterjedése miatt is megkívánja Grönland integrációját. Utóbbira nemrégiben „örök megállapodást” is kötöttek Dániával, protektorátus alá véve a Föld legnagyobb szigetét. Végül az egész összefüggő amerikai szuperkontinens felügyelete jön, kelet–nyugati irányban az Atlanti-óceán és a Csendes-óceán között, északról délre a Murchison-foktól a Horn-fokig.
Ennek a hatalmas atlanti térségnek az egyik kulcsövezete az északkeleti részén elterülő Grönland, a másik a két világóceán közötti átjárást biztosító Panama-csatorna, a harmadik pedig a déli részének bejáratát biztosító Karib-tenger. Legsérülékenyebb pontja a kelet felől nyitott Közép-Amerika és a bejárását biztosító karibi szigetvilág: nem véletlen, hogy a hidegháború idején errefelé tudott megjelenni a szovjet befolyás (Kuba, Nicaragua), amire az Egyesült Államok érzékenyen reagált, akárcsak legutóbb Venezuelában.
Ez az amerikai dominancia alá vetett nyugati félteke bővül ki az Atlanti-óceán túlpartján Európa nyugati felével,
melynek integrációját az amerikai–brit–kanadai „különleges kapcsolat”, az Európai Unió és a NATO biztosítja, kiegészülve a csendes-óceáni térség westernizált részével (Dél-Korea, Japán, Tajvan) és brit fennhatóság alá tartozó szigeteivel (Ausztrália, Új-Zéland), illetve összeköttetéseikkel (Five Eyes, Quad). Minden washingtoni igyekezet ellenére a civilizációsan összekapcsolódó interkontinentális Nyugattól élesen elválik a latin-katolikus Dél-Amerika.
Eurázsia ehhez képest mellérendelő módon, platformalapon és együttműködési fórumok mozaikjában szerveződik, integrációja nem alá-fölérendeltségi, hanem kölcsönös és érdekalapú. Ennek szervezeti modellje
a BRICS, amely a hidegháborús nyugat–kelet konfliktus helyett észak–déli versenyben érdekelt,
emiatt az észak-atlanti globalizáció zászlóvivőinek (G7) „globális Délnek” kedvező alternatíváját jelenti. Tíz teljes jogú tagja között hat eurázsiait (Egyesült Arab Emírségek, India, Indonézia, Irán, Kína, Oroszország), három afrikait (Dél-Afrika, Egyiptom, Etiópia) és egy dél-amerikait (Brazília) találunk.
A BRICS az a szervezet, amely tagjai révén a „globális Dél” többi fórumához kapcsolódik, az egyetlen dél-amerikai Mercosur mellett csupa szuperkontinentális integrációhoz. Ide tartozik a délkelet-ázsiai ASEAN, a Dél-ázsiai Regionális Együttműködési Szövetség, az afroázsiai Arab Liga, az Afrikai Unió és a Dél-afrikai Vámunió, a közel-keleti Öböl Menti Együttműködési Tanács, valamint az eminensen eurázsiai szerveződések: az Eurázsiai Gazdasági Unió, a Sanghaji Együttműködési Szervezet és a Türk Államok Szervezete. A kontinensközi kapcsolatok infrastruktúráját az Övezet és Út kezdeményezés biztosítja.