ERKEL TIBOR, a MIÉP képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Elnök Úr! Köszönöm a szót. Tisztelt Államtitkár Úr! Képviselőtársaim! Sajátos gondolattársítás: az elmúlt év őszén, telén - és félő, hogy még az idén sem bezárva s lezárva - kegyetlen természeti katasztrófák sújtották az egész földet, de benne közvetlenül a Kárpát-medencét is. Ez utóbbit immár nem lehetett és nem is akarta senki besorolni a televízió hátborzongató, néha vérfagyasztó azon tudósításai közé, amelyek után a néző - borzongó hát kisimulván, fagyott vér kiolvadván - kijelenti, hogy "szegények, ez mégis nagyon kellemetlen lehet nekik!" - majd megvacsorázik.

(15.30)

Itt és most a magyar néző láthatta ugyan a tévéből, és hallgathatta hírként, de sokan bokáig vagy éppen derékig a rohanó árban állva, személyesen tapasztalhatták meg, hogy szemük előtt omlik össze a ház, hullanak el az állatok, megy kárba az ÉLET - csupa nagybetűvel. Az ember fát lát maga előtt, amint kicsavarja a vihar, majd magához tér, és rémülten látja, hogy nem vihar, hanem az ember az, és nem szimbolikusan, hanem nagyon is valóságosan irtotta ki a fákat, az erdőket, amelyek képesek voltak hajdan erekké, csermelyekké szelídíteni a ma már feltartóztathatatlan áradatot. Kivágták a fákat, a természet formakölteményeit, színpompás festményeit, történelemkönyveit, a benne védelmet keresőnek otthont és védelmet biztosítót, a táj arcának hamvasságát, a minden hangon szólni képes szimfóniákat, a természet oratóriumát.

Ezek a képek és gondolatok rohantak meg, amikor a javaslat (1) bekezdését, bevezető sorait olvastam. Idézem és kommentálom: "A technikai fejlődéssel lépést tartó korszerű jogi szabályozás", vagyis a tapasztalati tényekkel megalapozott, tudományos ismeretekre épülő természetvédelem "meghatározó szerepet tölt be a szellemi alkotás ösztönzésében, a nemzeti és az egyetemes kultúra értékeinek megóvásában", vagyis megóvja az élő természet értékeit, és újjászületését segíti, mert az élő és éltetett természet az egyetemes kultúra, így benne a nemzeti kultúra legősibb és talán legfontosabb része; "egyensúlyt teremt és tart fenn a szerzők és más jogosultak, valamint a felhasználók és a széles közönség érdekei között". Bárki érzékelheti az összefüggést, hiszen a természeti egyensúly óvása, a kölcsönös érdekek folyamatos, mindenkori tiszteletben tartása talán kikerülhetővé tette volna a ránk szakadt katasztrófát is, de hatását mindenképpen mérsékelte volna.

Pusztítást, pusztulást tapasztaltunk a magyar szellemi életben is. Hogy mekkorát, még pontosan nem tudhatjuk, ahhoz időben messzebb, és higgadt mérlegelésben sokkal magasabbra kell jutnunk. Ma csak abban lehetünk biztosak, hogy alkotóink, előadóművészeink, tudósaink hivatástudata, az őket segítők elkötelezettsége, valamint - és nem mellékesen - a jogaikat eddig is nagy gonddal védők, a mostani törvényjavaslatot megfogalmazók szakértelme nélkül a magyar szellemi élet is válhatott volna romhalmazzá.

Számomra nemcsak a kontrollálatlan globalizmus elleni védekezés, hanem a nemzet további fejlődésének garanciája is a tárgyalt javaslat. Ezért kérem, hogy bizonyos művészeti ágak szempontjából vizsgálva megfogalmazott észrevételeimet, kritikáimat és javaslataimat fogadják az ehhez nyújtott jó szándékú segítség jeleként.

Képzőművészet: a képzőművészet tisztelt képviselői nevében - előrebocsátva a gondos munka megismerése során formálódó nagyrabecsülésüket - az alábbi javaslatok megfontolását kérem, természetesen hiánypótlással, mert ezt más területek szabályozásának analógiái vetik fel.

Védelem a műveknek: az eladott vagy elajándékozott műtárgy természetesen a vevő tulajdona, de a benne rejlő művészi érték az alkotó életművének része, így például nem rongálható vagy nem pusztítható el. Ez természetes a muzeális értékű műtárgyaknál, amelyek nyilvántartása és védelme még magántulajdon esetén is állami feladat. Gondoljunk csak a Szovjetunióba kivitt értékeink vegyes összetételére! Ezt a kérdést nem érezzük rendezettnek, s annál kevésbé az, mert az itthoni aggasztó példák szaporodnak. Állami vásárlás után az adományozott kép a kultúrházból kocsmába kerül, vagy más ízlésű iskolaigazgató a díszteremből pincébe vitetheti a korábban büszke örömmel átvett festményt. További sorsuk elképzelhető...

