DR. KÓRÓDI MÁRIA (SZDSZ): Tisztelt Elnök Asszony! Államtitkár Úr! Képviselőtársaim! A belügyminiszter úr expozéjában azt mondta, hogy régi adósságot teljesít a magyar törvényhozás, amikor dönt a szabálysértési kódex megalkotásáról. Hozzátette a belügyminiszter úr azt is, hogy e jogterület az évtizedek során jelentősen átalakult, és ma már nehezen áttekinthető, nem illeszkedik a nemzetközi egyezményekhez sem.

Nagyon szeretnék egyetérteni a belügyminiszter úrral, de sajnos azt kell mondanom, hogy ha ezt a benyújtott törvényjavaslatot fogadja el az Országgyűlés, ha ezt a javaslatot emeljük törvényerőre, akkor nem teljesítjük régi adósságunkat. Nem teljesítjük azért, mert ez a törvény nemhogy nem változtatja meg, hanem éppenséggel konzerválja a meglévő, áttekinthetetlen és korszerűtlen helyzetet. Előre látható az is, hogy ez a törvényjavaslat nem tudja kielégíteni azokat az elvárásokat és azokat a nemzetközi kötelezettségeket, amelyeket nemzetközi egyezményekben elfogadtunk. Előre látható az is, hogy ez a törvényjavaslat olyan normákat léptet életbe vagy tart fenn hatályban, amely normák egyáltalán nem illeszthetők be a demokratikus jogállami keretek közé és a demokratikus elvárási rendszerbe.

Én is azt gondolom, mi is azt gondoljuk, hogy valójában jó lenne megalkotni a szabálysértési kódexet, de most nem ez történik, most nem alkotunk egy új szabálysértési kódexet, hanem egyszerű kodifikációs csomagolással, módosításokkal valójában fenntartjuk mindazt, amit az előterjesztő maga is nehezen fenntarthatónak, zavarosnak látott, és amelynek megváltoztatását szerette volna megcélozni. Ahhoz, hogy valóban szabálysértési kódexet tudjunk alkotni, az első és legfontosabb feladatunk talán az lenne, hogy egyértelműen meghatározzuk, tisztázzuk, hogy mit is értünk szabálysértés alatt - nem konkrétan, hanem úgy általában.

Az 1968. évi I. törvény - amely a szabálysértésekről szól - preambuluma ad egyfajta meghatározást arra, hogy mit is ért szabálysértés alatt. Azt mondja ez a preambulum, hogy szabálysértések azok a jogellenes cselekmények, amelyek a társadalomra veszélyesek, akadályozzák az államigazgatási szervek működését, munkáját, illetve sértik a társadalmi együttélés szabályait. Ez a meghatározás a kor szellemének, az 1968-as és az azt követő időszaknak is teljes mértékben megfelelt, mert ebből a meghatározásból le lehetett vonni azt a következtetést, hogy milyen konkrét tényállások határozhatók meg szabálysértésként.

Nézzük, hogy a mostani javaslat mit tartalmaz a szabálysértés definíciójáról! A javaslat preambuluma az állam oldaláról közelíti meg a kérdést, és azt mondja, hogy az államnak van célja ezzel a törvénnyel, méghozzá az a célja, hogy minél gyorsabban és eredményesebben lépjen fel mindazokkal szemben, akik enyhébb fokban sértik vagy veszélyeztetik a társadalomban általánosan elfogadott normákat, illetve akadályozzák vagy zavarják a közigazgatás működését.

Majd a javaslat 1. §-a azt mondja, hogy a szabálysértés tulajdonképpen nem más, mint jogellenes tevékenységben vagy mulasztásban megnyilvánuló cselekmény, amelyet törvény, kormányrendelet vagy önkormányzati rendelet szabálysértésnek nyilvánít, és amelynek elkövetőit a törvényben meghatározott joghátrány fenyeget. Mindebből jól látható, hogy a szabálysértés bármi lehet, amit az állam vagy illetékes szervei másként kezelni nem tudnak. Hiszen korlátlan a felhatalmazás, és mivel a törvény nem ad eligazítást arra, hogy pontosan milyen cselekmények, milyen cselekménytípusok sorolhatók szabálysértés alá, milyen feltételeknek kell megfelelni, hogy ezt a szabálysértési tényállási körben meg lehessen határozni, ezért valójában minden szabálysértési tényállás lehet, amit a hivatalok egyéb módon nem tudnak kezelni.

