A nagy önkényuralom-építés borzongató fejleményeit figyelve nem is nagyon volt időnk megtorpanni egy pillanatra, hogy rögzítsük: harangoztak az utolsó magyar rendszerváltó pártnak. Három és fél évtized kellett ehhez, sok ez vagy kevés, megítélés kérdése.
Az 1990-es évek óta sorra távozott közülünk a KDNP, az MDF, az FKGP, az SZDSZ és az MSZP – nem csodálkoznék, ha lenne olvasónk, akinek nem jut eszébe kapásból az összes betűszó feloldása –, de olyanok is elfogytak közben, mint a MIÉP vagy a Demokratikus Koalíció, hogy az LMP, Jobbik, Momentum típusú apróságokat ne is feszegessük.
Most meg megy, mendegél utánuk a Fidesz. Sokak számára úgy tűnhet, ők még élnek, ám ez csupán illúzió.
Annak köszönhető, hogy a feje, akit Orbán Viktornak hívnak, egyelőre határozottan megvan.
És bár csak szakaszosan sejlik jelenlévőnek – amikor nem pálinkázik Szerbiában vagy szurkol és tüntet Belfastban, fel-felbukkan hazai pályán is, Tusványoson, Kötcsén, egyebütt –, de amikor annak sejlik, akkor mindenki odafigyel rá. Ám teste, törzse, keze, lába nincs már ennek a pártnak.
Miért mondom ezt? Elég sorra venni, hogy kikből áll az új parlamenti frakció, és felidézni, hogy kik ültek ott régebben. Az eltűntekkel Dunát lehetne rekeszteni – pláne manapság, amikor ennyire sekély –, nemhogy a tényleg régiek nincsenek sehol, a menet közben felemeltek zöme is feladta.
(...)