Vonatkoztatható-e a 9. § (1) és (2) bekezdése az idegen tulajdonba adott, illetve eladott műtárgyak - például festmények - állagmegóvási kötelezettségére? Illetve, ha kötelezettségről nem beszélhetünk, mi az erkölcsi felelősség megfogalmazásának legkorrektebb módja? Az alkotások értékét ismerik el és rangját növelik, ha reprezentatív céllal kiállításra kérik el a művésztől. Ott azonban nem egyszer hónapokon, éveken át funkcionál anélkül, hogy a művésznek tisztelet- vagy részvételi díjat fizetnének. Ez a gyakorlat enyhén szólva túlhaladott, és hogy visszautaljak a bekezdés elején jelzett analógiákra, más művészeti ágakban éppen e törvény révén kizárt.

Hangfelvétel-készítők: a többszörözés joga - a 9. oldal 20. § (1), (4) és (5) bekezdés összefüggéseit vizsgálva -, a hangfelvétel előállítói méltányos kezelése örvendetes. "A befolyt díjaknak a költségek levonása után fennmaradt összegéből hanghordozók esetén 50 százalék a zeneszerzőket és az írókat, 30 százalék az előadóművészeket, 20 százalék a hangfelvételek előállítóit illeti meg." - így szól a (4) bekezdés. Azonban az (5) bekezdésben, amely a képhordozókról szól, a filmalkotások létrehozói között hiába keressük a nélkülözhetetlennek vélt, hangfelvétel-készítőket. Ez pedig csak egyet jelenthet: be fogják tiltani a hangosfilmeket. Ha mégsem, annak ebből a bekezdésből is egyértelműen és szövegszerűen ki kell tűnnie.

Hasonló hiányérzetünk van a 23. § (3) és (6) bekezdésével kapcsolatban. Itt kell megemlítenem, hogy nem lévén szakkifejezések értelmező szótára - erre később még visszatérek - hiányzik a hangfelvétel-készítők kifejtése is; noha a törvényjavaslatban is csak többes számban használt szó természetesen több személyt jelent több vállalandó feladatkörrel. Ezt ritkán elvégezheti egy személy is, de akkor legalábbis dolgozott mint rendező, mint hangmérnök és mint montírozó. Tekintve, hogy e művészeti ág képviselői a legkisemmizettebb - ha szabad egy új szót alkalmaznom: jogmellőzött - területen tevékenykedtek az elmúlt évtizedekben, képviseletükben is mondom: helyüket és rangjukat e törvényen belül is egyértelműen kívánják látni. Erre világszínvonalú munkájuk jogosítja fel őket, valamint az a praktikus tény, hogy a korábban közszolgálati sugárzással létrehozott alkotásaik sorra kerülnek kereskedelmi forgalomba, például lemez, CD vagy video-, műsorkazetta formájában, továbbá más kereskedelmi besorolású rádiók, tévék műsorában. Itt ugyan az eredeti tulajdonos mint szervezet hozzájárulása szükséges a felhasználás különböző formáihoz - lásd 80. § (1) bekezdés -, ám az így keletkezett kereskedelmi hasznok - lásd ugyanennek a paragrafusnak a (3) bekezdése - vagy a korábban felsorolt formákból származók méltányos felosztása nem lehet munkáltatói jóindulat kérdése.

Zeneszerzők: a monista-dualista rendszerek közül az utóbbi melletti elkötelezettség, akár a kettő gyakorlatias ötvözöttségét is ígérve - emlékeztetek a részletes indoklás 38-40. oldalán elemzett alapelvekre -, nem teremtett nyugalmat a magyar zeneszerzők körében. Lényegesnek ítélem állásfoglalásuk nyilvánosság előtti felidézését, hiszen az nemcsak a korábbi szakmai viták döntetlennek tűnő lezárására utal, hanem igazoltnak tűnik az előterjesztők általános indoklásának I. fejezet 5. §-a során is - amire később visszatérek -, a zeneszerzői állásfoglalásból. Az új dualista szemlélet alapján erősödő gyakorlat igazából amerikai és angol érdekeket takar, a nagy cégek felvásárolják a zeneszerzői jogokat, és mint jogos tulajdonosok azt tesznek vele, amit akarnak, nemritkán örökös áron jutnak hozzá a szegény országok szellemi termékeihez, amiből ők a jobb lehetőségeik alapján több és még több pénzt csinálnak.