(9.40)

Mindebből jól látható, hogy a törvény nem dönt arról, milyen szabályozást vállal, hogy a szabálysértést alapvetően a közigazgatás szankciórendszerének tekinti-e - és ehhez rendeli az eszközeit -, vagy az úgynevezett bagatell büntetőjognak tekinti, azaz kisebb súlyú, de büntetendő cselekményeknek, és ehhez rendeli az eszközöket. A kérdés az, hogy miért nem döntött arról az előterjesztő, melyik irányt választja. Mondhatjuk azt is, hogy azért nem döntött, mert nagyon nehéz átalakítani egy évtizedek óta úgy-ahogy működő rendszert, bonyolult is, költséges is, és cinikusan még azt is hozzá lehet tenni, ha úgyis drága, és az emberek már úgy is megszokták az elmúlt évtizedek alatt, akkor minek a pénzkidobás. De én azt gondolom - látva és megismerve az eddigi kormányzati tendenciákat -, hogy ez a kormány mindig előszeretettel nyúl azokhoz az eszközökhöz, amely eszközök szigorítást, büntetést vagy valamilyen fenyegető megoldást jelentenek.

Éppen azért, mert más esetekben is ezt a tendenciát látom, ezért azt gondolom, hogy most is többről van szó. Önök úgy érzik, ez a törvény jó így, ahogy van, azzal együtt, hogy tág teret enged arra, hogy szabályozzon, szigorítson, büntessen minden hivatal, amely feladatot kap, és a feladatának megoldásában ezt a fajta büntetést tartja célszerűnek.

Ezt a szemléletet én rendkívül károsnak ítélem meg, mert az állam büntető karakterének erősödése elkényelmesíti az ő hivatalait. Nem megoldani kell a problémákat, hanem betartatni a szabályokat - ez olyan rend, amelyet én nem kívánok a XXI. század Magyarországnak. Sajnos, bármerre nézzek a kormányszabályozás koncepcióiban, mindenütt ezt találom.

Nem a szolgáltató, hanem a büntető kényszerintézkedéseket nyakra-főre alkalmazó közigazgatás felé indultunk el. Egyre-másra szaporodnak azok a szervek, amelyek büntethetnek, kényszerintézkedéseket alkalmazhatnak velünk szemben. A bíróság, a rendőrség, az adónyomozók, az önkormányzat jegyzője, a Vám- és Pénzügyőrség, a Határőrség, a tisztiorvos, a fogyasztóvédelem, a bányakapitányság, a munkaügyi felügyelőség, a hírközlési felügyelet, a közterület-felügyelet, a nemzetipark-igazgatóság, a Szerencsejáték Felügyelet, és kérdezem: hol van a sor vége, kik büntethetnek még ma Magyarországon polgárokat?

Nem szeretném, ha félreértenének, szükségesnek tartom, hogy az együttélés szabályait mindenki betartsa, és ha nem teszi önként, legyen a köznek hatalma arra, hogy betartathassa. De tudom, hogy a szabályok betartására sokkal nagyobb az esély, ha azok ésszerűek és áttekinthetők, a társadalmi gyakorlat által elfogadottak, mintha egyszerűen büntetünk. Ez a javaslat azonban azt erősíti, hogy büntetni könnyebb és egyszerűbb, mint ésszerű és elfogadható szabályokat alkotni.

Még egy momentum, amely a törvényjavaslat szellemét mutatja. Teljesen egyetértek Kiszely Katalin kisgazda képviselőnővel, hogy nem lenne szabad a szabálysértési eljárás alá kerülő embert elkövetőként meghatározni. Tudom, ez még jogászi körökben is ellentmondásos kérdés, sokan nem osztják ezt a véleményt, azt mondják, hogy ez nem fontos, mert a jogi tartalom a lényeges, ami mögötte van, de én is úgy ítélem meg, hogy a magyar nyelv hétköznapi használatában ez azt jelenti, hogy az illető megtette. Így már stigmatizálva van akkor is, amikor az eljárás még csak megindul, és még nem is lehet tényleges tudni, hogy mit tett, mit nem tett. Ez az elnevezés, gondolom, belefért még a szocialista hivatalok eljárási módszereibe, ezért 1968 óta ezt senki nem kérdőjelezte meg, de aki ismeri a hivatali működés lélektanát, az nagyon jó tudja, hogy mit jelent, mit jelenthet ma is úgy odaérkezni, hogy az ember elkövető, azaz eleve bűnös, mert ügye van.

Ez apró finomság, de nagy jelzés arra, hogy hogyan kell az állam polgáraira tekinteni, jelzés arra, hogy az állam polgárait nem lehet eleve elkövetőnek tekinteni, még akkor sem, ha a mögöttes jogi tartalom erre valamilyen feloldást ad.

Ennél a dolognál is súlyosabb jelzés és elfogadhatatlan szabályozás, hogy a tervezet szerint a legcsekélyebb súlyú szabálysértésekért is börtönbe lehet kerülni, ha a pénzbírságot valaki nem tudja befizetni.

