CSEH SÁNDOR, a MIÉP képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Miniszter Úr! Tisztelt Országgyűlés! Az 1996. évi XXI. törvény erénye inkább szándékaiban, mint eredményeiben található meg. Egy törvény jóságát pedig az eredményekből mérhetjük le, nem pedig magasztos céljaiból.

A benyújtott, a területfejlesztésről és területrendezésről szóló törvény módosítása több ponton felismeri a törvény hibáit. Itt már minden elhangzott pro és kontra, számomra már csak hézagok maradtak. Én most a jobbítás szándékával nem a sikeres részeit méltatom e tervezetnek, hanem igyekszem kitérni annak gyengébb pontjaira, hogy ezáltal az egész ország jövőjére kiható területfejlesztési törvényünk hatékonyabb és elfogadhatóbb legyen. Hatékonyabb azáltal is, hogy a fejlesztésre szánt közpénzek célszerűbben és ésszerűbben kerüljenek felhasználásra, mint ahogy az elmúlt években történt.

Mindannyiunk célja az, hogy ezek a források ténylegesen segítsék a helyi vállalkozásokat és a közjót, járuljanak hozzá ahhoz, hogy jöjjön létre több munkahely, épüljön több és jobb út, csatorna, valamint javuljon a szociális ellátórendszer s a többi; kerüljük el azokat a visszásságokat, amelyek az elmúlt közel egy évtizedet jellemezték. Láthattuk, hogy a fejlesztési pénzek mennyire szétaprózottan kerültek az egyes területekre. Megtapasztalhattuk azt, hogy a gyengén finanszírozott önkormányzatok a közműberuházások során a túlzott önerővállalás miatt adósságcsapdába kerültek. Megtapasztalhatta különösen a vidéki Magyarország - az önkormányzatok és az ott élő nép az erején felül vállalt közműfejlesztések után -, hogy a privatizált energiaszolgáltatók és más közművek miként húzták ki a több száz milliárdos vagyont az ott élők lába alól.

Azt szeretnénk, hogy egy igazságos és életszerű területfejlesztési törvény nyomán ne kelljen fejlett Pannóniáról és elmaradott Hunniáról, az ország gazdag és szegény részeiről beszélni. Ne kelljen az ország kereső korú népességének közel negyedét szociális járadékon tartani és emberségében megalázni. Ne kelljen közel ezer települési önkormányzat munkájának pusztán a segélyek elosztására korlátozódni. Ezzel szemben kell, hogy a területfejlesztésre irányuló közpénzekből a valósághoz, az életszerűséghez igazodó igazságosabb közjó valósuljon meg, azaz a pénzek ésszerűbben kerüljenek elosztásra, és hogy ezen források felhasználása követhető legyen. Gondolom, a fenti céllal az itt ülők közül valamennyien egyetértünk. De a szándék kevés. Az ember tévedhet és megtévedhet, ezért szükséges az ellenőrzés is.

Lássuk példaképpen a megyei fejlesztési tanácsokat! A tárgyalt törvény még 1996-ban mindenféle törvényességi felügyelet nélkül hozta ezeket létre. A jelen törvénymódosítás 2. §-ához helyesen csatolja be a megyei fejlesztési tanácsok és a hozzájuk kapcsolódó munkaszervezetek működésének törvényességi felügyeletét, amelyet - a tervezet szerint - az illetékes megyei, közigazgatási hivatal vezetője gyakorol majd. Ezzel egy jelentős törvényességi hiányt látok kiküszöbölve, de nem látom annak biztosítékát, hogy a megyei szinten decentralizált területfejlesztési pénzek ezek után is kellően átláthatóak és követhetőek lennének.

Különösen nem látom még a reményét sem annak, hogy a decentralizált kormányzati pénzek, amelyeket a regionális fejlesztési tanácsokhoz rendelnek, majd kellő körültekintéssel és kontroll alatt fognak az elosztásba kerülni. A törvényből és annak módosításából is hiányolom a közpénzek követési rendszerének megvalósíthatóságát, azaz az elosztásra kerülő fejlesztési források monitoringját. Követni kell, nemcsak pénzügyi ellenőrzési szempontok miatt, a fejlesztési pénzek célszerű felhasználását. Szükséges látni a források hasznosulását, hogy utána fokról fokra, lépésről lépésre törvényeink és kormányzati rendszerünk egésze tudja követni az ország valós és életszerű szükségleteit, azaz tudjon tanulni, alkalmazkodni, megújulni, a környezet valóságos elvárásaihoz igazodni. A monitoring, a közpénz követése fontos információt szolgáltat a mindenkori felelős kormányzatnak, és az egész parlament számára jelzi, hogy jól végeztük-e a dolgunkat, és nem utolsósorban jó kezekbe kerültek-e azok a pénzek, amiket a Kincstárból kifizettünk, illetve jelzi azt is, hogy rosszak a kijelölt céljaink, nem megfelelőek a választott preferenciáink.