(15.40)

Garanciákat kell tehát a törvénybe iktatni, hogy a nagyjából szerzőpárti törvénytervezet minden területen valóban szerzőpárti legyen. Nem véletlen, hogy Ausztria és Németország a monista felfogás mellett van, ebben a két országban a legerősebb a zenei hagyomány, és itt van a legtöbb zenés színház is. A többi európai ország, főleg a szoftver és egyéb könnyűzenei és technikai újdonságok miatt akar változtatni, nyitni, hogy hozzáférjenek a pénzhez és monopolhelyzethez jussanak. Meg kell őrizni Európa szuverenitását még úgy is, hogy az EU hamarosan vagy talán máris piacriválisa az USA-nak.

Az eladott zeneműkiadó idegen haszon szerint működik, mi ki vagyunk zárva a kinyomtatásból, a terjesztésből, egyszerűen kiiktatták a nemzetközi forgalomból a magyar zeneszerzőket.

Az aggályokhoz és az utolsó példához csatolom az ígért és az előterjesztők által is tisztán látott és az azonosan megítélt helyzetképet. Idézet: "A médiakonszernek, amelyeknek központja angolszász jogterületen van, az angol-amerikai gyakorlatot kívánják folytatni az európai kontinensen, így a magyar piacon is: a szerzői és az előadóművészi jogok egy összegért, minden felhasználási módra, örök időre való felvásárlását." Majd később: "A nemzetközi felhasználók megjelenésének a nemzeti kultúrák fennmaradása szempontjából is vannak veszélyei." Nem folytatom, további érvelésük is egyértelműen rokonítható a zeneszerzői, ugyanott olvasható állásfoglalással.

Végül megjegyzések a szerzői joggal foglalkozó törvényjavaslatról egy önálló műfaj szempontjából. 1. § (2) bekezdés: a felsorolásból teljesen hiányoznak az animáció speciális művészeti ágai, a figuraterv, az animáció tervezése és a vizuális terv; ezek egy önálló műfaj speciális művészeti ágai. A (2) bekezdés g) "filmalkotás" nem tartalmazza ezeket. Azt sem lehet mondani, hogy h) pont "rajzolás, festés" címszó alá tartoznak, mert akkor ugyanezt lehet mondani a j) "térképműre" is és a h) "jelmez- és díszlettervre" is, hiszen ezeket is rajzolják.

Disney óta és a közszeretetnek, tiszteletnek, valamint az Oscar-díjnak is örvendő magyar animáció jelenléte a törvényekben, gondoljuk, természetes.

A 28. § (4) bekezdéséhez: az itt felsorolt alkotók csak a játékfilm alkotói, az animációban nincs előadóművész. Az őket megillető szerzői jogdíjrésszel tehát mi történjék? Az animációs film esetén az előadóművészt le kell cserélni az animációs tervezőre, ugyanis ő pontosan azt találja ki, mint a színész az élő filmben.

A 31. §-hoz: visszamenőleg is érvényes a 70 esztendő? - kérdezik a filmalkotók, hozzátéve, hogyan értelmezendők az utóbbi 50 évben készült szerzői szerződések, hiszen ezeknek többsége az akkori szerzői jogokat is sértette, senki nem vette komolyan, hogy a szerződéseknek valaha is fontos szerepük lesz. Az alkotók a kommunista időkben szinte teljes jogfosztottságban éltek, ennek megfelelőek a szerződések. Igen jó lenne, ha e törvény legalább állást foglalna ebben az ügyben.

Természetesen mindenekelőtt a jogszabályok, azok betartásának ellenőrizhetősége és be nem tartásának megfelelő mértékű szankcionálása garantálják azt a biztonságot, amelyet esetünkben a törvényalkotó a szerzőknek és műveiknek akarna nyújtani. (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az idő leteltét.) Minden konzultánsunk velünk együtt visszaigazolja, hogy a széles körű tájékozottságra épülő szakértelem és gondosság mellett egy sajátos szolidaritás is kifejeződik a paragrafus megszövegezésében.

Befejezésül - időm rövidsége miatt - egy utolsó javaslatot szeretnék önök elé terjeszteni. Alkotók sokaságát adják a művészeti egyetemeink, azonban az alkotók úgy lépnek ki az életbe, hogy kezükben nincs semmi, amivel (Az elnök ismét jelzi az idő leteltét.) védhetnék magukat. Kérem ezért, hogy a törvényalkotók foglalkozzanak a gondolattal, hogy e törvényt könyv alakban is adják közre, és bocsássák rendelkezésére az említett egyetemeknek.

Köszönöm. (Taps a MIÉP és a kormánypártok soraiból.)

Forrás: parlament.hu