Nem feladatom most a magyar népesség szociális helyzetét elemezni, és nem áll szándékomban a börtön- és fogdaviszonyokról sem hosszasabban szólni, mert azt valamennyien tudjuk, hogy az ilyen megoldások mai helyzetünkben éppen a legszegényebb rétegeket sújtják, őket hozzák abba a kényszerhelyzetbe, ha nem tudják kifizetni vagy éppen más dolgokra fontosabb az az összeg, amit a pénzbírságra fordítanának, börtönbe mennek. Éppen ezeket a legszegényebb néprétegeket kriminalizáljuk azzal, hogy csekély súlyú cselekmények miatt börtönbe kerülhetnek. Ezzel egyrészt az a baj, hogy a legszegényebb rétegeket kriminalizáljuk, másrészt viszont az a baj, hogy saját magunkat, a társadalmat veszélyeztetjük azzal, ha minél szélesebb rétegek kerülnek olyan helyzetbe, hogy közelebb kerülnek a bűn elkövetéséhez, a bűnözéshez, mint abban az esetben, ha ezekre az elzárásokra nem kerülne sor.

Amikor széles körű felhatalmazást adunk kormányzati szerveknek, önkormányzatoknak szabálysértési rendeletek megalkotására, akkor itt kellene valahol megtalálnunk azt az arányosságot, ahol a pénzbírság átváltoztatható börtönre, illetve ahol nem változtatható át. Nem egészen értem, hogy miért nem lehet más és más szankciórendszert rendelni a különböző típusú szabálysértési cselekményekhez, és azt sem egészen értem, hogy miért nem lehet megtiltani, hogy a kormányrendeletben vagy önkormányzati rendeletben meghatározott szabálysértések esetében ne lehessen átváltoztatni a pénzbírságot elzárásra.

Ez a törvény - ugyanúgy, mint ahogy már a szervezett bűnözés elleni csomag is - felmutatja az állam negatív vélekedését úgy általában az idegenekről, mert mi mást is jelenthet a kiutasítás lehetősége a legcsekélyebb szabálysértés esetén is. Nem is szólva arról, hogy ez a kiutasítás gyakran nem is valósítható meg. Napi emlékünk, amikor a kurd tüntetés után a rendőrség szóvivője azt mondta, hogy ki kellene utasítani őket, ha ki lehetne utasítani, és akkor az ember arra gondolt: de hova is utasítnák ki őket, van-e hely, ahová egyáltalán kiutasíthatóak? Itt sem szeretném, ha félreértenénk. Természetes és elfogadott, hogy azt a külföldit, akinek itt-tartózkodása sérti a nemzetbiztonságot, a közbiztonságot vagy a gazdasági rendet, azt ki kell utasítani. De ennek megfelelő bírósági eljárásban, valódi jogállami garanciákkal kell megtörténnie és nem úgy, olyan parttalan felhatalmazással, mint ahogy ez a mostani szabálysértési törvényjavaslatban megjelenik.

Számtalan részletkérdésben van még kifogásunk, és van, amivel egyetértünk. Nagyon fontosnak tartjuk a bírói út bevezetését, de mint azt már többen elmondták, valóban nem látjuk a törvényjavaslat mögött a valódi szándékot, hiszen a számadatok alapján a bíróságok nem fogják tudni ellátni azt a feladatot, amit a törvényjavaslat rájuk hárít, csak más feladataik terhére. Az előttem szóló képviselő úr azt mondta: hiszen a bíróságoknak nem is lesz olyan sok feladatuk, mert nem kell eljárniuk, nem kell vizsgálódniuk, előkészített iratok alapján olyan eljárásban, amiben csak rá kell tekinteni a papírokra, hozzák meg a döntéseiket. Azt gondolom, hogy nem ez volt a szándék. Semmiképpen nem az volt a szándék, hogy a különböző szabálysértési eljáró hatóságok pecsétnyomói legyenek a bíróságok, hanem éppen az érdemi felülvizsgálat volt a szándék, márpedig ha az érdemi felülvizsgálat volt a szándék, akkor ezzel a szemléletmóddal nem lehet a bíróságok feladatait meghatározni.

Mindezek alapján nem tudjuk támogatni a törvényjavaslatot, pedig higgyék el, hogy mi is rendet akarunk, de olyan rendet, amelyben az állam hivatalai nem terpeszkednek ránk, amelyben a problémáinkat megoldani segítenek, és ha mégis szabályt sértünk, akkor méltányos és arányos büntetésnek nézhetünk elébe.

Köszönöm a figyelmüket. (Taps az SZDSZ és az MSZP soraiból.)

Forrás: parlament.hu