Az elmondottakkal csak jelezni akartam, ha a jövőben hatékonyabban akarunk élni lehetőségeinkkel, többet kell tudnunk a jelenünkről, ezért szükséges egy olcsó, de hatékony ellenőrzési és visszacsatolási rendszer a közpénzek elosztása terén. Rendelkezésre álló információim sajnos azt erősítik, hogy nemcsak a jelenlegi források leosztásáról nem vagyunk kellőképpen informálva, de az elmúlt két kormányzati ciklus területfejlesztési forrásainak elosztásáról sem tudunk semmi érdemlegeset mondani, mert a fejlesztési források adatait az ágazati minisztériumok cerberus módjára őrzik, mintha azok nem is közpénzek lennének. Egy modern és demokratikus közszférának az nem lehet célja, hogy számháborút folytasson, és ezzel pontos következtetések meghozatalát megakadályozza a mindenkori kormányzat és törvényhozás számára. Tudom, hogy ez a közvélemény előtt nem csupán a területfejlesztési és területrendezési törvényből és annak módosítása kapcsán vethető fel, de valahol el kell kezdeni, és ne felejtsük, itt várhatóan - reményeink szerint - több mint évi ezer milliárd forint elosztásáról, illetve ezt a rendszert és tervezetét érintő törvény módosításáról van szó. Kérem ezért aggályaim fontolóra vételét.

S ha megengedik, szólnék a törvény hatékonyságát érintő gondolatok után a törvény elfogadottságát érintő dolgokról is. Széles elfogadottsága egy törvénynek akkor van, ha azzal minél többen tudnak azonosulni. Kérdezem: lehet-e azzal a törvénnyel sokaknak azonosulni, amely egyik lényeges intézményét, a regionális fejlesztési tanácsot távol tartja a választói akarattól. Mint látható, a 17. § (3) bekezdése értelmében a regionális fejlesztési tanács majd dönteni fog a hatáskörébe utalt pénzeszközök felhasználásáról, a fejlesztések megvalósításáról.

Ugyanakkor a regionális fejlesztési tanács tagjainak sorában alulreprezentáltak az önkormányzatok képviselői, polgármesterei, a helyi érdekvédelmi szervezetek pedig meg sem jelennek. Tudvalévő, a helyben élés nem jogosít fel senkit arra, hogy többet tudjon a régiójáról, városáról, mint az idegen, de a helyben élő veszteségtudata, felelősségérzete véleményem szerint erősebb, mint egy kormányt képviselő köztisztviselőé, aki legfeljebb lemegy az érintett régióba, nem pedig hazamegy. Lemenni más, mint hazamenni, különösen akkor, ha például épp a tárgyalás tétje egy közút megépülése, illetve meg nem épülése.

A közeljövőben igen jelentős fejlesztési források felett döntő regionális fejlesztési tanácsban szívesebben látnék több helyi közembert, azaz növelném az önkormányzati társulások képviselőinek számát, és bevenném e döntési szintre az érintett megyék közgyűléseinek néhány képviselőjét is. Mindeneképpen szükséges lenne, hogy a megyei fejlesztési tanács elnökeivel és a megyei jogú városok polgármestereivel együtt a regionális fejlesztési tanácsban legalább annyi, a helyi és területi politikában, valamint közéletben érdekelt személy ülhetne szavazati joggal, mint amennyi a központi politikai hatalmat e tanácsban megjeleníti. Ha mindez a regionális tanács bővítésével nem oldható meg, akkor mérsékelném a minisztériumok részéről való túlzó és nyomasztó jelenlétet.

Végezetül szeretném felhívni a figyelmet egy, most még nem túl nagy jelentőséggel bíró, de a későbbiekben igen fontos tényre. A régiók kialakítása és különösen a régióközpontok megválasztása felborítja azt a kényes egyensúlyt, amely a jelenlegi települési szerkezetünket jellemzi. Ismerve a magyar közigazgatás gyakorlatát félő, hogy a régióközpontok olyan túlhatalomhoz és befolyáshoz jutnak a fejlesztési pénzelosztások koordinálása és szakértői csoportok biztosítása révén, hogy több, ma még tekintélyes megyeközpontunk ennek kárát láthatja. Nem lenne szerencsés, ha egyetlen megyei jogú városunk is ennek kárát látná, mint az sem, hogy a régióközpontoktól távol eső kistérségek és falvak kerülnének evégett marginalizált, mellőzött helyzetbe.

(12.00)

Nem tudom, önök hogy vélik, de erre jobb lenne primus inter pares elven megosztott régióközpontokban gondolkodni. A városaink több és összetett funkcióval bírnak. Erre vonatkozóan pontos ismereteink vannak. Bölcsebb dolog lenne, ha nem összpontosítanánk egy megyei jogú városba a régióközpontot, hanem szétosztanánk több város között a központi funkciókat, a fejlettebb városaink között egy-egy tervezési és statisztikai régión belül.

Lényeges dolognak tartom megemlíteni, hogy a regionális területi fejlesztési tanácsok kapcsán, a területfejlesztési és területrendezési törvény módosítása során szükséges átgondolni a jelenlegi közigazgatási rendszerünk korszerűsítését, az egész önkormányzat-finanszírozási rendszerünk továbbfejlesztését, amely óhatatlanul kihat az egész államháztartásunk eddig halogatott reformjaira, a személyi jövedelem-adóztatásra és a helyi adózással összefüggő kérdésekre.

Remélem, a fenti észrevételek szolgálják egy hatékonyabb, és többek által elfogadható területfejlesztési és területrendezési törvény megújulását.

Köszönöm türelmüket. (Taps a MIÉP és a kormánypártok padsoraiban.)

Forrás: parlament.hu